Nem Játék 22.

Egy újfajta kihívás

Arcadia City, avagy, ahogy a kicsit jártasabbak nevezték, Neo Domino City egy igazi megapolis volt a lehetséges összes előnyével és hátrányával. A félelmetesen többszáz méteres magasságokba tornyosuló felhőkarcolók mérhetetlen üvegfelületein megcsillanó napfény egészen más hatást keltett, mint a Satellite füstfelhőbe burkolózott környezete. Az utakat csupa NPC jármű járta, a belvárost pedig komoly autópálya hálózat ölelte körül több irányból is. Az utcák szinte színültig telve emberekkel, bár ebből csak minden negyedik, vagy ötödik volt játékos. Az előkelőbb öltözékben járó-kelő NPC-k, és a sokkal jobban öltözött játékosok mellett kissé már szakadt csövesnek érezhették magukat, ennek ellenére Jo és társai teljes nyugalomban masíroztak előre. Raven volt az, aki végül megállt, ezzel a többieket is erre késztetve.
– Na jó, egyelőre sehova sem jutunk azzal, hogy itt menetelünk. Kellene valami útbaigazítás.
Ezt persze félug kiabálnia kellett, mivel az utca zaja sokszorosan átlépte azokat a bizonyos értékeket, amiket még el lehetett viselni.
– Szerintem én már meg is találtam.
Arrogantia mutatott fel a magasba, egy méretes reklámhologramra, amin világosan szerepelt a világbajnokság, a leendő helyszín, és a nevezési feltételek.
– 2 millió kredit fejenként? Az elég komoly összeg.
– És azt valaki tudja, mennyi a váltószám a kredit és az Arany között?
– Ha jól emkékszem, 20:1 arányban váltják át.
Greg ezen megjegyzésére Raven bólogatott, és az eszköztárát böngészve töprengett.
– Akár egyedül ki tudnám fizetni mindannyiunk nevezését.
– Ez tény, de szerintem ezzel mind így vagyunk.
Ahogy Raven körülnézett, mindenkin csak a határozott egyetértést láthatta.
– És, van is pénzváltó valahol a közelben?
– Ha megnéznéd a térképed, már tudnád a választ.
– Térképet?
Raven csak most jött rá, hogy a menüjében volt egy új extra, a térkép, ami egész pontosan a várost, és annak minden jelentős épületét jelezte. Erre persze kissé bosszúsan fújt egyet, ami persze csak annak szólt, hogy ő mint a legszemfülesebb, vagy legalábbis ezt hitte magáról, nem vette ezt még észre.
– Két saroknyira innen van egy.
– A kérdés az, hogy mennyit váltsunk át.
Erre mind gondolkodóba estek, de végül Muradin volt az, aki kimondta mindannyiuk első gondolatát:
– Szerintem először is kell valami szállás, mert őszintén szólva, elegem van már a kényelmetlen vánkosokból, és a dohos pincékből.
– Ebben van valami. Akkor még ahhoz is kell egy valószínűleg nem is kis összeg, és ha magunkra nézek…
Jo végigvezette a tekintetét a csapaton, akik elég ágrólszakadtnak tűntek, főleg ilyen közelről, így egy nagy sóhaj után még hozzátette:
– És nem ártana egy váltás normális ruha sem.
– A számból vetted ki a szót.
Muradin megjegyzésére persze még Shirayuki is halkan hozzáfűzte:
– Cipőkről már nem is beszélve…
A két tömbnyire található pénzváltó gyakorlatilag egy bankautomata volt, aminek a konzoljára csak rá kellett helyezniük a kezüket, majd már használhatták is a saját számlájukat. A 2 milliós nevezési díj, és a további millió, amit csak a felszerelkezésre, és a szállásra.
– Ennyi csak elég lesz, nem?
– Elégnek kell lennie.
A következő megállójuk egy amolyan profi ruházati áruház volt, ahol alaposan beválogathattak maguknak, amit csak jól esett. A holografikus eladónő NPC készségesen segített méreteket venni róluk, színösszeállításokat válogatni, mintát, anyagot, szabást választani, és persze a próbafülkék is minden kényelmi funkcióval fel lettek szerelve. Jo végül elsőként lépett ki a próbafülkéből, az eddigi szereléséhez hasonló színösszeállítással. A kényelmes, mégis strapabíró anyagból készült nadrág tökéletesen méret volt, és a szára sem lógott le nagyon. Az új, hosszú fehér kabát alá még egy kényelmes ujjatlan pólót is vett, rajta egy sárkányos mintával, egy már elmaradhatatlan pár kesztyű, és kényelmes, de strapabíró cipő. Raven visszatért a kapucnis megoldáshoz, amihez még jól is állt neki a szintén gyakorlatilag bokáig érő fekete kabát, a hozzá illő nadrág, és minden kiegészítő.
– Raven, úgy nézel ki, mint egy igazi modern assassin.
– Kösz… Ez volna a cél.
Persze fegyverük nem volt továbbra sem, de ez nem jelentette, hogy nem nézhettek ki ettől jól. Muradin a szokásos fehér, és rézsárga kombinációhoz ragaszkodva egy könnyű amolyan terepruhát választott, Shirayuki a szokott zöld tunikájához hasonló színekben pompázó feszes kezeslábas és dzseki összeállításával azonnal elkapta Raven figyelmét, Arrogantia könnyű, kényelmes farmer, póló, bőrdzseki, és egy laza, rövid lófarok kombinációnál tette le a voksát, Meiya nem esett túlzásokba, maga is terepruhát vett egy pár jó bakanccsal, Laux szintén követte ebben, csak a színük különbözött, Greg és az ikrek pedig csak simán újra, és modernre cseréltek, viszont szinte ugyanúgy néztek ki. Luala volt az utolsó, aki tőle szokatlanul lányosan, kissé sok rózsaszínnel aggatta tele magát, és a haját is befonta. Leilei volt az egyetlen, aki kissé kényelmetlen, kimondottan nőies ruhadarabokhoz ragaszkodott, de nyilván neki nem volt előzetes célja, hogy részt vegyen ezen a bulin, amire készültek.
– Nos, ahogy elnézem, megvolnánk. Irány a legközelebbi hotel!
– Jó!
A legközelebbi szálloda egy majdnem kétszáz emeletes toronyházban helyezkedett el, ami gyakorlatilag a hétcsillagos fogalmát kimerítette. A szobák akkorák voltak önmagukban, mintha az egész emeletet foglalnák el. Hatalmas panoráma ablakokkal, csodálatos, csupa bőr bútorokkal, akkora baldachinos francia ággyal, hogy négy embernek is könnyedén elég lett volna, és persze a mindennel felszerelt fürdő. Mikor Jo mögött becsukódott az ajtó, az első dolga az volt, hogy dobott egy hasast a hatalmas ágyon, és az arcát a párnák közé temette. Igaz, hogy csak néhány napot töltöttek el a Satelliteban, mégis a sötét, dohos aluljárókban, metró állomásokon, és koszos, szeméttel teleszórt utcákon és a szemétledobó alagútban töltött idő bőven elég, sőt sok is volt neki, és a többieknek is. Hosszú út vezetett már idáig, és ki tudja, mennyi van még hátra? Hanyatt fordult, és egy darabig a plafont bámulta. Amióta mind megosztoztak a vezérségen, és nem az ő vállára nehezedett minden felelősség, vagy legalábbis ő biztos így gondolta, sokkal felszabadultabbá vált. Gyakrabban mosolygott, és amióta nem kellett eljátszania a barátja fiú karakterét, sokkal nyíltabb is volt. Lualával különösen, aki amúgy is nagyon kedves volt neki, de Meiya sem változott szemernyit sem, és Arrogantia is épp olyan bizalmaskodó volt vele kapcsolatban, mint eddig. Shirayuki inkább Ravenhez bújt, de ez érthető volt, hiszen egyre szorosabbá vált a kapcsolatuk. Laux régi bajtárs volt már, de érezni lehetett rajta, hogy nagyon kívülállóvá vált a mostani csapathoz képest. Raven ugyan sokkal megfontoltabb és eltöprengőbb típus volt, mégis amióta összebeszéltek, sokkal többet beszélgettek. A kissé magának valónak tűnő fiú persze nem volt egy szószátyár típus, de ha néha megszólalt, akkor nagyot szólt. Muradin épp ellentéte volt, neki be nem állt a szája folyton, és az idő nagy részében csak reklamált mindenért folyton. Őszintén mindenkit bosszantott már, de különösen Ravent és Arrogantiát, és Jo volt az, akinek a nyugodt, racionális hangnak kellett lennie ilyenkor. Greg igyekezett fenntartani azt a látszatot, hogy mivel Jot ismeri, ha nem is túl jól, így is van némi köze a csapathoz, akkor is, ha el kellett ismerje, ő, Thereis és Phandoa talán még Lauxnál is jobban kilógtak a sorból. Mindezt mind végiggondolva egy idő után már az ablakon bámult kifelé, míg szép lassan el nem nyomta az álom.

Raven nem maradt a szobájában, hanem inkább felmászott a tetőre, ami azért ijesztően magasan volt, és onnan kémlelődött körbe a világban, gyönyörkodve a látványban.
– Te komolyan veszed ezt a modern Assassin dolgot, mi?
Azonban a szokásossal ellentétben nem Shirayuki volt az, aki csatlakozott ebben hozzá, hanem Leilei, az egyetlen, aki tényleg úgy isten igazán kakukktojás volt a bandában. Ő csak azért csapódott hozzájuk, mert épp ugyanott volt, mint ők, és nem hagyták maguk mögött. Raven fenn állt a toronyház tetején meredő majd negyven méteres antenna árboc teteje közelében, és egy pillanatig sem zavartatta magát eddig a tény, hogy majd 1100 méter magasan tette mindezt. Mikor meglátta Leileit, inkább leszállt a magaslatról, és csatlakozott hozzá. Leilei a párkányról befelé, Raven kifelé lógatta a lábait, és így beszélgettek inkább.
– Mondd, mi tart még mindig velünk, őszintén?
Leilei egy cseppet sem ütközött meg ezen a kérdésen, hiszen készen állt arra, hogy valaki, vagy valakik egy idő után kinézik majd maguk közül.
– Igazából, csak úgy gondoltam, hogy addig maradok, amíg megtűrtök magatok között.
– Értem. Na ne hidd, hogy el akarlak küldeni, mármint nem zavarsz senkit sem, csak gondoltam megkérdezem.
– Akkor megnyugodtam.
– Viszont azt örültünk volna, ha előbb elmondod, hogy mod vagy.
Na, ezen már valóban komolyan megütközött azonban Leilei is, de igyekezett megtartani a hidegvérét.
– Nos, annak már örülök, hogy valakinek feltűnt még Armán… Vagyis már Jo-n kívül.
– Mindannyiunknak feltűnt már, csak reméltük, hogy nem kell majd nekünk rákérdeznünk. Szóval, mi ez a Mod dolog?
– Igazából annyira nem vagyok köteles elmondani egyikőtöknek sem.
– Ne szórakozz!
Leilei nagyot sóhajtott, és egy erőltetett mosollyal válaszolt végül.
– Igazából a nyaralóhelyen csak azért voltam ott, mert kaptam egy fülest, hogy arra jártok.
– Igen…
– És… Amúgy most több társammal azon vagyunk, hogy összegyűjtsük a rendelkezésre álló erőket, hogy felkészüljünk a végső nagy rohamra a végső boss ellen.
– Aha. Van is már valami fogalmunk erről a végső bossról?
– Még nincs, de tudod, sosem lehet elég korán elkezdeni.
– Ez tény.
Ekkor jelent meg az ajtóban Shirayuki, és Arrogantia, akik eddig arra vártak, hogy ez mind elhangozzon. Ezután jöttek csak elő, és Jot kivéve mindenki más is követte őket.
– És hányan vagytok pontosan?
– Összesen nagyjából huszan. Kívülről nemrég sikerült üzenetet küldeniük nekünk, belsős embereknek, ami szerint dolgoznak azon, hogy kivigyenek mindenkit a játékból.
– Mi is láthatjuk azt az üzenetet?
– Persze.
Leilei gyorsan szétküldte az üzenetet a többieknek, ami egy egyszerű számkódot tartalmazott.
– Kódolt üzenet…
– Igen, mert másként nem tudtak üzenni. Chaos elég okos volt ahhoz, hogy leblokkolja a chatet, és a privát üzeneteket is, de szerencsére mindenre nem gondolt.
Raven egy ideig nézegette a kódot, majd yoyózó szemmel nyomta ki inkább a PM ablakot.
– Jó, nekem ez kicsit magas.
– Nekem is eltartott egy ideig, mire meg tudtam fejteni belőle valamennyit, és szerencsére két másik társam is besegített. A pontos üzenet:
és most megnyitva egy régebbi üzenetet folytatta:
– Itt a Válságstáb, megtaláltuk a C.H.A.O.S. rendszer megalkotóját, ő és húsz társa hozzákezdtek a rendszer hátsó kapujainak feltöréséhez, és a játékosok kijuttatásának előkészítéséhez. Nem biztos, hogy minden első próbálkozással sikerül, ha sikerül is, így javasoljuk a játékosok erőinek koncentrálását.
– Mint valami régi SMS üzenet.
– Egy micsoda?
Greg ezen megszólalására csak néztek nagyot sokan, elvégre legidősebb lévén neki voltak ilyen élményei, amik érdekes, a fiatalabbaknak teljesen, vagy részben ismeretlen kifejezéseket vonzott magával sokszor.
– Tudjátok, az én időmben, mikor még a telefonokhoz még nem volt ilyen luxus, mint a sokansok G-s mobil internet, a kommunikáció legkönnyebb és leggyorsabb módja az SMS, a Short Message Service volt, aminek hála nem kellett hívogatnunk egymást, ha csak pár szót kellett váltanunk.
– Ez érdekesen hangzik.
– Csak hasznos volt, érdekes annyira nem, mert rengeteg gombnyomogatással járt. a régi telefonoknak nem volt érintő képernyője, hanem numerikus gombokkal kellett operálni, amiken minden számhoz három, vagy négy betű járt. A csipogók is hasonlóan működtek, és számkódos üzeneteket lehetett eleinte küldeni rajtuk.
– És ez a számkódos üzenet is erre lenne utalás, igaz?
– Pontosan.
– Ez tetszik.
Arrogantia, mint a csapat állandó logikus koponyája persze megint Leileihez fordult.
– Leilei…
– Szólítsatok csak Remynek! Igazából tetszik, hogy a valódi neveteken szólítjátok egymást néha, és gondoltam, ha már közétek tartozom, ha csak átmenetileg is, beszállnék ebbe a játékba.
– Aha, akkor Remy… Ez az erők gyűjtése dolog mennyire komoly?
– Egyelőre elég gyengén állunk, ha őszinte akarok lenni…
Erre mind egy mélységes sóhajjal válaszoltak, de azért Leilei, vagy Remy, ha már felajánlotta, egy szelíd mosollyal hozzátette:
– De ha még titeket is be tudunk vonni, máris komolyabb eredményekre számíthatunk.
Erre Muradin meresztette ki a szemeit.
– Ezt mégis hogy érted?
– Gondoljatok bele! Hányan vannak, akiken eddig segítettetek? Hányan tartoznak nektek egy nagy szívességgel, amiért sikerült egy biztonságos zónát, egy kis paradicsomot, egy oázist kialakítani egy elvileg mindig veszélyes világban, amit ez a játék a magáénak mondhat?
– Hát…
– Tömérdek emberről beszélünk. Mi egész mostanáig rajtatok tartottuk a szemünket, és persze sokan vannak még rajtunk kívül, akik terjesztik rólatok a híreket mindenfelé, ahova mennek.
– Ugyan már! Hisz nem mi vagyunk az egyedüliek. Találkoztunk már nem egy másik ilyen csapattal is, akik detto ugyanezt csinálták.
– Ezt én is tudom, de nem mindenki mondhatja el magáról, hogy őket nevezik az igazi élharcosoknak!
Remy valósággal kimelegedett ebben a kis lelkesítő beszédben, hogy valósággal lángra gyúlt az arca közben. Arrogantia a tőle telhető legelnézőbb mosollyal nyugtázta a lelkesedését, és még egy darabig beszélgettek egy csomó mindenről, köztük a PVP világbajnokságról, és arról is, hogy ki akar konkrétan benevezni erre, mert ha őszinték akartak lenni, nem volt mindannyiuknak kedve hozzá. Greg persze nem tudta kihagyni, hogy megint összemérhesse tudását Joval, és Raven is pontosan így volt ezzel, de a többi esélyes jelentkező is ki akarta próbálni azt a részét a játéknak, amire nem volt lehetőségük eddig, még a tesztelés közben sem.

Mikor aztán leszállt az este, mind oszoltak, ugyanis másnap még hosszú nap várt rájuk. Raven és Shirayuki bezárkóztak a fiú szobájába, Laux, Greg és az ikrek még lementek a szálloda földszintjére, ahol láttak egy játéktermet, amiben persze hatalmas Snooker asztal is állt, amin viszont a legutóbbi billiárd lecke után Raven oktathatta a társait a türelmes, kimért, pontos játékban. Luala visszavonult a kis szobájába, és beásta magát a párnák közé, hogy összekuporodva aludjon másnap reggelig, míg Meiya ugyanezt tette, csak ő Jo mellé bújt be,
– Gyere csak be, Muradin!
Arrogantia viszont hamar társaságot kapott a kissé zavartan bebújó törpe személyében.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok?
– Ugyan nem vagyok Raven, vagy Shiyuki, de már percek óta hallom, hogy az ajtóm előtt topogsz. Nyugodtan bejöhettél volna ha akarsz.
– Jó, csak… Nem akartalak zavarni.
Arrogantia egy könyvet olvasgatott, amit a szobában árválkodó polcról vett le nemrég, és egy egészen érdekes történet volt tündérekkel, és állatokkal, de most letette, hogy teljesen őszintén Muradin szemébe nézzen.
– Liam, mondd meg őszintén, mit akarsz tőlem?
– Ajjaj, amikor a nevemen szólítasz, már rosszul kezdődik…
– Liam…
– Jó, jó… Csak aggódom miattad.
A lány erre igencsak kimeresztette a szemeit, de nagyot nyelve sikerült szenvtelen hangon válaszolnia.
– És miért aggódnál?
– Cris, nyilván azért meséltél nekünk is a visszaszámlálásodról, mert annak szerinted is jelentősége van, igaz?
– Nos, igen…
– Na látod. Egy ideje figyellek… Jobban mondva, én és Luala is figyelünk téged, és rájöttünk, hogy egyre többet nézegeted a rendszerkonzolodat.
– Oh, feltűnt… ?
– Igen, fel. Baj van, igaz?
Arrogantia nagyot sóhajtott, és kissé frusztráltan csóválta meg a fejét.
– Akkor mi a baj?
– Mondd meg őszintén, te talán nem aggódnál, ha egy ilyen történne veled?
– Ez igaz, de…
Muradin összevonta a nagy szemöldökét, és nagyon komoly hangon kérdezte:
– Nem mindent meséltél el, igaz?
– De, mindent elmondtam… Csak…
Arrogantia most összehúzta magát, és bánatos arccal folytatta.
– Ha neked meg lennének számolva a napjaid… Az óráid… Te talán nem akarnál minden pillanatot megélni?
Muradin egy kis zavarral az arcán de bólogatott.
– Ebben igazad van. Nincs az az ember, aki boldogan várná az expressz vonat sebességével közelgő véget…
Arrogantia bólogatott. Muradin nem volt túl jó az ilyen dolgokban, de egy ösztönös mozdulattal kinyújtotta a karját a lány felé, és bár az egy pillanatig ellenkezett, végül mégis hagyta, hogy magához vonja, és kicsit még oda is bújt hozzá finoman.
– Nézd kislány, én nem akarom megmondani neked, hogy mit csinálj… Nincs is jogom hozzá…
– Ez igaz.
– Szóval… Mi lenne, ha egy kicsit levennéd a szemed arról az óráról, és élveznéd inkább a játékot, ami még előtted van, ahelyett, hogy folyton aggódsz a jövő miatt? Carpe Diem… Azt hiszem, ezt mondják, nem?
– Igen… Élj a mának.
Arrogantia megtörölte a ruhája ujjával a könnyes arcát, és mikor Muradin ott akarta hagyni, belekapaszkodott a kabátja csücskébe.
– Ne menj még… Maradj még egy kicsit!
Maga sem volt teljesen biztos, miért, de a folyton reklamáló törpe közelsége most még jól is esett neki, így Muradinnak le kellett telepednie mellé, miközben elhelyezkedett a takaró alatt, és addig el sem mozdulhatott, amíg el nem aludt. Mikor már biztos volt benne, hogy az elcsendesedett lány az alvásnak minősíthető teljes öntudatlanság állapotában van, még megsimogatta az arcát, betakargatta rendesen, és egy nagy sóhaj kíséretében hagyta el a szobát.

Másnap reggel persze amint mind talpon voltak, a stadion felé vették az irányt, hogy leadják a nevezésüket. Valószínűleg, ha az őket fogadó NPC-k emberek lettek volna alaposan meglepődtek volna az egészen őrületes létszám láttán. Már így is rengetegen várakoztak az előtérben, és nem is ez volt a fura, hanem a nagy sugdolózás, amia háttérben ment, ami valami Battle Royaleról szólt.
– Szerintetek miről beszélhetnek?
– Nekem ez gyanús. Nézzétek!
Jo a falon terpeszkedő hatalmas plakátra mutatott, amin valami egészen más állt, mint amire a zóna története alapján számítottak: „World Battleroyal Grand Championship“.
– Mi a jó…
– Nem erről volt szó…
Egy háromfős alakulat jött oda hirtelen hozzájuk, és meglepően nyugodt hangon próbáltak szóba elegyedni:
– Nektek is feltűnt, igaz?
A vezetőjük egy szőke, hegyes fülű elf fiú volt, akinek a haja jobboldalt három fonatban lógott alá. A két társa egy majd kétméteres Orc nő, és egy vékonydongájú ember fiú voltak, Avios, Letilya és Tart néven.
– Nem PVP-ről volt szó?
– De, és lényegében bizonyos értelemben ez is PVP, ha belegondoltok, épp csak csapatosan.
– Aha…
Jo volt az, aki most is a szabályokat tanulmányozta, és hamarosan bólogatva lépett tovább, magával vonzva a többieket is, annak ellenére is, hogy Avios még beszélgetett volna. Tart azért kissé kelletlenül meg is jegyezte:
– Ezek aztán biztosra mennek.
– Nyerni jöttek, ahogy mindannyian. Talán ezzel is segítenek maguknak felkészülni lelkileg.
– Az… Vagy csak simán bunkók.
Jo közben már meg is osztotta a többiekkel amit talált.
– Szóval, háromfős csapatok nevezhetnek, és minden csapat addig van versenyben, amíg minden tagja ki nem esik,vagy mind fel nem adják, és/vagy ők nyernek. Több fordulós, csoportokra osztott verseny lesz, amiből a négy legjobb csapat jut tovább a döntőbe. A csoportok és a fordulók száma attól is függ, hány csapat nevez összesen…
– És mi a lényege egy ilyen Battle Royal játéknak?
Luala ezen kérdésére, aki nagyon nem volt otthon az ilyesmiben Greg felé fordult mindenki tekintete, elvégre ő volt a legjobb mesélő mind közül. Az idős törpe megköszörülte a torkát, és csak egy kis hatásszünet után kezdett bele:
– A Battle Royal lényege, hogy mindenki mindenki ellen. Csapatok esetén a sajátodon kívül minden más csapat ellenségnek számít.
– Aha… elég húzósan hangzik.
– Valaki játszott már ezelőtt ilyesmivel?
Csak tanácstalanul csóválta mindenki a fejét, egy szóval mindenkinek új volt, de Jo volt az, aki végül előállt a saját elképzelésével.
– Azt hiszem, az utolsó játék is amolyan felkészítés volt erre. Igaz, az csak egy sima Team Death Match volt, de ha belegondolunk, lényegében ez is ugyanerről lesz szó.
– Ebben van igazság, de mi van, ha összekerülünk egy saját csapatunkkal?
– Elvileg nem tiltja semmilyen szabály, hogy csapatok összefogjanak, nem igaz?
– Elvileg nem. Szóval, ha netán összekerülnénk, az annyit jelentene hogy rögtön jobb esélyekkel indulnánk neki.
Ebben hamar meg is egyeztek, és hamar meg is történtek a csapatválasztások is. A kapitányok Jo, Arrogantia, aki ki tudja, milyen indíttatásból vállalta, de valamiért nagyon sokat sejtetően kacsintottak egymásra Muradinnal, Raven, és persze Greg. Greg természetesen az ikreket választotta maga mellé, elvégre összeszokott csapattá váltak már. Jo csapata Lualát, és Shirayukit mondhatta magáénak, így egy teljesen női különítményt alapítva. Raven Laux és Muradin társaságába került, Arrogantia pedig Meiyát és Leileit kapta meg, így mondhatni egyensúly alakult ki.
– Jó… Akkor meg is vannak a nevezések. Az első kör este hétkor kezdődik meg, addig… Gondolom próbáljunk kikapcsolódni?
Jonak ezt mondania sem kellett, a többiek már szét is széledtek, és ismerkedtek a többi játékossal, akik igen szép számban neveztek folyamatosan a versenyre. Jo erre persze jót nevetett legbelül, bár kívülről nem látszott, és elindult, hogy maga is kikapcsolódjon kicsit. Hosszú verseny várt rájuk, és könnyen lehet, hogy az eddigi legérdekesebb kihívás is egyben.

Vagram 2-5.

Változások és ünnepek

Aznap este aztán Yuriko nem nyugodhatott, amíg el nem érte, hogy Nagi náluk töltse az első éjszakát legalább. Kaori nyilván kicsit csalódottan, de teljesen megértően adta meg magát ezen követelés előtt, így a hirtelen négytagúra duzzadt kis család jó hangulatban érkezett meg a csendes kis házba. Csendes volt a környék, és ahogy beléptek a kapun, a tornácon már égett a villany, ugyanis Ryouma néhány órával korábban járt már otthon, hogy beüzemelje a fűtést, így mikor megérkeztek, már kellemes meleg várta őket.
– Otthon, édes Otthon, igaz, Chi-chan?
Nagi ezen kérdésére a kicsi lány, aki most szorosan mellette jött a kezébe csimpaszkodva, derűsen mosolyogva bólogatott. Mindannyiuknak jól esett végre a saját, otthonos környezetben letelepedni, és nem valami túlzsúfolt óvóhelyen kuporogni egy kis lyukban a tömegnyomor közepette. Miközben Yuriko anyai gondoskodással telve tett-vett, Ryouma pedig kint szorgoskodott, hogy az utca és az udvar is megközelíthető legyen a közben újra beinduló havazás közepette is, Chinami ott kukucskált az anyapótlója mellett, minden mozdulatát szemmel követve, míg Nagi maga csendben körbejárta a házat. Mikor legutóbb itt járt, az pedig még a nyáron volt, még egész más képet mutatott minden. Most, hogy új magasságokból szemlélődött, sok minden más színben is tűnt neki. Most már nyugodtan vizsgálgathatta a fényképeket, amiket eddig csak lábujjhegyről látott, és amik közül az egyik, egy nagy csoportkép, amin mind együtt szerepeltek, kellemesen meleg érzésekkel teli mosolyt csalt az arcára. A nappali falára függesztett katana is sokkal közelebbinek hatott, csak ki kellett volna nyújtania a most még furcsán hosszú karjait, és levehette volna, hogy megnézhesse végre magának, és először fel is emelte a kezét, de végül meggondolta magát, és letelepedett az asztalhoz, hogy az állát a tenyerébe támasztva, elgondolkodva bámuljon maga elé egy kis ideig. A vacsora közben elkészült, anya és lánya tálaltak, Ryouma pedig valóságos hóemberré válva érkezett be, győzedelmeskedve az elemek felett. Chinami még ki is nevette a hajába és a szemöldökére ragadt hópelyhekiatt, amik gyémántok módjára csillogtak, miközben lassan elolvadtak a jó melegben.
Vacsora után aztán jöhetett a frissítő fürdő, amit persze Chinami nyitott Yuriko társaságában, aki persze azt is vállalta, hogy utána Nagival csobban egyet. Miután a kislányt ágyba dugta, bár még úgysem aludt, csak magára húzta a takarót, belépve a fürdőbe, Nagit a tükör előtt találta. Ryouma, vagy még inkább a ház előző gazdája, gondolt az esetleges igényre, és egy jókora álló tükröt helyezett el az egyik sarokban. A pára persze megült rajta, de az ügyes kezek alaposan letörölgették, így illegethette magát előtte.
– De fura…
Talán észre sem vette, hogy a nővére belép, csak félhangosan morogta ezt maga elé. Az eddigi alig 121 centijét és 31 kilóját 152 centire és 47 kilóra cserélte a mérés szerint, a haja derékig érőről térd alá érőre nőtt, és persze a kitűnő genetikának köszönhetően egyéb testi adottságaiban is szépen gyarapodott, ahogy a nagyjából 14 éveshez illett, aminek most megfelelt.
– Ez genetika, Nagi, a vérünkben van.
Erre már megfordult végre, és mosolyogva tért vissza a kis sámlira, amin csak elkezdte a csutakolást közben, és miközben Yuriko gondosan megmosta a hátát, végig igyekezett finoman simogatni, és más apró gesztusokkal jelezni, hogy itt otthon van, azok között, akik szeretik. Nagi persze értette, miért is teszi ezt, hiszen a Salyával lefolytatott beszélgetését követően is szomorkás volt egész nap. Mikor cseréltek, ő is pontosan ugyanazzal a finomsággal, gyengédséggel segédkezett a nővérének, mígnem egy váratlan pillanatban egész egyszerűen átölelte hátulról, és egy szó nélkül maradtak így egy kis ideig.
Mikor aztán végeztek a fürdőben, a törölközők a szárítóra kerültek, és Nagi a nővére egyik pizsamájában feszíthetett.
– Na, tessék! Mint két tojás, olyanok vagytok.
Ryouma ezen megjegyzésére persze mindketten elpirultak, és továbbiakat elkerülendő inkább beléptek a kis szobába, ahol Chinami már várta a szokásos altatódalt.
– Emlékszel még a régi dalra?
– Amit anya énekelt nekünk mindig?
– Aha. Én már elfelejtettem a szöveg egy részét.
– Akkor próbáljuk együtt!
A két idősebb lány megköszörülte hát a torkát, és rákezdtek a dalra, aminek a szövegére Nagi nagyon is jól emlékezett:

Aludj kicsi csillag
Holdfény mutassa utad
Legyen társad tündérkoszorú

Szunnyadj, tente, álmodj
Fényben ha meglátod
Álomvilág vár már rád

Egy aprócska fénysugár
Mesevilág hogyha vár
Csak hallgasd a szívem már
Köszönj el, csitulj már
Álomország ami vár
Veled tartunk, fogd meg kezem
S álmodj szépet már

Yuriko egy idő után elhallgatott, és csak dúdolt, ugyanis Nagi, a szelíden búgó, angyali hangjával egész egyszerűen elnyomta őt. Még Ryouma is megállt a szoba ajtajában, és csak kívülről hallgatta, be nem mert lépni, nehogy megzavarja az előadást. Az utolsó része kétszer megismétlődött, Nagi pedig a végére a saját hangján felbátorodva egészen kieresztette azt, és az édesen mosolygó kicsi lányon látni lehetett, ahogy egészen elandalodik. Naginak nem akármilyen memóriája volt, így annak ellenére is emlékezett erre a dalra, hogy még alig volt idősebb Chinaminál, mikor utoljára hallotta. A végén aztán a kislány nagyot ásított, és nyújtotta a kezeit Nagi felé, aki odahajolva nagy cuppanós puszit kapott az arcára.
– Jó éjt!
– Neked is csöppség!
Ezután Yuriko következett, aki nemcsak egy puszit kapott ilyenkor, hanem összedörgölték az orrukat, egy pillanatig a végén így maradtak, miközben a homlokuk és az orruk összeért, majd jött a puszi, és:
– Jó éjt, Mama! Szeretlek!
Yuriko szíve ilyenkor mindig nagyot dobbant, és nehezen tudta csak magába fojtani azt a pár könnycseppet, ami kikívánkozott, annyira jól esett neki, mikor ezt mondta. Nem is mondott semmit, a tekintete épp eleget mondott így is, Chinami pedig csak magára húzta a takarót, lehunyta a szemét, és félig már aludt is.
– Ugye nem baj, hogy neked csak a kemping ágy jutott?
– Ugyan, úgyis csak ma éjjel leszek itt.
Nagi szó szerint a vendégoldalra szorult, de nem bánta. Örült, hogy egy kis időt a nővérével tölthet, és persze némi bűntudat is tehetett róla a történtek miatt. A pótágyat persze a kisszobában állították fel, így hamarosan ő is nyugovóra tért, bár aludni nem aludt még, csak elgondolkodva feküdt és bámulta a plafont.
Mikor Ryouma beért a fürdőből, Yuriko már feküdt, és nem akármilyen könyvet olvasott, hanem egy olyat, ami gyermeknevelésről és pszichológiáról szólt.
-Na, csak nem gondoltad át a pályaválasztást? Mész te is óvónőnek?
Yuriko erre szelíden elmosolyodott, de az arcán még most is látszott, hogy nemrég törölte le könnyeit.
– Dehogy… Csak próbálok rájönni, miért csinálja ezt.
– Mármint Chi-chan?
– Aha. Nem fér a fejembe, miért kezdett így szólítani minket.
Ryouma el kellett ismerje, ezen ő is elgondolkodott már párszor, de letelepedett a futonra, amit alváskor használt mindig, és némi hallgatás után megvonta a vállát.
– Szerintem, de csak szerintem, azért mert minket próbál behelyettesíteni a szülei helyett.
– Ezt hogy érted?
– Csak gondolj bele! A szüleit elvesztette, majdnem fél évig nem szólt egy szót sem, aztán hozzánk került, és akkor szólalt meg először. Talán mikor ránk néz, a szüleit látja bennünk, és ez segít megnyugodnia.
– Talán igazad van.
Egy kis ideig hallgattak, de Ryouma hamarosan azon kapta magát, hogy Yuriko halkan dudorászik, méghozzá azt a bizonyos dalt, ésbez őt is magával sodorta. Egy kis ideig dudorásztak, majd a lány szólalt meg:
– Szerinted… Jó szülők lennénk ennek a kislánynak?
– Hát…
Ryouma félt, hogy megint felhozza azt a témát, amit egyszer már felébe hagytak, de szerencsére nem kérdezett ennél többet.
– Azt hiszem. Miért kérdezed?
– Csak… Ma este is, mikor elköszönt, azt mondta “Szeretlek”. Ezt még sosem mondta ezelőtt.
– Nekem is mondta már. Neked is olyan jól esett, mint gondolom?
– Nem is kicsit… Kezdem egyre jobban sajnálni, hogy egyszer…
– Ne kezdjük ezt, jó? Carpe Diem!
– Élj a mának…
Yuriko nem látta, de sejtette, hogy Ryoumát is hasonló gondolatok terhelik épp, így inkább nem firtatta tovább. Mindketten betakaróztak, és próbáltak elaludni. Nagyjából öt percig tartott a csend, amikor is Yuriko megint felült az ágyon, és némi aggodalommal a hangjában szólalt meg:
– Nem fázol ott lent?
– Nem…
Ryouma egy régi futonon aludt tapintatosságból, az ágyat meghagyva Yurikonak, holott mindkettejüknek lett volna elég hely.
– Biztos?
– Aha.
A lány nem tudta hogyan keltse fel magára a neki háttal fekvő fiú figyelmét, így a szavak helyett úgy döntött, cselekszik. Leszállt az ágyról, halk léptekkel egészen a futonig sétált, felemelte a takarót, és ő is bebújt alá.
– Te meg mit csinálsz?
– Nem akarsz te is inkább az ágyban aludni?
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük.
– Igen, de mikor az óvóhelyen voltunk, összebújva aludtunk.
– De csak mert úgy volt hely.
– Neked talán nem esett jól? Mert nekem nagyon. Jó volt téged olyan közel érezni magamhoz, és a szívverésedet hallgatva aludtam el mindig.
– Na jó, de akkor Chi-chan is velünk volt.
– Áthozzam? Megoldhatjuk.
– Na jó, de…
Azonban Yurikonak volt egy fegyvere egy ilyen helyzetben, ami a tekintete volt. A macskáéhoz hasonló tekintetű lány a legszebb tekintetét vette elő, aminek még az amúgy sziklaszilárd fiú is képtelen volt ellent mondani. Percekkel később már az ágyon feküdtek, egymással szemben, egymás kezét fogva.
– Emlékszel, mikor a szigeten lábadoztál, akkor is így aludtunk el.
– Persze, hogy emlékszem. Életem legszebb álmát láttam utána.
– És miről szólt?
– Rólad.
Ez a kijelentés finom pírt csalt a lány arcára, a ház pedig hamarosan elcsendesült az éjszakára, miközben szakadatlanul esett tovább a hó.

Az elkövetkező pár napban a dolgok megint visszazökkentek a rendes kerékvágásba, már amennyire ez lehetséges volt. Ryouma és társainak iskoláját, tekintve, hogy gyakorlatilag romokban állt, átmenetileg egy használaton kívüli komplexumba helyezték át, egy másik iskolába, ami néhány éve bezárt, de legalább teljes felszerelésével együtt bármikor használatbavehető volt, így csak be kellett költözni. Igaz ez egyúttal azt is jelentette, hogy néhány utcányival messzebbre kellett menjenek minden reggel. Az első napon újabb megemlékezést tartottak a robbanás áldozatai emlékére, és csak egy jó órás csúszással kezdődtek meg az órák, mire mindenki megtalálta a helyét. Ez az iskola kisebb volt valamivel, mint a sajátjuk, de ahogy Kaori már az első nap megmondta, otthonos. Nagi élete ellenben ennyire nem volt könnyű kezdve azzal, hogy így megnőve nem fért bele az egyenruhácskájába. Mikor visszaköltözött Kaoriékhoz még sok mindent meg kellett szokjon, de szerencsére elég otthonos volt már így is. Az első dolga rögtön az volt, hogy új frizurát vágatott magának. Megszabadult a hosszú hajzuhatagától, és egészen rövidre nyíratta, ami valamivel a válla fölé ért, csak elöl hagyatott meg két tincset, amik a vállára lógtak, az egyik ráadásul pont befonható volt. Hátul reggelente kicsit megbolondította némi hajzselével, és egy kis hajlakkal, így sikerült egy egész egyedi külsőt varázsolnia magának. A teljes ruhatárát is le kellett cserélnie, elvégre a nővére levedlett ruháit sem hordhatta az örökkévalóságig. Új cipők, új kiegészítők, minden. A barátai a szemüknek sem akartak hinni, mikor első nap beállított, ő és Kaori, aki mint jó pótanya, mindenhova vele ment, pedig magyarázkodhattak épp eleget, hogy mégis mi történt vele. Pár napig eltartott, mire minden helyreállt, de 20-ára már minden gördülékenyen haladt.
– Yuri-chan… te vagy a legjobb barátnőm…
– Hajjaj, már jól kezdődik…
Kaori így kezdte a beszélgetést a Maishiiben 20. Délutánján, és Yurikonak azonnal rossz érzése támadt. Ma Nagi volt soron, aki egy kis zsebpénzért pincérlánykodott a cukrászdában, letette a süteményeiket a kávéval, és a teával, és már ott sem volt. Igazán jól állt neki a Kaoriénál csak két számmal kisebb egyenruha, ami derékban és egyéb helyeken pont jól állt neki, mellben volt csak egy kicsit bővebb a kelleténél.
– Na jó, halljuk, mi a nagy mese?
Kaori egy kicsit szégyellősen kezdett bele:
– Az igazság az… Hogy holnapra időpontom van orvoshoz, és…
– Menjek veled, igaz?
– Igen.
– És ezt kell így felvezetni?
– Jó, csak… Tudod, nő dolog…
Yurikonak támadt egy balsejtelme erre a kifejezésre, és nem tudta megállni, hogy szóvá tegye:
– Ugye nem gyerek ügyben?
Kaori erre a kérdésre kissé pánikba esett, de csak a fejét rázta.
– Akkor meg?
– Csak… A bombás kaland után, tudod, hogy féltem sokáig, hogy felfáztam és más bajom is lehet, és voltam orvosnál, de akkor még nem talált semmit, viszont visszahívott még egy vizsgálatra….
– Csak ennyi?
– Aha.
– De ezt igazán nem kellett volna így felvezetned… Hacsak…
Kaori arcán kissé még kint ült a pánik, így Yuriko nagyon óvatosan mert rákérdezni:
– Ugye nem történt közted és Souta között semmi olyan?
– Hááát…
– Jóságos ég…
– Ne… Ne gondolj semmi durvára, csak… Nos…
– Jó ég…
Yuriko felvont szemöldökkel vizsgálgatta barátnőjét, és csak elképzelni merte, mekkora Casanova lehet ez a Souta. Kaori csak 17 éves volt, a párja viszont már lassan 19. Na persze ez a saját felelősségük, de ha Kaori véletlenül mégis megesett, azért az iskolából is kinézhetik.
– Tesztet csináltál?
– Nem… Csak…
– Ki tud még erről az aggályodról?
– Csak Nagi… A szüleimnek nem is tudom, mit mondanék, Soutáról már nem is beszélve.
– Jaj, te…
Persze, hogy nem volt ellenvetése az ellen, hogy vele menjen, de még a húgával is volt egy apróság, amit meg kellett beszéljen. Mikor Nagi megint ott járt, egy kicsit leültették, és jöhettek a hírek:
– Halljuk, mit akartok?
– Csak arról lenne szó, hogy 24-én tartanánk egy kis karácsonyi bulit, és mindenki húzott egy nevet a kalapból.
– És ezt nekem mondtátok el utoljára.
– Na igen, viszont nem ez a fontos hír, hanem ez.
Yuriko átnyújtott egy cetlit Naginak, aki azt elolvasva persze kicsit meglepve vonta fel a szemöldökét.
– Heather? Mármint aki Luthmaelt hordja magán?
– Igen, ő. Remélem nem gond, de kissé kiestél a dolgokból, mivel…
– Tudom, tudom. Ne tudjátok meg, milyen fura tízévesekkel együtt járni, akik egy fejjel alacsonyabbak nálam, vagy többel is!
– Azért jól vagy?
– Nekem nincs gondom igazából a dologgal, csak mondjuk torna órákon kicsit kilógok a többiek közül… Meg… Nagyjából máshol is…
A két idősebb lány kicsit szórakozottan csóválta meg a fejét erre, de Nagi még mindig elmélyülten vizsgálgatta a cetlit, majd vamivel vidámabban folytatta:
– Na, majd kitalálok valamit. Annyira nem lehet bonyolult, igaz?
– Elviekben nem lenne szabad. Annyit még, hogy Chi-chan úgy tudja, a télapó hozza majd az ajándékokat, szóval kellene valaki, aki lefoglalja egy kicsit.
– Jó, tovább ne is magyarázz, Nagi doktor megoldja!
Ezzel már mosolyogva süllyesztette a kis cetlit a köténye zsebébe, és mivel közben újabb vendégek érkeztek, látott is azonnal munkához. Yuriko elgondolkodva nézett utána, és kicsit viccesen jegyezte meg:
– Még jól is áll neki ez a szerep.
– Persze, de hisz emlékszel a fesztiválra, nem? Már ott is ő volt a sztár.
– Ez igaz.
Yuriko nagyot sóhajtva tette még hozzá persze:
– Nagyon gyorsan felnőnek…
– Az biztos.
Erre persze már mindketten jót nevettek, és ezek után jó hangulatban fogyaszthatták el az édességet, amit persze most is a ház állt, annak ellenére is, hogy igazából Yuriko folyton tiltakozott ellene.
Másnap persze az orvosi vizsgálat után a két lány elégedetten távozhatott. Mindketten megvizsgáltatták magukat ugyanis, és Yuriko megtudhatta, hogy maradéktalanul visszakapta az eddig hiányzó részeit, és makk egészséges. Kaori kissé aggódva állt a vizsgálat elé, de szerencsére semmi oka nem volt az aggodalomra.

Eközben persze folytak a buli előkészületei, és 24. Délutánján, miután az évre elköszöntek a társaiktól, mind útnak indultak egyenesen a panorámás lakásba, ami egyben a buli helyszíneként is szolgált. Mio és Jyosuke már ott voltak, tekintve hogy aznap szabadnapjuk volt, Souichirou bácsi is hamarosan befutott, és rövidesen elkészültek a díszekkel. Nagi feladata volt elhozni Chinamit az óvodából, de Nayumi és Asami is jött velük, persze mind látványosan nagy pakkokkal, amit persze a partimester Souta azonnal el is konfiskált tőlük.
– Jöjjön a nap fénypontja!
Ryouma így érkezett be a majd kétméteres, terebélyes fenyővel, amit az utolsó pillanatban sikerült elintézniük. Persze, hogy a kicsi Chinami volt az, aki a legélénkebben ugrálta körbe, miközben sorra kerültek fel a díszek a helyükre. Közben persze a lányok sürgölődtek a konyhában, hogy illő vacsora is legyen, és mire lement a nap, már minden készen állt.
– És a móka fénypontja…
Ryouma némi ügyeskedés árán, de felemelte olyan magasra Chinamit, hogy felérje a fa tetejét, és végre a csúcsdísz is a helyére. Nagyjából ekkor érkezett meg Salya és Heather is, akik persze együtt laktak egy kis lakásban ott, ahol Aya is, és nagyot kiáltva érkeztek be:
– Boldog karácsonyt!
Ezt persze mindenki kisebb ujjongással viszonozta, és nem sokkal később asztalhoz is ülhettek. Az ünnepi vacsorát persze Yuriko és társnői amerikai stílusban készítették elő, ami, tekintve hogy honnan vette át ezt a szokást, nem is volt csoda.
– Nagi…
– Tudom.
Ennyi is elég volt halkan, hogy Nagi tudja a dolgát, és néhány perccel később már az utcán sétáltak Chinamival, kézenfogva. A kislány persze örült, mert ritkán adódott alkalma így egyedül lenni a kedvenc “családtagjával”, és mert most gyakorlatilag minden ünnepi pompába öltözött, nem győzték bámulni a sok szép díszt, a piros-fehérbe öltözött pincéreket és pincérlányokat a kávézókban, éttermekben, a ragyogó fényfüzérbe öltözött fákat a főutcán, a mókázó gyerekeket a hóban, sőt, pár fiúval még kisebb hócsatába is keveredtek.
– Mosolyt!
Az egyik étterem előtt aztán belebotlottak a helyi télapóba, aki egy valódi, szakállas idős bácsika volt, akinek érezhetően sok kicsi unokája volt, ugyanis lelkesen, és hitelesen adta elő magát az édes kislánynak, aki szinte ragyogott a boldogságtól. A vége persze egy nagy öleléses kép lett, majd az egyik pincérlánynak hála, akit Nagi is alig hitt el, hogy még repkedő mínuszokban is képes kabát nélkül kint flangálni a a havazás közepette, mindkét kisebb lány boldogan mosolyoghatott egy közös képről.
– Nagyon kedves. Köszönjük!
Így köszöntek el aztán egymástól, és Nagi némileg kellemes meglepetésként tudta meg, hogy a kesves idős férfi valójában maga az étterem tulajdonosa. A pincérnő is nagyon kedves volt, pláne mikor megtudta, hogy Nagi személyében szegről-végről kollégát tisztelhet. Végül a két lány visszatért a főutcára, és csak bámulták az embereket, akik siettek haza a családhoz, akár munkából, akár vasárlásból. A karácsony olyasmi volt, ami ugyan nem volt része az ország hagyományainak, mégis egyre többen ünnepelték minden évben. Az igazi ünnep majd csak az újév, és az utána következő egy hét lesz. Mindez hang nélkül zajlott le Nagi fejében, de arra végképp nem számított, hogy Chinami egyszer csak megszólal:
– Nagi… Neked hiányzik az apukád és az anyukád?
Egy irányból meglepő volt, hogy elhagyta a szokásos becézgetést, és meglepően komolyan kérdezte ezt. Nagi először nem tudta, mit is mondhatna, de végül egyszerűen kimondta az igazat.
– Igen… Nagyon.
– Nekem is… De csak néha.á
– Ez természetes, hiszen mégis a szüleid voltak.
– Igen, de most itt van nekem a Mama és a Papa…
– Hmm… ?
Chinami hangja megremegett az utolsó szavaknál, és Nagi már sejtette, honnan fújhat a szél.
– Tudod, már gondolkodtam, miért szólítod így őket.
– Tudom, hogy fura. De olyan jól esik ezt mondani nekik.
– Értelek. Néha… Nekem is jól esne, ha mondhatnám valakinek.
– Akkor miért nem mondod?
Nagi lenézett a pici lányra, akinek a könnyei már rég kicsordultak, és érezte, hogy ő sem bírja már sokáig, már attól is, ha csak ránézett. Nagi pont az a fajta volt, aki képes volt elsírni magát attól is, ha valaki mást sírni látott, de ez a kérdés most elevenébe talált ráadásul.
– Ugyan kinek mondanám, kicsim?
– Hát… Kaorinak?
– Kaorinak?
Erre persze Naginak már a nevetés kívánkozott ki, de helyette inkább egy nagyon mély sóhaj lett belőle, amire szinte parancsszóra gördült le egy könnycsepp az arcán.
– Igazad van… Néha kedvem lenne úgy szólítani őt is, és Soutát is… Tudom, alig idősebbek nálam, de… Tényleg…
Ha belegondolt, mi minden kedvességgely szeretettel, törődéssel, megértéssel elhalmozták, és gyakorlatilag mindent megkapott tőlük, amire vágyott, néha szinte olyan volt, mintha Kaori és Souta szó szerint a szüleit akarnák pótolni. Rettenetes módon szerette őket, és ezerszer bocsánatot kért már Kaoritól, amiért a megismerkedésükkor bántotta, akkor is, ha az aranyszívű lány ugyanennyiszer elmondta már, hogy nem haragszik rá. Az, hogy a nővére megengedte, hogy ennél a két, számára ennyire kedves embernél lakjon, önmagában minden álma beteljesülése volt. Nemcsak azért, mert mindene megvolt, amire csak szüksége lehetett, hanem azért is, mert ha csak ők ketten voltak, Kaorival olyasmiket csináltak, amiket ő csak úgy tudott elképzelni, hogy egy anya csinálna a gyermekével. Kaori a saját bevallása szerint is a majdani anyaságra gyakorolt így, szóval talán volt is ebben valami, és annak ellenére sem volt ez másként, hogy Nagi így megváltozott külsőre, és kicsit fejben is.
– Talán igazad van, Chi-chan. Bár azt nem tudom, mit szólna hozzá.
– Próbáld meg, és meglátod!
Erre egymásra mosolyogtak, és Nagi a karjára emelte a csöppséget, és így tértek vissza a lakásba, ahol persze nagy sötét honolt, csak a karácsonyfán pislákoltak a gyertyák.
– Mi van itt? Hol vannak a többiek?
Chinami persze rögtön kereste is a kapcsolót, és mikor felgyúltak a lámpák, jöhetett a meglepetés: a karácsonyfa környéke telepakolva mindenféle jóval, amit csak szem megkívánhatott.
– Srácok, merre vagytok? Gyertek gyorsan!
A kislány boldog kiáltására persze mindjárt megelevenedett a lakás, és mindenki előbújt a szobákból. Na persze, az ajándékozásnak pont a meglepetés volt a lényege, így mindenki sorban kiosont a szándékosan félhomályban hagyott nappaliba, hogy ott elhelyezhesse a meglepetést, tapintatosságból pedig mindenki vett egy-egy sütit az előre odakészített tányérról, valamint Souta, aki eleve folyton tejen élt egy ideje, megitta a nagy pohár tejet is mellé, hogy ezzel is fenntartsák az illúziót. Chinami persze elsőként rohant az ajándékhalom közé, és próbálta megtalálni a sajátját. A nevek kezdőbetűit felismerte, és sorra adogatta oda mindenkinek, aki csak arra járt, de a sajátját csak nem találta.
– Mi a baj, Chi-chan?
Kaori épp a sajátját bontogatta, amit persze hogy Soutától kapott, aki nem keveset kellett lobbizzon, hogy megszerezze a cetlit, de remélte, az a pár fülbevaló boldoggá teszi majd a menyasszonyát. Kaori is cserélt persze előbb Salyával, majd Ryoumával, így az ő ajándéka, egy nagy süteményeskönyv, amit még a dédnagyija maga írt, most már Mio tulajdonát képezte. Mio ajándéka, egy új karóra, a bátyjának szólt, aki nemrég elvesztette a sajátját, és nem volt hajlandó anélkül meglenni. Souichirou Salyát húzta, és jobb ötlete nem lévén, egy üveg pezsgő lett a vége. Salya természetesen némi üzletelés után megkapta Nagit, aki egy szép kristállyal díszített nyaklánccal gazdagodott, ami majdnem biztos, hogy nem a Földön készült. Nagi ajándéka Heathernek kicsit körülményesen lett meg, mivel neki sem volt ötlete sem, mivel lephetné meg a még most is kicsit félszeg lányt, de végül egy Maishii ajándékutalvány lett a vége, ami egy hétre szóló kedvezményt jelentett a cukrászdában. Heather ennek örült, hisz édesszájú volt, és most is el-eljárkált egy sütire, ha senki nem figyelt. Heather Jyosukét húzta, és jobb ötlete nem lévén ő maga festett egy szép csendéletet. Igen az amerikából elkallódott lány igazi művészlélek volt. Jyosuke ajándéka Soutánál talált gazdájára, egy új, valódi bőr táska formájában, tekintve, hogy a sajátja, amit nagyon szeretett, nemrég tönkrement. Aya és Nayumi természetesen egymást ajándékozták meg, míg Asaminak Sakuya jutott, így a kicsi kislány sírósra görbült szájjal ült kissé zaklatottan egy széken. Mikor Kaori odament hozzá, és nagy ártatlanul érdeklődött, csak felemelte a könnyes tekintetét, és remegő hangon válaszolt:
– Akkor… Én nem is kaptam semmit?
Kaorinak ekkor millió szilánkra hullott a szíve. Eredetileg ő volt az, aki kitalálta, hogy majd otthon kapja meg az ajándékát, de már most kezdett bűntudata lenni. Szerencséjére, Ryouma épp időben sietett a segítségére.
– Ne félj, csöppem! Lehet, csak otthon keresett, te meg itt vagy.
– Gondolod?
– Majdnem biztos vagyok.
Erre már letörölgette a könnyeit, és megpróbált mosolyogni, de legbelül attól félt, azért nem kapott semmit, mert nem az igazi otthonában várta a télapót.

9 óra tájt aztán oszolni kezdett a csapat. Elsőként Ryouma és Yuriko indult haza, mert Chinami elkezdett nyűgösködni, majd szép lassan távoztak a többiek is. Utoljára Souta és két lakótársnője maradtak, akik bezártak és leadták a kulcsot a házmesternek.
Hazaérve aztán Chinami nagy búsan battyogott be a szobájába, Ryouma és Yuriko pedig csak várták a reakciót.
– Szerinted mit szól majd?
– Szerintem sikítani fog az örömtől. Csak gondold el, milyen öröm volt neki az a porcelán babának.
– Igaz…
Azonban a sikítozás és az öröm elmaradt, így bekukucskáltak a kis szobába, és láthatták az okát is: a kislány ágya előtt ugyanis egy embernyi méretű plüssmackó ült, kitárt karokkal, mintha csak hívogatni akarná az embert egy ölelésre. A 170 centis, vattával tömött plüs óriás valójában nem nyomot túl sokat, csak kicsit macirás volt mozgatni. A kicsi lány azért nem szólt eddig egy szót sem, mert teljesen beleeüppedt a puha plüssbe ami alkotta. Ezután már nem is szóltak semmit, csak elindultak, hogy tegyék a dolgukat, ami még azon az estén.

Nayumi taxival érkezett egy kis ház elé, ahol kérdés, és csengetés nélkül be is lépett a kapun, be a házba egyenesen, és belépve kicsit félszegen, de végre megszólalt.
– Megjöttem!
Erre nyílt a nappali ajtaja, és a leendő örökbefogadó szülei léptek ki rajta.
– Hát megjöttél?
– Istem hozott!
Az asszony, hála némi angyalszárnyas közbenjárásnak, maradéktalanul felgyógyult, és most ugyanazzal a boldog mosollyal jött a kedves lány elé, aki szinte könnyes szemmel lépett ki végre a cipőjéből, és most megállt előttük.
– Nézzék el, ha későn jöttem, de bulit rendeztünk a barátaimmal, és volt köztünk…
– Semmi baj kedves. És már kértünk, hogy hagyd ezt az illedelmes hangnemet! Ez a ház már a te otthonod is.
Nayumi erre már nem bírta tovább, és eleredtek a könnyei. Kitárta a karjait, és átölelte a két már kicsit korosodó drága embert.
– Naaa, mi a baj?
– Csak… Hálás vagyok, hogy engem választottatok.
Nayumi mérhetetlenül szerette ezt a két jószívű, idősödő embert, holott alig három hónapja ismerte őket. Ugyanaz a szeretety jóság, kedvesség áradt belőlük, mint amire kiskorából emlékezett a szüleiről. Most is kézen fogták, és bevezették az étkezőbe, ugyanis eddig csak rá vártak. Igaz, Nayumi vacsorázott már, mégsem volt szíve elutasítani őket.

Sakuya, mikor a birtokra érve kiszállt a limuzinból, szokás szerint végigvonult a most csak az ő kedvéért ünnepi színekbe öltözött személyzet sorai között, majd méltóságteljesen belépve adta meg a jelet a távozásra. Innentől a személyzetnek szabad volt az este. A nappaliba belépve azonban kellemes meglepetés fogadta:
– Apa? Te itthon?
Valóban, a ház ura elvileg üzleti úton kellett volna legyen, most mégis ott ült egy kis asztalnál és teával ügyködött.
– Sakuya? Gyere, csatlakozz hozzám!
– De… Mégis mit csinálsz?
– Teázom, bár szerintem ezt te is látod.
Sakuya kis tétovázás után letelepedett az apjával szemben, az pedig felvette a teafüvet, és egyéb ízesítőket, alaposan összekeverte, majd bele a szűrőbe, nyakon öntötte a forróvízzel, és az így elkészült teát átnyújtotta Sakuyának. emez kicsit zavarodottan, de átvette, és beleszagolt.
– Ez milyen keverék?
– Csak egy apróság, amit még a dédnagyapádtól tanultam. Tudod, ez amolyan családi szokás volt nálunk, hogy mikor összegyűlt a család, vacsora után egy ilyen keverékkel segítettük az emésztést.
– Aha…
– És gondolom, mivel a barátaid köréből jöttél, már vacsoráztál.
– Na igen.
– Én is így vagyok vele, és a személyzetet is elküldtem már dolgára. Most valószínűleg épp buliznak.
Sakuya megmosolyogta ezt az egyenes beszédet, és csak bólogatott, miközben igyekezett türelmesen, apró kortyokban beosztva fogyasztani a kellemes nedűt. Aznap este ezzel telt el a kis drága, és ritka együtt töltött idejük, miközben a lány azt kellett észrevegye az apján, hogy fellazulnak a vonásai, és mosolyog. Ez ritkaság volt, pláne mióta édesanyjameghalt. Nem is emlékezett már, mikor látta utoljára mosolyogni, és ez neki is jól esett.

 Nagi és Kaori még este 11-kor is a kisebbik lány szobájában tüsténkedtek. Kaori épp az utolsó simításokon dolgozott, és hamarosan el is készült a szép sárga dzseki, amihez hasonló már volt Naginak korábban is, csak ez már át lett szabva az új méreteire.
– Ne már, Kaori, mondtam, hogy nem fontos.
– De, ezt muszáj, ugyanis te is a csapat, és vele a család tagja vagy.
– Jó, de…
– Ez az én karácsonyi ajándékom neked, vedd így, és egy szót sem!
Nagi végül felpróbálta végre az új dzsekijét, és mintha rá öntötték volna. Kaori hátulról átölelte, és mosolyogva szorongatta kicsit. Egy kis ideig így álltak, és Kaori csak azt vette észre, hogy Nagi arcán nagy könnycseppek csordulnak le, és meg-megremeg, miközben szép lassan átadta magát az érzelmeinek.
– Mi a bajod?
– Csak… Tudod, beszélgettem Chi-channal, és…
– Ej, gyere ide, na!
Egy jó ölelésben már könnyebben eredt meg a kisebb lány nyelve is:
– Tudod… Elmesélte, hogy miért szólítja Ryoumát és a nővéremet úgy, ahogy, és… Szóval kérdezett egy nagyon érdekeset.
– És mi volt az?
– Hogy hiányoznak-e a szüleim. És eszembe juttatta, hogy ilyenkor karácsonykor…
– Jaj, ne is mondd, értem én!
Együtt ültek az ágy szélén, és egyikük egy meleg ölelésben vígasztalódott. Nagi még életében nem érezte magát ennyire gyengének, mint ekkor. Mindig igyekezett erősnek tűnni, mert eltökélte magában, hogy nem fog soha egy kis sebezhető felületet hagyni, hogy ezzel is segítse a nővérét, aki így is egy nem könnyű harcot kellett megvívjon.
– Mondott még mást is.
– Mit?
– Azt, hogy én is találhatnék valakit, akit szerethetek még úgy, mint őket.
– Aha… És…
Nagi kibontakozott az ölelésből, és a legőszintébb tekintetével nézett Kaori szemébe, aki kissé zavartan bámult vissza.
– Miért… Nézel így rám?
– Kaori… Te vagy az egyetlen, akit ismerek, és olyan velem, mintha a családja tagja lennék. Ha valakit… Téged tudnálak úgy szeretni, mint egy második anyukát.
– Nagi…
Kaori úgy érezte, az ő szemeibe is könnyek szüknek, és most egészen másként ölelte
magához a megint elérzékenyülő barátnőjét, miközben egészen elérzékenyülve suttogta:
– Ha neked könnyebb, én boldogan lennék bárkid… Anyukád, nővéred, nénikéd, bármid!
Nagi erre úgy érezte, majd kiugrik a szíve a helyéről, a könnyei most minden eddiginél jobban kezdtek el ömleni, és most már ő is viszonozta azt a meleg, megnyugtató ölelést, és mindketten hagyták, hadd follyon, elvégre nem látta őket senki. Nagi egészen Kaori vállába temette az arcát, és úgy zokogott, miközben többször is halkan az anya szót motyogta. Valamivel később Souta bukkant fel az ajtóban, de mikor meglátta a két lányt, akiket közben elnyomott az álom, nem is szólt semmit, csak halkan becsukta az ajtót, és maga is nyugovóra tért.

Vagram 2-4.

Nagi visszatér

Hexia veresége után még eltelt pár nap, mire minden újra visszaállt a rendes kerékvágásba. December 7-én még az eső esett, 12-e reggelére azonban Tokió hófehérbe öltözött. Közben megkezdődött a város helyreállítása is, legelsőnek is a közművek helyrehozásával. 8-án este már minden otthon használatba vehető volt, közben pedig folyt a romok eltakarítása, és a helyreállítás, amiben természetesen a nagy erőkkel jelen lévő EDF is nagy segítséget nyújtott. A kórház, és az egyéb óvóhelyek lassan kiürültek, és újra rendeltetés szerűen használatba lehetett venni őket. Egyedül Ryouma és társasága dekkolt még mindig ugyanúgy a kórházban, bár nekik igazából nem is volt sürgős sehová sem menniük. Idő közben sikerült felméretni az iskolában keletkezett károkat, és a teljes veszteséglista is kiderült, ami némi megnyugvásra adott okot. Ryouma és Yuriko épp a folyosón ültek a 309-es kórterem előtt, kezükben a részletes jelentéssel, és tárgyalták meg annak tartalmát.
– Szóval csak húsz áldozat volt?
– Ha Shiorit is beleszámítjuk, igen. Mint kiderült, szándékosan kiüríttette a főépületet, és csak azok maradtak bent, akik nem tudtak erről.
– Ez szinte egy csodával ér fel.
Ryouma némi homlokráncolás mellett, eltöprengve olvasgatta a tömör, nyers, egyenes jelentést, és fújt is egyet a végén.
– Szerinted, hogy fogadja majd?
– Valószínűleg így sem lesz egyszerű neki. Tudod te is, mennyire lelkére vesz sok mindent.
– Igen, épp ezért aggódom a legjobban. Talán Kaorit állítsuk készenlétbe, biztos, ami biztos!
– Miért pont őt?
Yuriko kissé értetlen kérdésére persze elég világos volt a válasz:
– Te is tudod nagyon jól, mennyire össze vannak nőve. Ha valakinek, neki biztos könnyebb lesz megnyugtatnia.
– Vagy legalábbis kiadhatja neki a feszültséget, igen. Ez igaz.
Végül úgy döntöttek, utána néznek, mi is van a szóban forgó személlyel, mikor hirtelen kinyílt az ajtó, és Mio kukucskált ki.
– Gyertek! Ébredezik.
A kórterembe belépve, egy valósággal csipkerózsikaként, hat teljes napot végig alvó hercegnő ágyához érkeztek. Az ágyon azonban nem a szokásos kicsi Nagi feküdt, akit jól ismertek: a kráterben egy szál semmiben fekve, egy nagyjából 14 év körüli fiatal lányt találtak. Most, minden sebéből felgyógyulva, tisztán, ápoltan, egy kórházi hálóingben feküdt előttük. Tengernyi hajkoronája valósággal olyan fehér volt mint a hó maga, ami most belepte a tájat az ablak túloldalán, majdnem teljesen beterítette az ágyat körülötte, az arcvonásai persze mit sem változtak, csak kicsivel hangsúlyosabbak lettek, a jobb csuklóján pedig most is ott díszelgett a kék karperec, ami most is megnyugtató fénnyel villant meg, mikor kinyitotta végre a szemeit, az első dolog, amin megállt a ragyogó smaragdzöld tekintete az a nővére volt, amire persze rögtön el is ömlött egy szelíd mosoly az arcán.
– Jó reggelt… Ti meg mit…
És meglátta Miot is, aki persze szolgálatban lévén egyenruhában volt, majd jobban körül nézve megdöbbenve konstatálta, hol is van.
– Mi… Miért vagyok kórházban?
Yuriko és Ryouma persze számítottak arra is, hogy nem sok mindenre, vagy még annyira sem fog emlékezni az elmúlt hetekből.
– Nem emlékszel semmire?
– Mire kellene?
Egy perc néma, és értetlen bámészkodás után, mint derült égből a villámcsapás, jött a felismerés.
– Jó ég… HEXIA!
Hirtelen felugrott a helyéről, és kis híján hasra is esett a meglepetéstől, hogy a lábai még nem egészen akarnak úgy viselkedni, ahogy ő azt szeretné.
– Mitsumi… Mi lett Mitsumivel?
Ryouma erre is számított, elvégre Luthmael elmondott nekik mindent, amit csak tudott. Először is leültették Nagit, és a lehetséges legfinomabban, de mindent világosan elmagyaráztak neki, ami az elmúlt hetekben történt. Nagi arcán először is a döbbenet ömlött el, majd felemelte a kezét, hogy szót kérjen, de csak ekkor vett észre egy nem kis meglepetést: Nagyobb volt a keze, mint amihez szokva volt.
– Mi ez? Mi lett a kezemmel?
Ryouma és Yuriko most látták elérkezettnek az időt, hogy elvezessék a csak az ő kedvéért a szobába készített tükör elé. Nagi teljesen értetlenül állt meg a tükör előtt, és egy pillanatig teljesen értetlenül bámulta a saját tükörképét, mielőtt lassanként leesett neki, és egyre nagyobbra nyíló szemekkel tátogott pár pillanatig, mielőtt teli torokból sikítani kezdett. Pár pillanatig eltartott mire eléggé megnyugodott, hogy beszélni tudjon, de egyszerűen csak ennyit tudott végül mondani:
– Mi az ördög történt velem?!
Ryouma csak teljes őszinteséggel a vállát tudta vonogatni, így Yurikora hárult a kellemetlen magyarázat feladata:
– Az orvos azt mondta, teljesen makk egészséges vagy, szóval… Semmi rendellenes nincs a külsődben.
– Na de ez nem én vagyok… Ez van vagy… annyi idős, mint ti!
Valahol igaza is volt, ugyanis majdnem akkorára nőtt meg, mint a nővére, és minden vonásában, és külső adottságaiban is egyre jobban hasonlított, minél jobban néztek egymásra. Persze, a fehér haj kicsit változtatott az összképen, de Yuriko előhúzott két fényképet az egyik zsebéből, és átnyújtotta neki.
– Ha még emlékszel anyukánkra, nézd meg őt, vagy épp engem ugyanennyi idősen!
Nagi vetett egy pillantást a régi, kicsit gyűrött, megfakult képre, amin az édesanyjukat ábrázolta. Mindig úgy érezte, hogy a nővére szinte a megszólalásig hasonlít rá, és mikor egymás mellé tette a két képet, úgy érezte bebizonyosodott az igaza. Azonban, ahogy maga elé tartotta a két képet, és közben hol a tükörbe, hol visszanézett, ugyanúgy megvolt a hegyes kis áll, a szemei állása, még a szemöldöke, és a fülei is pont olyanok voltak. A tekintete persze kicsit lejjebb is tévedt, és feltűnt az is, ami persze azzal együtt járt, hogy fizikailag idősebb lett.
– Jóságos… Ég… Ez komolyan én vagyok?
Még mindig hitetlenkedve bámulta magát a tükörben, de végül nagy sóhaj után visszaadta a nővérének a fényképeket.
– Jó, de most… Hány éves is voltál ezen a képen?
– Ha még emlékszel, ez még a középsulis ballagásom előtt pár nappal készült, még Montanában.
– Az akkor azt jelentené, hogy 14, igaz?
– Aha.
Nagi megadással illegette magát a tükör előtt, és még azért megkérdezte:
– És most már így is maradok?
– A doki szerint igen. Salya és Luth szerint, mivel egyszerre már két ember bioenergiái lakoznak benned, a testednek kompenzálnia kellett valamilyen módon.
– Ez elég homályos magyarázat, nem?
– De, eléggé, de van más?
Nagi még azért megbirizgálta az egyik rakoncátlan hajtincset a frufrujában, és csalódottan megjegyezte:
– De a hajamat miért kellett?
Ryouma és Yuriko is kellemes meglepetésnek ítélték meg, hogy ilyen könnyen fogadta a dolgot. Persze, ezek után letelepedett megint az ágya szélére, és jöhetett a fekete leves:
– Jól van, ennyit a jó hírekről, most jöjjön az igazság! Milyen disznóságokat művelt Hexia?
– Nagi, nem hinném, hogy…
– Tudni akarom! Ne próbáljatok mentegetőzni, mondjátok el ezt is!
A két idősebb fél egymásra nézett, majd Miora, aki eddig karba tett kézzel várta a fejleményeket. Ő csak bólintott, majd távozott, Ryouma pedig elkezdhette elregélni azt, amit eddig elhallgattak. Megmutatta a jelentést is, aminek láttán Nagi szemei igencsak összeszűkültek, majd ahogy olvasta, egyre borúsabb tekintettel csóválta a fejét az áldozatok nevei láttán. Végül lesújtva adta vissza a papírt, és látszott rajta, hogy szüksége lesz egy kis magányra, hogy megeméssze. Nagi rettentően lelkiismeretes ember volt még fiatal kora ellenére is. Ha valami butaságot csinált, vagy az ő hibájából valami rossz történt, azt nagyon a lelkére tudta venni. Ryouma és Yuriko jobbnak is látta, ha inkább magára hagyják. Nagi egyedül maradt, és a tekintete most a csuklóján díszelgő karperecre tévedt. Eszébe jutott, hogy csak ennek köszönhette, hogy ez az egész kialakult. Legszívesebben fogta, és letépte volna a csuklójáról, és kidobta volna az ablakon.
– Az egész a te hibád!
Próbálta bedugni az ujjait a karperec alá, de olyan feszesen volt odarögzítve, hogy csak a csuklója, és a körmei fájdultak bele. Egy percig dühöngve csapott-vágott, aztán keserűen sóhajtott egyet, és leroskadt vissza az ágyra, a kezeibe temette az arcát, és érezte, hogy pillanatokon belül ömleni kezdenek a könnyei.
– Nagi? Hát jól vagy?!
Az ismerős, dallamos hangra felkapta persze a fejét, és Kaorit látva leugrott megint az ágyról, és már ömlő könnyekkel rohant a karjai közé. Kaori szinte anyai szeretettel ölelte át, és nem is ok nélkül, hiszen a nővére az ő gondjaira bízta, ő pedig sikeresen elvesztette szem elől. Yuriko persze egy szóval sem bántotta ezért, mégis rettenetesen bántotta.
– Nagi… Ugye te vagy az?
– Ugyan, ki más lennék, Kaori? Nézz rám!
– Én nézek, de… Alig hiszem el, hogy ez történt veled.
Kaori megsimogatta Nagi arcát, és most jobban a szemébe nézve végre megnyugodott.
– Igen, biztosan te vagy az.
Nagi bólogatott, és az arcát a most már alig magasabb lány tekintélyes keblén nyugtathatta egy pillanatig. A könnyei ugyan folytak a keserűségtől, és a tehetetlenségtől, amit afölött érzett, hogy legalábbis szerinte, semmit sem tett azért, hogy megfékezze a teljesen elmeháborodottan viselkedő Hexiát, mégis volt annyi humora, hogy megjegyezze:
– Mennyivel másabb ez, mint mikor még kicsi voltam…
Ezen mindketten kuncogtak egy jót, és mikor végre elengedték egymást, Nagi sokkal nyugodtabban telepedett vissza a helyére. Kaori odahúzott egy széket, és végre beszélgethettek.
– Szóval, emlékszel valamire az egészből?
– Csak arra, amit Hexia csinált, mielőtt… Összeolvadtunk. A többit már Ryoumáék mesélték el.
– Fáj valamid?
– Nem… Miért?
– Mert sírtál, mikor bejöttem.
– Jaaa, nem, csak… tudod, mikor elmondták, mit művelt Hexia, egyszerűen nem…
– Én értelek.
Megint magához húzta a még mindig kicsit letört lányt, és így beszélgettek egy kis ideig, amíg Nagi meg nem nyugodott végre. Sok mindenről beszélgettek, köztük arról is, hogy Kaori hogy látta Hexia tetteit, és persze, akármilyen megbocsátó és jószívű volt, Kaori akkor sem tudta elhallgatni az őszinte, és elég száraz véleményét. Persze, ezt nem Nagi felé irányozta, mégis erősen ilyen hatása lehetett.
– Jobb már?
– Egy kicsivel.
A többiek közben már az ajtó és a kórterem ablakának túloldalán leskelődtek, hogy bejöhetnek-e, Kaori pedig hamarosan megadta a jelet, amire hamarosan egy egész kis sereg csődült be az alig pár négyzetméteres szobába. Egyedül Luthmael és Salya nem voltak ott, de akik bejöttek, mind Nagira voltak kíváncsiak. Sakuya, Yumi és Aya nem is tudták türtőztetni magukat, azonnal körbevették Nagit, és hárman ölelték minden erejükkel, örömükben, hogy épségben visszakapták. Nagi meglátta Yumi újdonsült Vagramját, ahogy Sakuya csuklóján is a kölcsön kapott változatot.
– Hű… Ahogy elnézem, történt egy s más, amíg nem voltam.
Souta is bejött végre, és karjában hozta azt a kislányt is, aki elvesztette a családját nemrég. Lerakta a földre, és most Nagi a szemébe nézhetett. Jobb ötlete lévén, az idősebb lány egyszerűen térdre hullott, és a kezét nyújtotta a kislány felé, aki kicsit megszeppenve ugyan, de odament hozzá, Nagi pedig megfogta mindkét kezét, a homlokához érintette, majd magához ölelte, és halkan suttogott neki valamit, amit a többiek nem értettek. A kislány bólogatott, majd mikor elengedte mindketten mosolyogtak, bár Nagin látszott, hogy még mindig bántja valami. A kislány visszakéredzkedett Souta karjába, és ezután telepedtek le újra. Az első, aki megszólalt végül, Yumi volt.
– Sikerült feldolgoznod a dolgot?
– Fogjuk rá! Bár van pár dolog, amiért úgy érzem, sosem lesz bocsánat.
Mind tudták jól, mire gondol, így Ryouma úgy érezte, ezzel kapcsolatban illene mondania valamit.
– Hidd el, senki sem neheztel rád azért, ami történt.
– Ti talán nem, de az a sok ember, akik a családtagjaikat, akár a szüleiket vesztették el… Az ő szemükben minden bosszúvágyuk első számú céltáblája lennék.
– Ezt mégis honnan veszed?
– Csak tudom.
Nagi még nem tudta megszokni a hangját, ami nem kicsit volt mélyebb, mint amihez szokva volt, de amit mondott, azt teljesen komolyan gondolta. A többiek jól tudták, nem tudnák meggyőzni az ellenkezőjéről, így nem is erőltették.
– És mi ez a tömeges vagram avatás? Miről maradtam le?
Ezek után persze Yuminek, vagyis ahogy pár napja a többieket is kérte, Nayuminek kellett elregélje a saját meséjét, és véletlenül elkotyogott egy apróságot, amit eddig szándékosan tartottak titokban, viszont Naginak az álla is lehullott a meglepettségtől.
– Mi… Hogy aktiválódott?
Ezt az apróságot nem lehetett megkerülni, és Nagi akaratlanul is maga elé tartotta a vagramját, amin végigfutott az arany rúnacsík, és egy pillanatnyi hezitálás után cselekedett.
– System Analytic Mode!
“System has been active, for 34 days. Engagement Armor Codename TRICKSTER on Standby.”
Nagi kétszer is elismételte hangtalanul a nevet, majd nagyot nyelt, mielőtt leengedte volna a kezét. Mikor napokkal korábban kiszabadult Hexia fogságából, egy pillanatig magánál volt, és hallotta a “Trickster Engaged” szavakat, de azt hitte, csak képzelődött. Yuriko és Kaori fogták meg a kezeit, mert egy pillanatra megtántorodott, de szerencsére összeszedte magát, és egyetlen kérdése volt csak:
– Akkor most már én is Vagram Mester vagyok?
Yuriko határozottan bólogatott, és Ryouma lépett közelebb, a vállára tette a kezét, és a lehetséges legmegnyugtatóbb hangon folytatta:
– Igen, és miután mind átbeszéltük a dolgot, mind egyetértünk abban, hogy szükségünk is van rád a csapatban, szóval, ha gondolod…
Nagi egy percig meredten bámult Ryoumára, aki ugyan mosolyogni próbált, mégis némi kétség játszadozott az arcán és a szemeiben. Körülnézett, és ugyanezt látta a többieken is, így némi habozás után határozottan megrázta a fejét.
– Nem?
– De miért? Hisz ez volt a vágyad, nem?
Nagi ellökte magától Ryouma kezét, ezzel kirántva a sajátját a számára legkedvesebb két személyéből.
– Nem. Látom rajtatok, hogy még ti is kételkedtek bennem.
– De mi csak…
– Az aggaszt, hogy Hexia talán még mindig itt rejtőzik bennem, vagy hogy most is épp átverlek titeket, és csak arra várok, hogy hátba szúrhassalak, igaz?
Nagi félelmetesen jól olvasott az emberekben, ezek a kérdések pedig azonnal az elevenükbe vágtak, így mind mélyen szégyenkezve sütötték le a szemüket. Kaori volt az egyetlen, aki fel mert szólalni, de csak hogy megnyugtassa valamelyest Nagit, aki láthatóan véresen komolyan gondolta ezt.
– Nagi, talán gondold ezt át, nem…
– Nem. Már átgondoltam, és tudom jól, mit gondoltok rólam azok után, ami történt, és mielőtt bármelyikőtök megszólal, nem tudtok megvezetni.
Nagi lesütötte a szemét, és így folytatta:
– Én is félek, nemcsak ti. Félek, ha használnám a Vagramot, és Hexia elszabadulna, annak még rosszabb vége lenne.
– De hisz legyőztük Hexiát. A Trigen és a Nexus hatalma…
– Gondolkodj! Szerinted mi adta a hatalmát? Csak a trigennel gyenge volt, épp azért volt szüksége rám. Tudom! Ott voltam!
Nagi lassanként lenyugodni látszott, pedig az imént még villámlott a tekintete, és végül egyszerűen leszegezte:
– Legyen elég annyi, ahogy amint találkozom Salyával, levetetem.
Ezzel pedig lezártnak tekintette ezt a témát, és visszatért Nayumi, Sakuya és Aya körébe. Yuriko kissé megszeppenve ült az ölébe ejtett kezekkel, Ryouma a fejét vakarta, a többiek pedig csak megértően bólogattak. Nagi, miután letelepedett, és Kaori is elfoglalta a helyét a jobbján, elvégre csak vele volt teljes a csapat, végre valamivel békésebben folytatta:
– Jó, ezt a témát ejtsük, és halljuk, mi a következő lépés?
Ryouma végre össze tudta szedni a gondolatait rendesen, és Nagi parancsoló hangnemére szinte engedelmesen válaszolt:
– Az első dolog a kislány átadása lesz a rokonainak, akik ma este jönnek.
– Jobban mondva előbb még a megemlékezés.
– Ja igen, még az is…
Nagi kérdő tekintete szavak nélkül is elegendő volt, hogy a nővére válaszoljon.
– A… Nos az iskolánál történtekkel kapcsolatosan lesz egy kis összejövetel, megemlékezés… Ha érted…
– Oh…
Nagi megértően bólogatott, és még hozzátette:
– Ha ez ugyan ér valamit, kívánjatok helyettem is részvétet a gyászolóknak!
Ryouma és Yuriko is megértően bólintott, Nagi pedig megkérte Miot, hogy mutasson neki egy szabad szobát, mert nem akarja tovább foglalni a kórtermet a betegek elől. A csapat oszlott, és Mio a nővérszállásra vezette Nagit, ahol most teljesen üres volt az egész lakórész. Most mindenki vagy dolgozott, vagy épp otthon próbálta újra lakhatóvá tenni a környezetét. Jyosuke és Ryouma nagybátyja is szolgálatban voltak, Mio pedig gyakorlatilag sosem hagyta el a helyét, csak minden második szökőévben, ahogy ő mondta. Most is magára hagyta, a többiek pedig készülődtek a megemlékezésre, így Nagi csak leült az egyik ágyra, és jobb híján a plafont bámulta. egy pillanatra aztán valami az eszébe villant, és csak úgy felemelte a jobbját, amire megvillant a karperec, és nem kis meglepetésére egy kétcsövű pisztoly termett a kezében, ami mintha aranyszínű kristályból lett volna. Ezüstös áramkörök hálózták be, a csövei pedig egészen különleges acélból készültek, amilyet biztos nem találni a földön. ahogy körbe nézte, rá kellett jöjjön, hogy egészen kicsi kézhez méretezték minden porcikáját, pont olyanhoz, mint az övé is. Milyen fura is volt, hogy most majdnem kétszer akkora volt a keze, mint alig egy hónappal ezelőtt, mikor az egész Hexia mizéria elkezdődött. a haja is sokkal hosszabb volt, mint amilyenre emlékezett, és még ez a szín is…
– Pedig legalább ebben anyára hasonlítottam.
Mindig úgy érezte, hogy a nővére hasonlít a legjobban az anyukájukra, de most, hogy látta a fényképeket, rá kellett jönnie, hogy csak túl kicsi volt még, hogy látható legyen, a hasonlóság. Így is, most inkább a pisztolyon járt az esze, ami most a kezében nyugodott. A markolatába vésve egy érdekes feliratot talált:
– Salya és Soou… Csak nem?
Nem bírt magával, látott egy pár üres energiaitalos dobozt a folyosón szétszórva hagyva. Összeszedte őket, és a csábításnak ellenállni képtelenül felment a tetőre, és lerakta őket szép sorban a párkányra, mintegy célzó gyakorlathoz bábukként.
– Lássuk, mit tud!
Célba vette az első dobozt, és meghúzta a ravaszt. Két durranás, és nem egy, hanem mindjárt négy doboz repült le a helyéről.
– Ejha… Már a hátszele is lever bármit… Miféle fegyver lehet ez?
– Ha nagyon tudni akarod, mesélhetek róla.
A hang gazdája természetesen Salya volt, aki eddig is ott állt mögötte, és figyelte, mit ügyködik. Most odasétált Nagihoz, és a háta mögé állva segített neki jobban beletanulni az igen furcsa fegyverbe.
– Ez egy Deutérium fegyver. Hasonló ahhoz, amihez hasonló például Soutánál, és Kaorinál is van, csak…
– A mi technológiánk el van maradva pár évszázaddal, igaz?
– Inkább csak évtizeddel, de igen. Ez sokkal gyorsabban, és hatékonyabban működik.
– És egy Soou nevű valakié volt, akit te ismersz igaz?
Salya meg sem lepődött, hogy az éles eszű lány már ezt is tudja, így nem volt értelme tovább váratni.
– Igen, Amúgy Soou a társam és barátom volt.
– Hogyhogy csak volt?
Salya válasz helyett felemelte a fegyvert, és a dobozok, amik még az első próba után fent maradtak, egy lövés után mind felrepültek a levegőbe, majd egy egész sorozat újabb találat következett, amit a vadnyugati pisztolyhősök stílusában csípőből tüzelve tartotta fent a levegőben őket hosszú másodpercekig. Mikor a pisztoly elsült, egészen másfajta hangot adott ki, mint az átlagos lőfegyverek, sőt teljesen más volt, mint bármilyen fegyver, amit valaha hallott, pedig volt már szerencséje egy párhoz. Mikor aztán megunta, egyszerűen hagyta leesni a svájci sajttá lyuggatott dobozokat, és megfordult, hogy megmutassa Naginak a feliratot, amit már ő is látott.
– Ezt Soou maga véste bele egy bicskával. Tudod, Soounayan Takram a gyerekkori legjobb barátnőm volt. Mi ketten…
És lehúzta a jobb kezéről a kesztyűt, ami mindig viselt, ezzel felfedve a megdöbbentő titkot: A jobb keze valójában mesterséges protézis volt, ami persze ugyanúgy működött, mintha csak az igazi lenne.
– Nos, ez egy nagyon hosszú törtémet- De ha akarod, elmesélhetem.
– Viccelsz…
Nagi nagyot nyelt a mesterséges végtagot látva, de a kíváncsisága leküzdhetetlen volt, pláne, mikor meglátta a kék, kissé megfakult karperecet a csuklóján.
– Te jó ég… Te is?
– Már csak voltam. Már rég nem működik.
Salya visszaadta Naginak a pisztolyt, és magával invitálta, vissza az épületbe. Lementek egészen a közös étkezőbe, ahol leültek egy asztalhoz, és csendben, hogy a többi étkezőt ne zavarják, kezdtek el beszélgetni.
– Tudod, nem egészen meséltem el nektek a teljes történetet a Vagramokkal kapcsolatban.
– Erre már azt hiszem, magam is rájöttem. De mondd már!
– Na jó…
Salya a mesterséges jobb karja csuklóján kissé lifegő vagramot babrálta, miközben belekezdett a meséjébe.
– A fiaskó, és a számtalan áldozat után, ami az első generációs Vagram Mesterekkel történt, egy sor változtatást hajtottak végre az eszközökön, és az egész rendszeren is általában. Elkezdtek kialakítani egy képzési szisztémát, ami segített felkészíteni az újakat a rájuk váró megpróbáltatásokra, és a projektet vezető testület válogatott csapatával, és profikkal, nyílt egy akadémia.
– Jól hangzik.
– Na igen. Még én is tanúja voltam, bár akkor még szinte karonülő voltam, nagyapám mindig mindenhova magával vitt.
– Mi van a szüleiddel?
– Ők… Mondjuk úgy, minden másra elment az idejük, így a nagyszüleim neveltek szinte.
– Oh… Na és, ki volt ez a Soou?
– Soou, vagy csak Su, ahogy szerette még sajátmagát is becézni, a gyerekkori legjobb barátom volt. Együtt nevelkedtünk szinte pelenkás korunktól fogva. Ő volt az erő, én meg az ész, ha úgy tetszik.
– Ezt valahogy el is hiszem.
Salya megmosolyogta Nagi kíváncsiságát, és megjegyzéseit. Remélte, hogy ez a dolog érdekelni is fogja.
– Úgy tízévesek lehettünk, mikor elhatároztuk, mindketten az akadémiára megyünk. Tudod, három irányba változhatott akkoriban egy nő élete a Protompriuson: vagy hivatásos háztartásbeli lesz, ami persze azzal járt volna, hogy mindenféle izgalmat felad az életében, vagy karrierista, ha úgy tetszik, és fél életében egy irodában görnyedt volna a papírok felett, avagy…
– Avagy a katonáskodás.
– Valahogy úgy, igen. Mi a harmadikat választottuk. Kicsit furcsán is néztek ránk, mikor 14 évesen, az alap iskolát befejezve megjelentünk a toborzó irodán, pláne lányokként, de nem mi voltunk az elsők. Rajtunk kívül hatvan másik női jelentkező is volt, akkor először.
– Valóságos forradalom lehetett.
– Na igen. Az akadémia három éves volt, utána diploma helyett, az arra érdemesek megkapták a vagramjukat. Su és én persze egy csapatba kerültünk, és a Vagramjaink, Trickster, a tréfamester, ha úgy tetszik, és a Seeker, az enyém, testvérek voltak. Nagyapám kimondottan nekünk készítette így.
– Eszerint személyre szabottan készültek? Na, ez érdekes.
– Igen… 17 éves is alig volt, de Su már osztagparancsnok lett, és a csapatát… Nos, szerintem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ismerheted is őket bizonyos értelemben, mert a Lovag, az Angyal, Daedalos és Icaros volt a hívójelük.
– Neee…
– Pedig de. A csapat minket szavazott meg a két vezérnek, és a dolgok egy erős évig rózsásan alakultak… Épp csak…
– Megint a Mag?
– Nem, rosszabb. Egy belső ellenség, akiről a mai napig sem tudjuk, ki is volt valójában, egy olyan erőt szabadított ránk, ami ellen a teljes Vagram Mester különítményre szükség volt. Akkor 327-en voltunk összesen, a miénk pedig a 16-os csapat volt.
– Kezd érdekes lenni. Mi van most velük?
– Nos…
Salya lesütött szemmel hallgatott egy kis ideig. Megvárta, hogy az utolsó tányérok csörgése is elüljön, és csak utána folytatta.
– A belső ellenség, akárki is volt, minden erejét felvultatta ellenünk. Kicsit több, mint háromszázan voltunk több ezer mechanikus katona ellen, amik nem éreztek fájdalmat, megbánást, és szánalmat is. Négy álló napig tartott a csata, de mi nem hátráltunk meg, akármilyen fáradtak is voltunk. Az utolsó nagy roham az ötödik reggel előtti szürkületben indult meg, és…
Nagi nagyon is sejtette, mire utal az újabb csend, és szemlesütve várta a folytatást.
– Akkorra ötvenen sem voltunk már, az ellenséges mechanoidok viszont egyszerűen nem akartak elfogyni. Szép apránként felőröltek minket.
– Mi lett végül? Jött erősítés?
– Nem, mi voltunk az eeősítés is. Csak mi vehettük fel a harcot velük, de közben már csak mi maradtunk. Su kiadta a végső támadási parancsot, és az utolsó száz ellen az utolsó erőfeszítésünk árán, de akkor is támadnunk kellett.
– De győztetek, igaz?
Salya keserű arccal bólintott.
– Én menet közben beszedtem egy komoly sebet, ami, bár a páncélon keresztül nem éreztem, kis híján levitte a kezem a helyéről. Csak azt éreztem, hogy a jobb kezemből kiveszett az érzés, és iszonyúan fájt. A többiek egymás után hullottak el, előbb Lovag, és Angyal, egy fiatal házaspár, a legidősebbek köztünk. Ők engem próbáltak védeni.
– Ne már…
– Daedalos még utoljára szárnyra kapott, de annyi lyuk tátongott már a páncélzatán, hogy csak egy jó találat kellett, és lehullott a levegőből, véglegesen.
– Jaj…
– Icaros önfeláldozóan egy robbanás közepébe vetette magát, remélve, hogy megállíthatja, de végül csak ő hagyta ott a fogát.
– Várj… Icaros nem Yumi vagramja?
– De, az. Azt hittem, akkor elpusztult.
– Valahogy mégis a trigenek megalkotójának kezébe került, és most újra a régi? Ez fura.
– Az, de az még furább, hogy Luthmael birtokába.
– Az…
Salya megint tartott egy kis szünetet, majd letörölte a könnyeit, ésb úgy folytatta:
– Még mindig majdnen százan voltak, én pedig egy újabb találat után harcképtelenné váltam. Ekkor jöttem rá, hogy a fél karom oda, és csaj Su maradt talpon.
– Várj, a Vagramoknak van ez a felélesztő funkciója, nem?
Salya bólogatott, de ha lehet még bánatosabban folytatta:
– Most már van. Én voltam az, aki később javasoltam egy teljes programátírást ami után a belekerült mindbe egy sor új finkció és rásegítés is.
– És Su?
– Ő rám nézett, látta milyen állapotban vagyok, sarkon fordult, és kirántott fegyverrel neki rontott a falnak. Hosszú csata volt, és még senkit nem láttam úgy küzdeni, mint őt. Elvesztettem az időérzékem, de csak a jó ég tudja meddig csak bámultam magam elé.
Mi történt? Mondd már!
Nagi türelmetlensége persze bántó lehetett, Salya mégis megbocsátó mosollyal bólintott, és nagyon nehéz szívvel folytatta:
– Nem tudom, meddig voltam abban a félájult állapotban, de azt tudom, hogy arra tértem magamhoz, hogy valaki megráz.
– Su volt az?
– Igen, ő. Azt mondta: “Semmi baj, Salya. Minden rendben lesz. Győztünk.”… Aztán lassan a földre rogyott, arccal előre zuhant, és nem mozdult többet.
Nagi érezte, hogy a szemeiben újra összegyűlnek a könnyek, de ezúttal már azért, mert nagyon is tudta, mi a vége ennek a történetnek, kérdeznie pedig nem is kellett semmit:
– Nem tudom, mennyi idő után tértem megint magamhoz, de akkor már a mentők raktak épp egy hordágyra, hogy elszállítsanak. Su még mindig ott feküdt, ahova elájult, és már akkor tudtam, hogy nagyon nagy baj van.
– Meghalt… Igaz?
– Meg… A legdrágább barátom, az egyetlen ember, akit isten igazán szerettem, a szemem láttára halt meg. Az orvosok azt mondták, több csúnya sebe is volt, de azok nem voltak életveszélyesek. Valójában egyszerűen a végkimerülés volt az, ami elvitte.
– Valahogy… El is tudom képzelni. Napokig tartó csata, oda-vissza viszonyok, megállás nélkül, és utána száz olyan ellen, akik különösebb gond nélkül végeztek a társaival… Ő pedig akár karcolásokkal megúszhatta volna… Úristen, még belegondolni is ijesztő.
– Su már csak ilyen volt. Hihetetlenül erős volt, mindannyiunknál százszor erősebb, és nemcsak Vagram Mesterként, hanem emberként is. Mindannyiunkért felelősséget vállalt, mikor elvállalta a vezérséget, és azt is neki köszönhettük, hogy olyan messzire eljutottunk, mint akkor.
– Szóval… Ő volt a Trickster?
Nagi eltöprengve nézte a vagramot, és a pisztolyt a jóbbjában, és érezte, hogy hatalmas könnycseppek gördülnek le az arcán. Salya élete legfájóbb élményét mesélte el neki, és látszott is rajta, hogy már ő is alig tudja magába fojtani az őszinteség könnyeit. Végül egymásra néztek, és megadták magukat az érzésnek, egymás nyakába borultak, és zokogtak. Egyikük a fájó emlékek maró erejétől, a másik pedig a puszta együttérzés miatt, ami most elementáris erővel csapott le rá.

Heather és Chinami, akik egy pár napja valósággal összenőttek, és mindenhova együtt mentek szinte, csak épp nem aludtak együtt, elvégre a kicsi lány a pótszüleivel töltötte természetesen az éjszakákat, most az ajtóból leskelődtek, és várták, mi lesz ennek a mesedélutánnak a vége. Heather most is a kislány kezét fogta, aki aznap, mikor mind összefogva legyőzték végre Hexiát, megfogta, és azóta csak nagyon rövid időkre volt hajlandó elengedni, amíg csak ő és Ryouma és Yuriko voltak csak egyedül. A kislány most felnézett rá, és a mosolya sokat mondó volt, amit Heather is ugyanúgy viszonzott.

Salya közben még halkan magyarázott valamit Naginak, aminek köze volt a Vagramokhoz, és azok továbbadásához, amire Nagi határozottan bólogatott.
– Értem, szóval ezt az alapján döntötted el, hogyan reagált maga a Vagram az adott emberre?
– Igen. Épp így volt ez veled is.
– Aha…
Nagi döbbenten nézett maga elé egy kicsit, mielőtt megint a beszélgetőtársához fordult, és teljesen komoly hangon kérdezte:
– Eszerint engem is… a Vagram választott ki?
– Valójában…
Salya megfogta Nagi kezét, és a mellkasára tette, hogy érezze a szívverését. Nagi ugyan nem értette, mégsem kellett sokat várnia a magyarázatra.
– Érzed? Utoljára akkor vert így a szívem, mikor Su és én utoljára így beszélgettünk.
– Úgy érted…?
– Igen. Téged én választottalak ki. Mikor megláttalak, és ezt úgy gondold, hogy már nagyon régóta figyellek titeket, tudtam, hogy te vagy az.
– De milyen alapon?
– Azon az alapon, hogy pontos utasításokat kaptam Sutól magától, hogy pontosan kinek kell adjam a Trickstert.
Nagi szemei egyre nagyobbra nyíltak, de Salya még nem végzett.
– Su meghagyta egy levélben, hogy csakis olyan embernek adjam a Vagramját, aki pontosan olyan, mint ő volt. Su erős, határozott, ambiciózus, céltudatos, tekintélyt parancsoló, és nyílt volt, igazi harcos szellem, aki minden helyzetben fel tudta találni magát, és sosem esett kétségbe, bármennyire is félt.
– De én…
– Te is pontosan ilyen vagy. Fiatal vagy még, de Su is az volt. Elég parancsoló a jelenléted még a korod ellenére is, hogy még a nálad idősebbek is kérdés nélkül azt tegyék, amit te akarsz. Ezt ma is gyakoroltad. A szemeidben látom, hogy egészen más vagy, mint a korod béli gyerekek. Vannak álmaid, vágyaid, szándékaid, amiket tudom, hogy képes leszel valóra váltani, mert olyan erővel hatsz a világra, ami körül vesz, hogy arra szavak nincsenek.
Nagi lesütötte a szemét, mert nagyon jól estek neki ezek a szavak. Kaori is sokszor mondta már, hogy olyan tekintélye van, mint egy meglett felnőttnek, és a tanárai is gyakran mondták, hogy igazságtalan előnyben van a társaival szemben a tanulásban és minden másban is. Sosem értette, mire gondolnak ezzel, de most kezdett összeállni.
– De… Komolyan gondolod?
– Igen. Te Vagram Mesternek születtél… Legalábbis én úgy érzem.
Megfogta Nagi jobbját, és miközben az elektromechanikus kéz ujjai aranyos színben felragyogtak, a Vagram a csuklóján egyszerűen leoldódott, és Nagi másik markába hullott.
– Ha akarod, visszaadhatod, és elfelejthetjük ezt a beszélgetést. De én nem szeretném, ha így lenne. Az egyik ok, amiért ezt elmondtam neked, mert most már még inkább Sura hasonlítasz, mint eddig valaha, és kicsit fájt, hogy azt mondtad, hogy nem akarod kihasználni a természetadta tehetséget, és a lehetőséget, hogy valami nagyot vihess véghez.
– Salya…
– Ne! Ne add vissza! Maradjon nálad, és ha eljön az ideje… Ha meggondolod magad, vagy csak úgy érzed, mégis eljött az ideje, hogy használd, és használni is akarod, vagy csak más lehetőséget nem látsz, használd! Ne habozz! Csak használd! És…
Salya kioldotta a saját Vagramját, amit csak egy patent tartott össze, amit csak el kellett fordítania, és kioldódott, majd azt is a kezébe nyomta.
– És ez is legyen nálad!
– De ez a tiéd… A te Vagramod…
– Ne törődj vele!
Salya megfogta Nagi mindkét kezét, és összezárta az ujjait a két vagram körül, majd megmagyarázhatatlan módon, de nyomott a kezeire egy puszit, és csak utána engedte el.
– A Tricksterem nélkül már nem vagyok többé én sem Seeker, és a Vagramom amúgy sem működik. Legyen a tiéd, és ha megtalálod a saját Seekeredet, azt, akivel tökéletes összhangban vagytok, és akiért az életedet sem félnél kockáztatni, ha oda jutsz… Add neki!
Nagi érezte, hogy megint összeszaladnak a könnyei, és leejtette az ölébe a két Vagramot, csak hogy megölelhesse Salyát. Ugyan nem változott meg a döntése, de mégis úgy érezte, máris egy nagyon kicsivel jobban érezte magát. Salya nem papolt arról, hogy nem kell Hexia ellen küzdenie, nem próbálta meggyőzni arról, hogy mégis álljon a többiek közé, csak segített neki megnyugodni annyira, hogy már valamivel optimistábban tekintsen a másnap elé.

Alig két órával később a társaság visszatért a megemlékezésről, és Nagi már egy szelíd mosollyal az arcán fogadta őket, Chinamival az ölében, Salya és Heather társaságában, akivel idő közben végre megismerkedett, és már két kék karpereccel a csuklóin.

Vagram 2-3.

III.

Yumi szárnyai

Mythril Disengaged”
Aya pillanatokkal később Yumi karjai közé zuhant. A szintén súlyosan sérült lánynak hirtelen kitisztult a feje is a látványtól, és a saját fájdalmairól megfeledkezve, szinte ugrott oda, hogy elkapja. Aya még mondott volna valamit, de az ajkai hiába is mozdultak, hang már nem jött ki rajtuk, csak kimeredt szemekkel csuklott hátra a feje, a teste egy pillanatra megfeszült, majd elernyedt, és nem mozdult többet.
– Aya…
Yumi elhaló hangon nyögte ezt, és az eddig is remegő lábai most végleg megadták magukat.
– Aya…
Elcsuklott ugyan a hangja, de egyre hangosabban szólongatta, mindhiába. Érezte, ahogy a szemei megtelnek forró könnyekkel, amik a hősies, mégis balszerencsés lány arcára csöppentek, és nem bírta tovább magába fojtani.
– NEEE!
És szívet szaggató zokogásban tört ki, ami még a legridegebb, legkőszívűbb embert is megindította volna, kivéve talán Hexiát, aki csak szárazon megjegyezte:
– Ostoba barom…
Ryoumában már eddig is forrt a düh, és érezte, ahogy szép lassan mászik felfelé a hangyája, de most még a jobb szeme is megrándult, miközben a légzése is egyre vontatottabb, egyre mélyebb lett, mielőtt egy iszonyú, embertelen üvöltés formájában kitört belőle a felgyűlt indulat. Yuriko könnyei a földre csöppentek, és bár minden tagja sajgott a fájdalomtól, most elkezdett feltápászkodni. Mindkettőjüket egy megmagyarázhatatlan örvénylő, arany és ezüst színű aura lengte körül, és a következő pillanatban egy robbanásszerű energiahullám formájában ez fel is szabadult, Hexiát is hátratántorítva egy pillanatra, és már mindketten a Cross alakjukban álltak ott, anélkül, hogy akár egyszer is érintkeztek volna.
– Mi a jó…
Ryouma felszegte a fejét, és mintha valami megmagyarázhatatlan erő hajtaná előre, mint valami rakéta, kilőtte magát Hexia felé, és a torkánál fogva magával ragadva folytatta az útját. Yuriko még állt két pillanatig, de hirtelen maga is egy leírhatatlan üvöltés kíséretében gyakorlatilag kámforrá vált.
– Aya…
Yumi ott maradt, térdre kényszerítve, megsemmisülve, reményét vesztve, csak a megállás nélkül ömlő könnyeivel.

Nagi és Mitsumi eközben egyre halványabban pislákoló kis fénycsóvaként csillogott a mély sötétségben, ami Hexiát magát megtestesítette a szemükben. Mitsumi egyre gyengült, és szép lassan Nagi is érezte, hogy erőt vesz rajta a csüggedtség, a reménytelenség.
– Mitsumi…
A már szinte teljesen odaveszett lány bágyadtan felemelte a tekintetét Nagira, aki még a rátörő negativitás ellenére is erős tudott maradni.
– Hmm?
– Ne add még fel, hallod?
– De… Már úgyis mindegy…
– Még nem! A barátaim… A családom már biztosan azon van, hogy megszabadítsanak minket… Biztosan!
– Aha…
Mitsumi szemeiben teljes kaotikus üresség, és hitehagyottság tükröződött, de Nagi szavaira halkan még ennyit suttogott:
– Én is remélem…

Ryouma közben átrobbant a negyedik épület falán is Hexiával. A torka a markában, a másik kezével pedig elementális erővel csépelte, ahol csak érte. Mikor aztán emez megelégelte, térddel támadott vissza ágyékra, ami egy pillanatra meg is lepte, és elengedte, de Yuriko már robbant is közbe, és olyan erővel zúgott el egy jobbos Hexia arca mellett alig pár milliméterrel, hogy a fal szabályosan pozdorjává omlott össze, az ökle pedig csúnyán fel is horzsolta az arcát, a fülét pedig kis híján le is vitte.
– Eszednél vagy?!
Ezzel a kiáltással ugrott hátra az így támadt résen keresztül, de már az üldözői is követték, egy balos elzúgott a feje fölött, mikor elhajolt előle, de olyan hátszele volt, hogy a mögöttük tornyosuló irodaépület egészében megremegett. Ryouma rúgása ellenben betalált, egy pillanatra még a lélegzetétől is megfosztva, majd már ketten kapták el a grabancánál fogva, elrántották, és az aszfaltot és betont is felszántva vonszolták a földön, mielőtt iszonyú erővel belevágták egy ott parkoló autóba, aminek a kasztnija azonnal szabályosan kettéhajolt, Ryouma pedig megfogta, és egész egyszerűen ráhajtogatta a maradékot.
– A jó…
Ebben a pillanatban aztán megint jött Yuriko, és minden erejével elkezdte csépelni az így kialakult csomagot, úgy, hogy Hexia minden egyes ütését dupla olyan erővel érezte, miközben az végigfutott az egész héjon, ami most lassan kialakult körülötte. Ryoumát és Yurikot is valami megmagyarázhatatlan erő hajtotta előre, ami még az eddig igen magabiztos Hexiát is meglepte, de csak egy pillanatig tartott, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét.
– Ebből most lesz elég!
A közben lapvékonyságúra passzírozott roncs hirtelen valósággal izzani kezdett, majd Hexia egész egyszerűen szétpattintotta. A milliószámra szétrepülő fém és mindenféle más anyag darabok egész függönyét hihetetlen mozdulatokkal megkerülve, Ryouma és Yuriko egyszerre támadott megint, de ezúttal már illően fogadták őket, és az öklük igen erős szorításban halt el.
– Végre egy kis kihívás! Csapjunk a lovak közé!
Ezzel Hexia egy jobbos rúgással meg is kezdte Yurikot, aki ezzel hátra kellett lépjen egyet, viszont már rontott is vissza, mint valami megvadult állat. Ryouma védte a neki szánt csomagot, majd viszonozta azt Hexia támasztó lábára, aki feljajdult, és elengedte, és már kapta is Yurikot, aki testre megsorozta, majd egy felütéssel a levegőbe küldte, majd a levegőben még rúgott is rajta egyet gerincre, miközben Ryouma is felugrott, és ugyanezzel a lendülettel küldte vissza összekulcsolt kezekkel lesújtva rá hastájon. Hexia élesen zuhant lefelé, de Yuriko megint ott termett, és mielőtt leérhetett volna, újabb rúgással repítette át a legközelebbi falon, majd ment is rögtön utána. Hexia hamarosan hatalmasat nyekkent, mikor valósággal hozzápréselték egy öles vastagságú betonfalnak, majd Ryouma és Yuriko egyszerre csapott le rá, valóságos krátert ütve a falba. Hexia arca bedagadt, a bal szeme fölött ronda duzzanat kezdett növekedni a folyamatos, brutális erejű csapásoktól, amik ezek után egymást követték. Motyogott valamit alig érthetően a rondán megdagadt állkapcsa miatt, majd hirtelen egy dupla elkezdett elképesztő mennyiségű hőt kilövellni magából, ami még a két fenevad módjára tomboló ellenfelét is meghátrálásra kényszerítette.
– Egész ügyes… De kevés!
Az arca lassan helyreállt, majd mikor eléggé visszatért az ereje, szabályosan lángra lobbanó öklökkel vetette magát újra a küzdelembe. Egy hatalmas erejű felütés állra Yurikonak, majd egy olyan erejű testütés bordákra, amitől a még mindig tomboló lány is érezte, hogy a bordái reccsennek egyet, egy rúgás alhasi tájra, majd egy egész sorozat kisebb rúgás, amik látszólag nem voltak túl súlyosak, de mégis elég volt, hogy felemelkedjen tőle a levegőbe, majd még visszahullás közben még félfordulattal megküldte, hogy szabályosan mindent letarolva repüljön be egy irodaházba, több közfalat is teljesen romba döntve, végül pedig egy gránitasztalt kettétörve érkezzen le.
– Most pedig te jössz!
Elkapta Ryouma kezeit, és arcon térdelte, amit persze a sisak hárított, de elég ereje lett volna, hogy a fejét is levegye. Ennek ellenére, Ryouma meg sem rendült, ellenben a következőt gyomorba kapta, majd a kezét elengedve, Hexia kigáncsolta, majd a levegőben reptében osztott ki egy olyat, amilyet Yuriko is kapott. Ryoumát csak néhány métert repítette hátra, de már rugaszkodtak is el újra, hogy kezdetét vegye a hatalmas ökölpárbaj, amiben mindketten kaptak gazdagon. Nem is törődtek azzal, hányat kapnak be, csak csépelték egymást. Ryouma arca már félig kilátszott a ripityára törő sisakból, Hexia pedig még a korábbinál is durvábban kezdett el egyre csúnyábban bedagadni, de csak folytatták. Egy váratlan pillanatban aztán az erők kiegyenlítődtek, és ketten kétfelé repültek. Hexia megállt, hogy visszanyerje a lélegzetét, és az arca is begyógyuljon, Ryoumában pedig lassan kezdett csillapodni az eddigi düh, és az adrenalin elszálltával kezdte érezni a beszedett ütések sajgó nyomait.
– Kemény vagy, ezt elismerem… De nem eléggé!
Hexia egy újabb roham elől villámgyorsan kitért, majd a lángoló öklével újfent gyomorra támadott, hatalmas erővel telibe találva, ezzel a padlóra küldve Ryoumát, aki ezzel végleg lemerítette a Vagramját, és már ember alakban fetrengett a földön a fájdalomtól.
– És most…
Ekkor botorkált elő Yuriko is a romok közül, szintén teljesen lemerülve, ami sátáni vigyort csalt Hexia arcára.
– Most kezd egyre jobb lenni.

Nagi és Mitsumi folyamatosan fogytak ki az utolsó csepp energiájukból is, és Mitsumi már szinte csak pár foszlány volt.
– Nagi…
– Mi az?
Néhány pillanat csend következett, és mikor Mitsumi újra megszólalt, már csak néhány szófoszlányt
lehetett kivenni belőle:
– d fe… Na…
– Mi? Mit mondtál?
Mire Nagi észbe kapott, az utolsó fényfoszlány is elszállt, és a mélységes sötétségbe veszett. Így egyedül maradva, Nagi csak most érezte igazán magányosnak magát. A tenyerébe temette az arcát, és többé már nem volt sem kedve, sem ereje ellenkezni tovább.

Yumi eközben még mindig magába roskadva térdelt ugyanott, ahol hagyták, teljesen reményvesztetten karolva át a valószínűleg már rég a klinikai halál állapotában heverő Ayát. Maga sem tudta, mit csináljon még ezek után, a trigenje oda, minden porcikájába sajgó fájdalom nyilalt, ha csak lélegzett is, és képtelen volt világosan gondolkodni. A könnyei már régen elapadtak, csak bámult maga elé meredten, és alig hallhatóan egy dalocskát dúdolt.
– Egyszer!
Ebben a pillanatban robbant az egyik épület nem is olyan messze tőle, gyakorlatilag beterítve őt porral. Ryouma repült ki a porfelhőből, és landolt nagy puffanással épp Yumi elé. Yuriko is hamarosan követte, és a hatalmas verés után, amit elszenvedtek, gyakorlatilag félholtan próbáltak még kapaszkodni az életbe. Mikor Hexia Yumi mellé ért, némileg csalódott hangon jegyezte meg:
– Te még élsz? Kár…
Újra felemelte a kaszáját, hogy végezzen az eddigi játszópartnereivel, de ekkor, a semmiből ott termett Heather, elkapta a kasza fejét, és mikor Hexia megperült, hogy lássa minek a szelét érezte egy pillanatra, mikor az arcától alig pár milliméternyire Heather tenyerét találta. A tartása, a fenyegetőnek szánt, ellenben még kissé riadt tekintete, és a nehéz légzése egyértelmű jelzése volt annak, hogy elkeseredett lépés volt ez tőle.
– Ohó… Csak nem akarsz okoskodni, Luthmael?
– Ha kell, én magam végzek veled.
Viszont ez Heather volt, és ezért is volt olyan nyugtalan. A tenyere teljesen nyitva, a hüvelykujja a tenyerére hajlítva, épp ahogy most a megforduló Hexiának is.
– Na, mit gondolsz, melyikünk keze sül el előbb?
– Ne akard megkockáztatni! Nem… Nem félek tőled…
Igaz, hogy ezt mondta, Heather minden ízében remegett, és Luthmael hiába suttogott a fülébe, hogy megnyugtassa, nem sok haszna volt. Hexia ellenben egy pillanatig sem kételkedett a saját döntéseiben, sőt, feltett szándéka volt, hogy itt és most lerendezi ezt a megalkotójával.
– Remélem, arra is kész vagy, hogy itt ropogósra sülve végezd.
– Ahogy te is arra, hogy egy szemrebbenéssel kitöröllek a létezésből…
Hexia keze körül már izzott a levegő, de Heather is láthatóan erőt vett magán, mert az ő jobbja is kékeszölden ragyogott, így a dolog olyan volt, mint egy nagy leszámolás pontban délben. A többieknek esélye sem volt beleszólni, így csak önmagára hagyatkozhatott. Percekkel korábban Luthmael még fel is ajánlotta, hogy átveszi, ahogy máskor is tenné, de Heather maga akarta ezt megcsinálni, így csak súghatott.
– Gyerünk, mutasd, mit tudsz!
Egy erősebb percig farkas szemeztek, és mikor mégis szabadjára engedték, gyakorlatilag egyszerre tették, ami jókora robbanást okozott. Ezek után újabb, és újabb ilyen tűzpárbaj közben a kis tér, amin a csata zajlott, szép lassan egy katasztrófa sújtotta területté vált. Mindenfelé hatalmas kráterek, lassanként még az aszfalt is lángokba borult, és minden, ami csak törhető, zúzható, robbantható volt, romokban hevert. Heather fáradt, Hexia ellenben teljes erejében pattogott jobbra-balra, és osztotta az áldást minden irányba.
– Túl amatőr vagy te még ehhez!
Egy váratlan pillanatban épp Heather előtt termett, és a már megszokott módszerrel egyenesen az arcába akarta küldeni a kellemetlen meglepetést, arra viszont nem számított, hogy Ryouma vetődik közbe a semmiről, és rávetődve akadályozza meg ebben. Mindketten elterültek, a tűzgolyó pedig elszállt, telibe találva egy épületet, azt is lángokba borítva.
– Nagyon okos vagy… De…
Ryouma még épp annyit bírt, hogy ezt a hősies mentést végrehajtotta, most már mozdulni sem tudott, Hexia pedig lelökte magáról, és hátraugrott, miközben egy újabb hatalmas tűzgolyót gyűjtött össze mindössze néhány pillanat alatt.
– ÉS MOST VÉGETEK!

Nagi közben minden erejével igyekezett visszatartani az egyre gyorsabb folyamatot, aminek az lett volna a vége, hogy Hexia tudata szép lassan elemészti az övét is Mitsumi után. A fény, amit a feneketlen sötétségben jelentett, szép lassan elhalványult.
– Nem… Nem akarom… Nem fogom…
Már az akaratereje is egyre gyengült, és csak azt érezte, hogy minden pillanattal egyre sötétül el a tudata is.
– Nem… hagyom…
Minden erejét megfeszítette, amit csak tudott, de minden remény veszni látszott.
– Mégis mit… Mit tehetnék… hogy segítsek?

Hexia közben már sikeresen összegyűjtötte az összes energiát, amit csak tudott, és bár ő maga is lassan fáradt, jól tudta, hogy csak pillanatok választhatják el attól, hogy Nagi vagramjának teljes erejét is magáénak tudhassa. A kék karperecből mindössze egyetlen halvány csíkocska maradt még. Ryouma magatehetetlenül hevert Hexia előtt alig pár lépésnyire, Heather rohant hozzá, Yuriko ájultan feküdt, súlyos sebekkel küszködve próbált túlélni, Yumi pedig még mindig magába roskadva bámult a semmibe. Most végre felemelte az üres tekintetét, és látszólag próbálta összeszedni, hogy pontosan mi is történik körülötte.
– Na… Yu…
Halkan, alig érthetően motyogott maga elé, aztán mintha csak kitisztulna az elméje, elengedte végre Ayát, és felállt.
– Nayu… Hol vagy?
Szép lassan elindult előre, és egyenesen Hexia felé közeledett. Heather épp odaért Ryoumához, viszont Yumi, mintha csak öngyilkos akarna lenni, közeledett egyenesen Hexia felé.
– Miért nem… segítesz?
Hexia végre rá is felfigyelt, és eltűntette egy pillanatra a tűzgolyót, csak hogy visszakézből egy hatalmasat lekeverjen neki. Yumi több métert repült, mielőtt kettőt gurult volna, és megállapodott Yuriko mellett nem sokkal. Mikor meglátta, újra feltápászkodott, és nekiindult másodjára is, de láthatóan nem volt tiszta az elméje. Hexia másodszor is visszaküldte a palóra, ezúttal már Ryouma mellé, aki nagy nehezen felkönyökölt, és minden erejével próbált a lelkére beszélni.
– Yumi… Tűnj el innen! Esélyed sincs…
– Én nem…
– Szedd össze magad, és tűnj el innen! Nekünk már végünk, legalább…
– Már mindegy…
Yumi újra felkelt, és elindult, miközben a hangja kezdett visszatérni.
– Már mindent és mindenkit elvesztettem, amim csak volt… Akkor már kit érdekel, ha… Én is odaveszek?
Heather termett ott hirtelen, és átkarolta hátulról, csak hogy félrerántsa egy kisebb tűzgolyó elől, és ahogy hanyatt estek, még odasúgta neki:
– Nem maradtál egyedül. A barátaid még számítanak rád!
Ezzel elengedte, és felkelt, hogy ellentámadást indítson, de Hexia már megelőzte, és az újabb tűzgolyó utáni robbanás mindkettőjüket röppályára állította. Yumi megint Aya mellett érkezett le, és csörögve kigurult a zsebéből a medál.
– Chi-chan?
Felmarkolta a medált, és a szívére szorította.
– Chi-chan… Legalább te segíts rajtam! Segíts egy kicsit legalább!
Így szorongatta a medált, és miközben Chinamit szólongatta, szinte érezte is, hogy valami megmagyarázhatatlan energia kezd el keringeni az egész testében. Mikor egy pillanatra kinyitotta a szemét, nem is akart hinni neki, ugyanis Nayu, az ő sosem létezett ikertestvére térdelt előtte, és fogta a kezét.
– Nayu…
– Gyere!
Megfogta a kezét, és felhúzta, majd vezette Aya felé. Most minden más egy merő sötétség volt, és csak kettejükre vetült némi fény valahonnan fentről, vagy csak ő képzelgett már valamilyen delíriumos éber álom közepette. Nem is ez volt a lényeg, csak az, hogy most lassan masírozott Aya felé, aki már jócskán arrébb repült az eredeti helyéről a robbanások közepette. Ahogy felnézett, láthatta a sötét kupolát, szóval valahol mégiscsak a valóságot látta, de ahogy a többiek felé nézett, mind csak furán néztek rá, mintha csak alva járna.
– Nayu, mit akarsz?
– Csak gyere! Rád van szüksége.
Odaértek Ayához, letérdeltek mellé, és Nayu Yumi kezét az élettelenül heverő Aya mellkasára szorította.
– Csináld!
– De nem megy… A Trigennek annyi, és… A Nexus sem tud feltámasztani másokat, nemhogy én…
Nayu megrázta a fejét, és mivel épp egymással szemközt térdeltek, átnyúlt Yumihoz, és magához húzta, hogy a homlokuk összeérjen.
– Csak higgy magadban! Sokkal több vagy, mint aminek hiszed magad.
– Jó, de…
– Csak higgy benne, és menni fog!
Yumi tanácstalanul nézett le a kezeire, amik vörösek voltak a saját, és talán Aya vérétől is. Megcsóválta a fejét, de mégis megpróbált hinni abban, amit Nayu mondott. Próbált minden erejével koncentrálni, és hamarosan meglepve látta, ahogy Előbb csak két kéz csatlakozik az övéhez, aki persze Nayu volt, de aztán megint kettő, majd újabb, és újabb kezek csatlakoztak hozzá. Ahogy felnézett, látta a mostani barátait, jobban mondva valami szellemképet róluk, mert tudta, mi van velük.
– Srácok…
Megjelent Nagi mosolygó arca is köztük, ebből pedig már tudta, hogy valami egészen más történik épp vele, amilyet még korábban sosem érzett. Nagi mellett ott volt Mio, Jyosuke, Ryouma nagybátyja, és ami a legjobban meglepte: Az új örökbefogadó családja is. Hogy szerette is őket, minden alkalommal, mikor csak rájuk gondolt, mikor csak egy pillanatot is velük tölthettt, mikor néhány szót beszéltek futólag, szinte repesett a szíve a boldogságtól.
– Ők…
– Mind számítanak rád. Csak hinned kell magadban, és a társaidban is.
– Nayu…
– Eljött az ideje, hogy felébredj végre, Nayumi!
– Nayumi… ?
Yumiben ez a név valamilyen fura érzést ébresztett fel. Mikor kicsi volt, az anyukája is Nayuminak szólította, nem csak simán Yuminak. A kezei hirtelen megtisztultak, és különös ezüstös fehér vonalak kezdtek el kirajzolódni rajtuk, amik kúsztak felfelé a karján.
– Mi ez?
Hirtelen érezte, ahogy két ismerős kéz, egy finom nőé, és egy erős férfié nehezedik mindkét vállára, és most valamiért furcsán tisztává vált minden körülötte. Mintha csak kívülről látná önmagát, légiesen könnyűnek, szinte pihének érezte magát. Elmúlt a fájdalom, az elméje kitisztult, és végre újra érezte magában azt az erőt, amit akkor is, mikor a Trigent viselte, de ez most mégis valamiért más volt.
– Azt nézd!
Ryouma és Heather ugyanekkor azt látta, hogy Yumi valósággal teljes testében ragyogni kezd, a testén egymás után rajzolódnak ki az egyre szebb, összetettebb, és ezüstösen világító alakzatok, mintha tetoválások lettek volna.
– Mi történik vele?
– Nem tudom… De…
Ebben a pillanatban megmagyarázhatatlan hullám söpört végig mindenen, aminek az epicentruma mintha Yumi lett volna.
– Mi volt ez?
Újabb ilyen hullám, ami után Ryoumát különös érzés kapta el.
– Mi… Már nem fáj…
Fel tudott emelkeni térdelő állásba, és szinte látványosan gyógyultak a külső sebei, amik az előbb még rettenetesen sajogtak, olyannyira, hogy mozdulni sem bírt tőlük. Yuriko is ébredezett, sőt, Heather sebei is gyorsabban begyógyultak, mint eddig valaha.
– Mi ez
Újabb, és újabb hullám, és míg a most már teljes testében ragyogó Yumi hirtelen éles hangon sikított egyet, a már korábban látott hatalmas angyalszárnyai kibomlottak, és egyre nagyobbra nőttek. A tetoválásszerű vonalak az egész testét beborították már, a homlokán pedig egy háromszirmú virág formájába rendeződő tripla spirál kezdett el kirajzolódni (http://esemenyhorizont.uw.hu/2010/ezoter/triskel5.png). Hexia megint elővarázsolta a hatalmas tűzgolyót, de mikor meglátta Yumit, lehullott állal hátrált két lépést.
– Nem… Az nem lehet!
– Mi?
Heather és Hexia is egyszerre válaszolt erre a kissé zavarodott kérdésre:
– Ő is Myridiam.
Yumi újabb és újabb hullám kibocsátása közben egyre fényesebben ragyogó tetoválásokkal, egyre nagyobb szárnyaival felemelte a fejét, a szemei kinyíltak, amik szintén ezüstös színben ragyogtak, majd a szárnyak körülölelték őt és Ayát is, majd egy nagy, robbanásszerű impulzus, egy valóságos fényoszlot lőtt ki onnan, ahol térdelt, és mintha épp a tökéletes, szöges ellentéte lenne annak, ami hetekkel korábban Hexia megszületésekor történt, a sötét kupolában szétterült a fény, és pillanatok alatt eloszlott az erőtér, és olyan gyorsasággal tért vissza a fény az eddig teljesen sötét városba, hogy sokan, akik ekkor épp arra néztek megláthatták a felkelőfélben lévő napot. Yumi sikolya végre elhalkult, és végre teljesen ellazult, egy egész felhőnyi apró csillogó szemcse kezdett el kékes színben ragyogva keringeni körülötte, és Aya körül, aki nem akármilyen meglepetésre ébredezni kezdett. Felnézett az igen különös külsőt magára öltő Yumire, és alig hitt a szemének. Egy bőven derék alá érő, ezüst szín hajú, és ugyanilyen szemű fiatal lány térdelt mellette, és ha nem lettek volna a jellegzetes arcvonásai, amiről olyan jól ismerte már, nem is hitte volna el, amit lát.
– Yumi?
Emez lenézett rá, és végre mosolygott.
– Aya… ? AYA!
És olyan örömmel ölelte hogy kis híján meg is fojtotta. Aya körülnézett, és láthatta a rombolást, ami azalatt történt, amíg ő gyakorlatilag már a túloldalon volt, és meglátva Yumi szárnyait, szinte hitetlenkedve tudott mindössze ennyit kérdezni:
– Veled meg mi történt?
Yumi csak vállat vont, és felkelt, és kezet nyújtott neki, majd felhúzta, és mikor a kezük találkozott, a Yumit körüllengő ezüstös aura átterjedt Ayára is, pillanatokkal később pedig neki is szárnyai nőttek, még ha nem is olyan fenségesek, mint a társnőjéé.
– Ez… De baró!
Csak ennyit tudott mondani, de ebben mindketten egyetértettek. Mikor aztán körülnézett, látta a körülöttük a Szaturnusz gyűrűihez hasonlóan keringő szilánkokat, és kérdően nézett Yumira, aki válasz helyett felemelte a jobbját, mire a tetoválásai felragyogtak, a szilánkok velük együtt, majd egy hatalmas villanás, és a szilánkok összerendeződtek a csuklója körül, egyre erőteljesebben pulzálva, míg végül abba nem maradt, és a ragyogás elültével egyetlen gyönyörű élénk kék karpereccé álltak össze. Erre már minden szemlélő lélegzete elállt, és Yuriko csak ennyit tudott mondani:
– Yumi Trigenje… Vagram lett…
Hexia erre már megrázta a fejét, nagyot ordított, és elhajította a hatalmas tűzgolyót.

Eközben Nagi még mindig küszködött, de már végleg minden ereje határára ért. Lassan elmosódott minden, de nem is törődött már vele. A halványan pislákoló kis gyertyaláng, ami a tudata volt, lassan elkezdett kihunyni.
– Sajnálom… Onee-chan…
Ekkor azonban, szinte a semmiből, egy apró fénynyaláb jutott el hozzá. Egy picinyke reménysugárnak
tűnt, de egyre fényesebb, és fényesebb lett.
– Mi ez?
Mintha csak új életre kelne, Nagi tudata elkezdett a fénnyel együtt erősödni, a gyertyaláng pedig hihetetlen infernóként lángolni. Hallott pár ismerős hangot is, amik a barátait, a családját, ahogy ő nevezte, juttatták az eszébe.
– Igen… IGEN! Nem hagyom magam!
Szép lassan visszanyerte a teljes erejét, és a csuklóján felragyogott egy kék csík, ami egy megmagyarázhatatlan kék aurát is adott neki.
– Én is segíteni fogok!
És a kék ragyogás egyre erősebb lett, miközben Nagi teli torokból ordított mellé.

Hexia minden teketóriázás nélkül elhajította a tűzgolyót, ami hatalmasat robbant is, miközben ő eszeveszettül vihogva, látszólag már ünnepelt. Kellemetlen meglepetés volt ellenben, mikor a lángok eloszlottak, és Yumi hatalmas szárnyai vették körül a célpontjait, ők pedig sértetlenül megúszták.
– Nem… Ezt ne…
Ekkor viszont a jobb szeméhez kapott, és rettenetes fájdalmak között kezdett el tántorogni, miközben az eddig vérvörös szem gyönyörű smaragd zölden kezdett el világítani. A jobb csuklóján a majdnem teljesen elfeketedett vagram hirtelen felragyogott, és láthatóan komoly fájdalmakat szenvedett el.
– Mi van vele?
– Nagi! Ez biztos Nagi!
– Akkor ideje, hogy segítsünk neki!
Yumi ezzel a mondatával egy időben újra felemelte a jobbját, és egy aranyló rúnasor futott körbe a vagramján, majd ez a többiekével is megtörtént, az összes teljesen feltöltődött, és jött a szokott figyelmeztető hang:
System Override! Paladin Engaged! Archangel Engeged!”
Yuriko és Ryouma megdöbbenve néztek egyet a sajátjaikon, de még nagyobbat, mikor megszólalt Yumi és Aya Vagramja is:
Daedalos Engaged! Icaros Engaged!”
Aya csak tátogott meglepetten, ugyanis a Daedalos az övé volt.
– Á-Állj, mi lett Mythrillel?
– Ne törődj vele! Ez tuti sokkal jobb lesz!
Aya végül is megvonta a vállát, és végre mosolygott. Hexia még mindig tántorgott, és képtelen volt teljesen koncentrálni bármire is, amit végre kihasználhattak. Yumi lépett elő, mintegy jelezve, hogy most ő fogja vezetni a többieket.
– Most már tényleg teljes csapatként! A családunkért, a barátainkért, és…
Ekkor szétrobbant a medál, és egy villanás után már Chinami ült félig ájultan a földön Aya lábánál, de mikor meglátta a többieket, megnyugtató mosollyal nyugtázta, hogy minden rendben.
– És pláne Nagiért! Együtt!
Mind előre léptek, jobb kézzel előre, majd vissza egészen az arcukhoz, és a jelszó, amit együtt adtak meg:
– Override Vagramize!
A hatalmas villanás után Ryouma és Yuriko már a Cross alakjukban álltak kétoldalt, vagyis a Paladin, és az Archangel ezt takarta, köztük viszont Yumi és Aya egészen új alakot öltöttek magukra. Yumi hófehér, könnyű páncélja már inkább olyan volt, mintha egy egyszerű vászonruha lenne, viszont világosan látszott, hogy a gyűrődései fémesen csillognak. A vállrésznél kicsit buggyosabb páncélruhát mindenhol kékesen világító mintázatok borították, amik hasonlóak voltak a tetoválásokhoz, a sisakja pedig félig nyílt volt, oldalt négy angyalszárnnyal, a hátán pedig két apró szárnyszerű rakéta egészítette ki, amik most magukba szippantották a szárnyait. A plexi alatt most is világított az ezüstszínű szempár. Aya szinte ugyanez volt, csak vörös és kék színekben pompázott, és az ő szemei is ezüstösen világítottak a hat angyalszárnnyal díszített sisak alatt.
– Ez azért… Nagyon király!
Aya, ahogy körbenézte magát, alig hitt a szemének, de Yumi is alig győzött gyönyörködni az új, csillogó szerelésében. Az új páncélzat új fegyverekkel járt együtt. Ryouma kapott egy méretes kardot, Yuriko egy pár díszes aranytőrt, amik olyan formájúak voltak, mint a cápauszonyok, Aya egy jogarszerűséget kapott, aminek mind a két vége tigrisfejet formált, Yumi pedig kapott egy chakram szerűséget, két holdsarló formájú vágófegyvert, amiket össze lehetett illeszteni, hogy egy kerek dobófegyverré váljon.
– Ezek mire jók?
– Az új fegyvereitek egyúttal egy új, közös végső támadást is lehetővé tesznek.
– Ez komoly?
Yumi csak megmosolyogta ezt a kérdést, és vállat vont.
– A Nexus ezt mondta, igaz, Chi-chan?
Chinami is csatlakozott, Heatherrel egyetemben, aki szintén visszanyerte az energiáját, és már csak ki kellett használják a pillanatnyi zavart, hogy elkapják Hexiát.
– Akkor csináljuk!
Aya kihúzta a jogar nyelét, ami ezzel majdnem duplájára nőtt hosszában, Yuriko hozzáillesztette a tőrjeit, egyfajta markolatvédőt alkotva, Yumi összeillesztette a chakramot, rátolva az így kialakult kettős kardmarkolathoz, majd Ryouma még beillesztette a kardját a felé eső tigrisfej szájába, ezzel teljessé téve a furcsa formájú kardot, majd átvette Ayától, a többiek pedig mögé álltak, mind megtámasztva hátulról.
– Mehet?
– Aha… De mi legyen a neve?
Chinami, sőt, még Heather is csatlakozott ehhez a formációhoz, és Yumi, mint a csapat újdonsült, teljes jogú tagja volt az, aki gyorsan kiötölt egy nevet:
– Great Judgement Sword?
Ryouma körülnézett, és mivel senkinek sem volt ellenvetése, vállat vont, és hivatalossá is tette:
– Akkor, Great Judgement Sword!
Felmelte a terebélyes fegyvert, amibe a saját energiájuk egyetlen aranyszínű nyalábként szökött át, egészen a kard pengéjéig, ami most hyper módra változva jókora energiapengéket növesztett, majd jöhetett a támadás, amit már Ryouma maga nevezett el:
– Final Judgement Strike!
Meglendítette a méretes fegyvert, majd hatalmas a energianyalábbá nyúló pengével lesújtott Hexiára, aki végre megállt volna, de már kapta is a végső csapást, ami egyben ennek a teljesen őrült csatának a végét jelentette, a zárszó pedig nem volt más, mint:
– PUNISH!
A penge gyakorlatilag kettéhasította Hexiát, aki még tántorgott kettőt, miközben még utoljára ennyit mormogott:
– És… Mégis… Vesztettem…
A Trigenje atomjaira robbant, a közben újra teljesen elkékült Vagram még egyszer utoljára felragyogott, majd ahogy hátrahanyatlott, hatalmas robbanás, és végleg vége volt. A Vagram mesterek, és Heather is mind valósággal elterültek ezután, teljesen kimerülve, és mégis boldogan. Yumi tetoválásai eltűntek, és a haja és a szemei is újra a szokásos barna színüket vették fel, csak épp ugyanolyan hihetetlenül hosszú maradt a szokott vállhosszúságú helyett. A nagy örömködés közben persze Yuriko volt az, aki hirtelen felpattant, és már rohant is oda a kidőlt alakhoz, aki most eszméletlenül feküdt a földön egy kisebb kráterben, megállt, és mikor Ryouma is mellé ért, egymásra néztek, mindketten ugyanarra gondoltak:
Ejha…

Vagram 2-2.

II.

A célpont: Yumi

Hexia aláereszkedett a levegőből, miközben mindent végigszántottak az energianyalábok, amiket kilövellt magából, lángra lobbanva mindent, ami csak a közelében akadt, olyat is, ami egyébként nem volt gyúlékony.
– Azt hiszem… Így már nem lesz szükségünk Heatherre…
– Úgy gondolod?
Ryouma a helyzetet gyorsan és könnyen felmérve fordult Yumi felé, akinek mondani sem kellett semmit, megragadta Heather karját, és a legrövidebb úton elindult vele vissza a kórház felé.
– Nanananana, csak ne olyan hevesen!
Hexia türelmetlen hangon morogta ezt maga elé, felemelte a jobbját, hogy eleresszen egy figyelmeztető csapást, viszont Ryouma, már újra lovagként, ott termett, és elkapta a csuklóját.
– Remélem, nem akarsz senkit orvul hátbatámadni.
– Azt majd én eldöntöm, kit is támadok, és hogyan!
Kicsavarta a csuklóját a vasmarokból, majd egy félfordulattal egy jó rúgást indított meg deréktájra. Ryouma jól reagált, és elkapta térdmagasságban, megperdítette a levegőben, majd mikor elengedte, még utána rúgott egyet. Hexia védte, de hátrarepült pár méternyit, majd rögtön kapta két irányból is a folytatást Aya és Yuriko személyében. Egy hatalmas jobbos elszállt, ami alapos hátszelet kavart, ami rögtön kettéválasztotta a lángoló falat, ami körülvette őket, a következőt pedig két kézzel hárította, és tolta el magától. Egy jobbos rúgás csattant a combján, amire nyögött egyet ugyan, de meg sem rezdült, majd meglendült a bal keze hátra, ezzel meglepve Ayát, aki egy pillanatra hátralépett, ezzel helyet adva, hogy Hexia tegyen egy teljes fordulatot, és Yurikot a karjai közé lódítsa, majd egy erőteljes rúgással lerázza magáról mindkettőjüket.
– Csak ennyi?
– Ne bízd elagad!
Ryouma vetődött közbe, és megkezdődött az ökölpárbaj, váltakozó eredménnyel. Ryouma jól bírta az ütéseket, de Hexia láthatóan még jobban. A villámgyors, erőteljes ütésváltások valóságos fergeteget keltettek körülöttük, amibe nem egyszer jókora durranások is vegyültek, valahányszor valamelyikük betalált. Egy váratlan pillanatban aztán kiegyenlítődtek az erők, és mindkét fél csúszott hátra pár lépésnyit, valósággal felszántva a talajt maga mögött.
– Egész ügyes!
– Ebben volt jó tanítómesterem.
Újra nekilendültek, de ezúttal Aya is becsatlakozott. Hexia előbb jobbal tolta el Aya karját, mielőtt egy jókora gyomrossal megkísérte volna, majd Ryouma elől tért ki épp jókor, a lendület pedig vitte volna tovább, ha a jobb lába nem állítja meg. Ryouma hátratántorodott, de ekkor nyílt meg az út Yuriko előtt, aki tisztán állcsúcson találta, amivel egy pillanatra zavarba hozta, amire Ryouma és Aya reagált remekül, a lány ököllel, a fiú félfodulattal ott teremve, térddel vitt be egy jó találatot, aminek az egyesített ereje átrepítette Hexiát a legközelebbi falon. Hamarosan feltápászkodott, és Yuriko ütése után fogta is az állát.
– Ez már jó volt…
Azonban a következő pillanatban már robbant is ki a romok közül, olyan sebességgel, hogy Ayát, aki a legközelebb esett hozzá, a puszta hátszelével sikerült kibillentse az egyensúlyából. Ryouma előtt termett, és a lángoló jobb ökle egy szempillantással később a fiú hasfalába fúródott, átütve az azt védő páncélt. Emez reagálni sem tudott volna, de már a kövezkező pillanatban kapta is a mellkastáji rúgást, ami viszont őt küldte be egy kirakat üvegén, be egészen az üzlet raktárába, átszakítva a közfalat, és romba döntve mindent maga körül.
– Még nincs vége!
A következő két pislogás alatt Yuriko előtt termett, és ugyanazzal mozdulattal, ezúttal egyenesen az arcába osztott ki egy falrengető erejű jobbost, ami abban a pillanatban betörte a lány sisaklexijét és sikeresen telibe találta az orrát, ami abban a pillanatban millió szilánkra tört. Nagyot jajdulva hátratantorodott, az arcához kapva, és rogyott le a földre. Az arcát elöntő fájdalom, és az összeroppant orrából azonnal folyni kezdő vér, az arcába fúródott szilánkok, azonnal elkezdett forogni vele minden, és újabb találat nem is kellett, hamarosan elterült a földön.
– Túl könnyű.
– Azért pezsgőt még ne bonts!
Aya termett ott a semmiből, és majdnem sikerült meglepnie Hexiát, de az ütése elzúgott a jobb füle mellett. Hatalmas ökölpárbaj kezdődött, amiben javarészt csak Hexia talált be, újabb és újabb lyukat ütve Aya páncélján, majd mikor elege lett, elkapta mindkét csuklóját, és egész egyszerűen lefejelte.
– Azt hallottam, vicces hangja van, ha valakinek letépik a karját.
– Mi…
– Majd mindjárt meglátod!
Elengedte, majd két erőteljes rúgás mellkasra, és térdre, a műtött lábára, és a következő már egy jókora sötét tűzgolyó volt, amit egyenesen az arcába küldött.
– BURN BABY, BURN!
A tűzgolyó betalálva hatalmasat robbant, a környéken mindent lángba borítva, ami csak éghető volt, és berobbantva az ablakokat három utcányi távolságig.

Yumi és Heather épp ekkor értek elég távol a csata helyszínétől. Mikor a robbanás szele hozzájuk is elért, Yumi élső pajzsként védte a rábízott védencet, majd mikor elült a hangzavar, és az ablaküvegek zuhataga is elállt, villámgyorsan lerakta Heathert, és elindult visszafelé.
– Most hová mész?
Heather aggódó kérdésére még visszafordult:
– Te siess vissza a kórhazba, én megyek vissza a többiekhez.
– De…
– Visszatalálsz, nem?
– De igen, csak…
– Ne aggódj miattunk, majd megoldjuk valahogy!
Yumi ezzel már ott sem volt, Heather pedig kétségbeesetten kulcsolta össze a kezeit, mikor megszólalt benne egy hang:
– Te is segíteni akarsz nekik, igaz?
Ismerte ezt a hangot, hisz folyton ott motoszkált a tudata egy eldugott sarkában.
– Mit csináljunk, Luth? Hogy tudnánk segíteni nekik?
– Egy módja volna, bár az nem veszélytelen.
– Tudom… De…
– Akkor mire vársz? Indíts!
Heather tett egy tétova lépést, de megállt, egy darabig tépelődött, majd végre elhatározta magát, és futásnak eredt.

Aya eközben komoly kutyaszorítóban volt: A robbanás gyakorlatilag szétzilálta a páncélját, és most Hexia karmai között a karjai a szó szoros értelmében a leszakadás határán álltak. Hexia térde a hátában, a karjai pedig hátrafelé megfeszítve, és minden tagja ropogott.
– Gyerünk, halljam a hangod!
Aya minden erejével próbált szabadulni, de ebből a helyzetből képtelenség volt. Elkeseredetten nyögött, fújtatott, a végén már valósággal ordított a fájdalomtól, miközben már csak a csontjai, az izületei ropogását hallotta, és csak elképzelni tudta, milyen hangja lesz annak, mikor tőből tépik le mindkét karját.
– Hagyd békén!
Ebben a pillanatban érkezett meg Yumi, és egy hatalmas gömbvillámmal nyomatékosította ezt a kiáltását, amire Hexia végre eleresztette Ayát, hogy egyetlen mozdulattal más pályára térítse a mennydörgő zaj kíséretében felé száguldó csapást, majd mielőtt még a közben felette elszálló Aya után eredt volna, még rúgott az áldozatán egy nagyot.
– Épp jókor! Pont végeztem a bemelegítéssel.
Néhány pillanat alatt két háztömbnyit tettek meg, mielőtt Yumi leérkezett volna az aszfaltra. Hexia valósággal repült utána.
– Tudom, hogy rám vadászol, rendezzük ezt le egymás közt!
– Ezer örömmel!
Hexia elrúgta magát, és nyíl egyenesen Yumi felé tartott, előre szegezett ököllel. Yumi maga is elrugaszkodott, és pörögve tette ugyanezt. Mikor összeértek, hatalmas csattanással ért össze az öklük, kisebb lökéshullámot keltve, ami kirobbantotta az ablakokat körülöttük. Hexia jobb rúgása elzúgott Yumi mellett, aki elkapta a lábát, megpörgette a levegőben, majd erőből a legközelebbi falhoz vágta. A lendület őt magát az ellentétes irányba hajította, ám a falról visszapattanva a jobb ökle mélyen a falba fúródott Hexia feje mellett milliméterekkel, az arcát fel is sértve.
– Nem rossz, de ezt kapd ki!
Az ellentámadás először bordákra jött, amire Yumi egy pillanatra elvesztette a stabil helyzetét, majd elkapta a torkánál fogva kapta el, a gyomrába térdelt, majd elrúgta magát, és nyíl egyenesen zuhanva majdnem két méteres krátert okozva taposta bele majdnem teljesen az ellenfelét a talajba. Yumi erre elengedett egy újabb gömbvillámot, ami elzúgott Hexia füle mellett, de telibe talált egy villanyoszlopot, ami gyakorlatilag kirobbant a helyéről, rádőlve Hexia fejére, azonban az meg sem rezdült, mikor telibe találta.
– Ez kevés volt.
– Még várd ki!
Ekkor Yumi átkulcsolta a lábaival Hexia karját majd némi birkózás árán, de sikerült felül kerekednie, és már ő feszítette az ellenfele karját.
– Milyen érzés a kutyaszorítóban?
– Majd megkérdezem a kis barátnődet, ha érdekel…
Hexia nem kis meglepetést okozva addig rángatta a karját Yumi szorításában, amíg egy nagy roppanás után valósággal ki nem fordult a helyéről. Egy erőteljes rúgás egyenesen fejre, ami arcba ment volna, ha a sisak nem védi, és Yumi elendte végre.
– Na, most akkor…
Hexia egy nem túl elegáns, de határozott mozdulattal belevágta a vállát egy betonoszlopba, ami visszaugrasztotta azt a helyére, majd megropogtatta a tagjait, mielőtt visszafordult volna, hogy folytassa, de ekkor épp belenézett az előbb kidőlt villanyoszlopba, amit Yumi félelmetes erővel lendített meg felé, és egyenesen arcon kapta vele, olyannyira, hogy hallani lehetett az álkapcsa és az arca csontjainak reccsenését.
– Ezt kapd el, ne a náthát!
Hexia jókorát repült, és mikor földet ért, nem kis barázdát szántott az aszfaltba.

Eközben, Hexia fejében mélyen elásva, Nagi és Mitsumi lebegtek a sötét ürességben. Mikor a Hexiát megtestesítő sárkány lenyelte őket, itt kötöttek ki. Néma csend, és nyomott atmoszféra lengett körbe mindent. Nagi eszméleténél volt, és végig kellett néznie, ahogy Mitsumi, aki már nagyon régóta csak lebegett alig karnyújtásnyira tőle, szép lassan fényfoszlanyokra bomolva tűnik el a semmiben. Deréktól lefelé már teljesen lebomlott, és ez folyamatosan haladt felfelé. Ahogy lenézett, Nagi láthatta, hogy vele is ugyanez történik, csak sokkal lassabban. Hirtelen az arcához kapott, és keservesen ordítani kezdett a fájdalomtól, ami végre Mitsumit is felébresztette.
– Nagi…
Nagi arcából folyt a vér, és rettenetes fájdalmak kínozták. Pillanatokkal később azonban vége is volt, és újra visszatért az eddigi, indifferens arckifejezése.
– Mi az ördögöt művel ez a testemmel?
Csak ennyit tudott mondani, de nem is várt rá választ. Mitsumi összeszedte a megmaradt erejét, és odalebegett Nagihoz, hogy átölelje.
– Mit csinálsz?
– Nem akarok egyedül lenni a sötétben… Félek.
Nagi bágyadtan mosolygott erre a kijelentésre, és finoman viszonozta az ölelést.

Eközben, Yumi és Hexia párharcától tavol, Ryouma arra tért magához, hogy valaki a kezét a hasfalán a bekapott ütés után keletkezezt égési sebre teszi, majd egy enyhe bizsergés, és a szeme végre kinyílt. Heather térdelt mellette, Aya és Yuriko társaságában. Aya is csúnya égési sebeket szenvedett az arcába robbant tűzgolyó miatt, de most már csak néhány sebhely maradt utánuk, és kicsit kormos volt az arca. Yuriko arca még mindig véres volt, de a sebek már begyógyultak rajta.
– Heather? Te meg mit keresel itt? Azt hittem megmondtam, hogy menj vissza a kórházba.
– Tudom, és sajnálom, de vissza kellett jönnöm. Luth és én is aggódtunk miattatok.
– Ezt fura így tőled hallani.
– Most mi legyen?
Yuriko kérdésére Ryouma a Vagramjára nézett, amin volt egy kis négyfokozatú mérőegység, ami kijelezte annak töltöttségét. Még két egység állt a rendelkezésére, vagyis két alkalommal használhatta még, mielőtt legkevesebb egy napig töltődnie kellett, amit a napfény hiánya még tovább nyújtott.
– Óvatosan kell bánnunk a tartalékainkkal. Már csak két egység maradt.
– Nekem is…
– Detto… Mi a terv?
Ryouma Heather vállára tette a kezét, jelezve, hogy már jól van, majd felkelt, és a távolban jókora robbanások felé mutatott.
– Ott folytatjuk. Heather, te maradj itt, ez most parancs.
– Igenis…
Ezzel a három vagram mester megint alakot váltva vetette magát a csata új helyszíne felé.

Yumi beszedett egy tűzbombát, de a Kétarcú páncélzatának egyedi adottságából adódóan, ami semlegesítette a tűz és a víz elemeket, nem esett komolyabb baja. Hexia egymás után sorozta ütésekkel, és rúgásokkal, amik nagy részét védte, ami meg betalált, az sem volt olyan vészes.
– Mi az, fáradsz?
– Szeretnéd te azt!
Hexia ekkor hirtelen egy mellkas rúgással elrugaszkodott tőle, és mire újra talpra ugrott, már újabb tűzgolyót markolt, ami lassan egyre nagyobb lett ,míg már akkora nem lett, hogy csak két kézzel tudta megtartani.
– Mire készülsz?
– Majd mindjárt meglátod!
Összecsukta a tenyereit, újra ökölbe szorítva a kezét, majd újra a korábbi sebességére kapcsolt, és egy villanás alatt Yumi előtt termett, aki persze erre készült, és egy gömbvillammal próbált harítani, de arra nem számított, hogy Hexia ebben a pillanatban eltűnik, és legközelebb a háta mögött jelenik meg, a levegőben lebegve.
– Megvagy!
Mikor megint széttárta az ujjait, a hatalmas tűzgolyó újra összeállt, ugyanezzel a lendülettel pedig egyenesen Yumi arcába hajította azt, akkora robbanást előidézve, hogy az épp akkor odaérkező Ryouma és társnői is hatrarepültek pár métert az erejétől. Mikor a füst és a lángok elültek, Hexia egy jókora kráter mellett állt, a kráter fenekén pedig egy gyakorlatilag félig átsült Yumi hevert eszméletlenül.
– Ez túl könnyű volt.
– Rólunk se feledkezz meg!
Ryouma és Yuriko ekkor vetődött közbe, ami egy pillanatra még Hexiát is meglepte, de egy ugrással hátraszökkent, és gyorsan vissza is nyerte a lélekjelenlétét.
– Mehet a második menet?
– Gyere csak!
Ryouma és Yuriko ezúttal már fegyvert rántott, és így folytatódott a küzdelem. Aya kihasználta a lehetőséget, és rohant is Yumihoz, akinek a sebei lassan gyógyultak, hála a saját regeneráló képességének. Pillanatokon belül magához is tért, hatalmas levegőt szippantva be, köhécselve, riadtan és ziláltan. Aya látványa persze hamar megnyugtatta, és a neki nyújtott kezet elfogadva, felkelt végre.
– Ez… Túl közel volt..
– De jól vagy?
– Megmaradok…
Yumi nagyon megnézte magának a bal csuklóján a fehér karperecét, és ahogy Aya odanézett, jól láthatta az aggodalma okát.
– Minden rendben?
– Nem igazán… De ne ezen akadjunk fel!
– De mi lesz, ha…
– Most ne ezzel törődj! Meg kell állítsuk Hexiát, különben…
– Tudom, csak vigyázz magadra!
Yuriko és Ryouma közben hármas kardvívóleckét tartott, azzal a különbséggel, hogy őket oktatták épp. Mikor egy pillanatra megálltak, egy pillanatra leengedte a jobbját, ami körül valósággal lángoló pengévé szilárdult az általa irányított tűz.
– Csak nem fáradtok?
Mindketten erőteljesen szuszogtak, de néhány pillanat múlva már erőt is vettek magukon, és Ryouma rontott is előre. Egy gyors vágás lentről felfelé, ami elől Hexia könnyedén kitért, de már kísérte is egy lendülettel a nehéz penge, amit viszont a láng pengével hárított, miközben a baljával döfött a támadója felé, amit viszont Yuriko védett azzal, hogy felütötte a kezét, majd egy rúgás, és megint Ryouma vette át a helyét, mindkét karddal előre döfve, amít emez könnyedén megakasztott, Yuriko két nyíllal támadott elsőként, amiket a lángokkal villámgyorsan szétoszlatott, de a kard pengéje közben már siklott is végig a ruháján, ami acéllá keményedve hárította, viszont szikrákat hányt közben.
– Megvagy!
Mikor a betaláló csapástól egy pillanatra hátra kellett lépnie, ketten sikeresen béklyóba fogták, három penge keresztezve, hogy még ki sem tudott volna bújni belőle.
– Add fel!
– Álmodjatok csak!
A nyakában lógó medál megvillant, és a következő pillanatban már köddé is vált, mire azonban ellenfelei észbe kaptak volna, már egy pörgőrúgással Yuriko felé lódította Ryoumát. Némi zavar keletkezett ebből, és a következő pillanatban már robbant is a tűzbomba.
– Egyszerre!
– Repülő Rúgás!
Aya és Yumi ekkor kapcsolódott be újra, és párosban alaposan mellbe találták Hexiát, aki megtántorodott. Ezek után Aya most már a csuklója alól kinövő pengékkel támadott, Yumi pedig természetesen az üles kardhoz folyamodott. A villámgyors pengeváltás után Yumi kitért egy tűzroham elől, majd mikor Hexia lerázta magáról Ayát, mindketten kaptak egy lángpenge sorozást, amiktől a páncéljuk elkezdett felhevülni. Mindketten hátráltak két lépést, és kissé riadtan próbálták hűteni magukat, de már jött is az újabb roham, Ayát el is söpörve az útból, Yumit pedig a torkánál fogva egy falnak préselve.
– Mi kell ahhoz, hogy meghalj végre?!
– Korábban kell ahhoz felkelned!
Felütötte a kezét, majd villámgyorsan lecsapott rá kétszer, azonban a medál megint megvillant, és a penge valósággal átment rajta, de kárt nem tett benne.
– Ez meg…
– Egy kis segítség, jó helyről…
Yumi ekkor döbbent rá, mi is a medál valójában, és próbált trükközni azzal, hogy felemelte a kardját, mintha le akarna sújtani, de ehelyett elengedte a markolatát, egy villámgyors fordulattal a másik kezébe kapta, hogy ezzel is összezavarja az ellenfelét, és visszakézből csapott le inkább, majd megragadta a láncot, amin a medál lógott, de Hexia is megragadta a csuklóját.
– Hova nyúlkálsz, mi?!
Egy percig ide-oda táncoltak, próbálva szabadulni a másiktól, és megszerezni a medált, de nem sok hatása volt egyik irányban sem. Aya közbevágott, egy gyors ütésváltás, ami közben Hexia félkézzel védte magát, közben pedig a medálért birkózott.
– Most!
Aya hirtlen elugrott, és Ryouma vágott közbe, viszont Hexia épp ekkor elengedte Yumi kezét és ugrott hátra, magával rántva a másik lányt, aki be is kapta a csapást, így elengedte a láncot, viszont az elszakadt, és a medál a földre hullott. Hárman is utána kaptak, Hexia pedig villámgyors lábmunkával megkaparintotta, majd egy könnyed félköríves rúgással mindkét ellenfelét lerázta. A láncot nem hozta helyre, hanem a dekoltázsába dugta, és így folytatta a hadakozást. Néhány pillanattal később a négy vagram mester nagy nehezen megállt egy pillanatra kifújni magát, és ekkor jutott Ryoumának eszébe, hogy kérdezzen.
– Mi van azzal a medállal? Nagyon meg akartad szerezni.
– Azért, mert az növeli meg az erejét.
– Biztos abban van Chi-chan… Akkor előbb azt kell megszerezzük!
– Nyomás!
Hexia csak a fejét csóválta, majd előbb Ryouma támadását hárította könnyedén a lángpengékkel, majd küldte el egy rúgással, majd Yuriko nyilait hárította könnyedén, és osztotta ki egy gyors fordulattal, Ayát még kikerülte könnyedén, majd Yumi csuklóig kapta el, aki megint nyúlt volna a medálért, két erős térdrúgás gyomorra, majd fejre, majd fogást váltott és mire emez észbe kaphatott volna, már kapott is egyet páros lábbal mellkasra, ami el is repítette, több falon keresztül, és még utána is küldött egy újabb lángbombát. Ryouma kezéből kiütötte a nehéz kardot, majd újabb lángoló ököllel próbálta meglepni, viszont Yuriko hirtelen elkapta hátulról. Átnyúlt a hóna alatt, és úgy átkulcsolta, hogy a karjait mozdítani sem tudta, ráadásul a fejét is leblokkolta.
– Ryouma, most!
Ryouma és Aya is egyszerre nyúlt a medál után, viszont Hexia lábai még szabadok voltak, és nem félt használni őket. Ryoumát állon rúgta, majd gyomorra, és combra is egyet, ezzel eltántorítva eredeti szándékától, majd Ayát is sikerült meglepnie, bár ő oldalról érkezett, viszont ezzel a ficánkolással elérte, hogy Yuriko szorítása is enyhüljön egy pillanatra, ekkor pedig rákulcsolt a lábaira térdben, és érezhetően erősebb volt, mint amire a fogvatartója számított, így elkezdődött egy újabb tánc, és senki más nem jutott a közelükbe. Yuriko egy pillanatban gondolt egy merészet, és megpróbált a medálért nyúlni, azonban ezzel lehetőséget hagyott egy ellentámadásra. Hexia adig fészkelődött, hogy a feje végre megszabadult, és hátrafejelhetett. A sisak ugyan hárított, mégis eléggé meglepte, hogy elengedje hirtelen, mire emez sarkon fordult, és egyenesen az arcába hajított egy tűzgolyót, amit viszont Ryouma hárított azzal, hogy felütötte. Aya is megpróbált a medálért törni, de könyékkel hátravágott egyet, majd elkapta a fejét, és valósággal csípő dobással a földre teremtette.
– Megvagytok, madárkáim!
Ekkor nagy levegőt vett, és ahogy kitátotta a száját, látni lehetett, ahogy valami szikrázik, és Ryouma már rántotta volna félre a két lányt az útból, de már túl késő volt. Hexia valósággal tüzet köpött, aminek az lett a vége, hogy mindhármukat beterítette valami nyálkaszerűség, ami szabályosan lángolt, mint a pokol tüze. Mindhárman elkeseredetten próbálták kioltani, ahogy csak tudták, de fölöslegesen erőlködtek.
– Kár a gőzért, a lángjaim olyanok, mint a görög tűz! Nem oltja ki semmi!
– Majd még meglátjuk!
Ekkor érkezett Yumi újra, és bár a páncélja alaposan megrongálódott, egy erőteljes suhintással olyan forgószelet kavart, ami valósággal magába szippantotta a lángokat, ezzel lassanként, de kioltva azokat.
– Ez még nem…
Miközben Hexiát ennek a látványa lefoglalta, Yumi odaugrott, és egy szempillantás alatt kikapta a ruhájából, ahova rejtette.
– Ez az! Megvagy!
– Álmodj csak!
Ő is kapott egy lángcsóvát, de készen állt, és hátragurulás után egy gömbvillámmal visszatámadott, de emez félkézzel hárított.
– Megvan a hatalmad forrása!
– Most elkaptunk!
Hexia fújt egyet, és csak a fejét csóválta.
– Ne legyetek benne olyan biztosak!
Semmilyen műszer nem kellett ahhoz, hogy tudják, a következő pillanatban Hexiából előtörő sötét Aura nemcsak fényjáték, hanem valójában is a csúcsára hágó ereje okozza.
– Úgy vélem, épp elég energiát szívtam magamba a Nexusból, hogy mind a négyőtökkel végezzek.
Nem fogtok az utamba állni!
Leengedte mindkét kezét, majda sötét aura egészen a jobb kezére koncentrálódott, amit előre nyújtott, az energiagömb, amit így összegyűjtött, hirtelen megnyúlt, duzzadt, elágazott, majd végre alakot öltött: Egy vérvörös kaszává vált, aminek a pengéje lángolt, a nyelével együtt pedig majdnem kétszer olyan hosszú volt, mint aki forgatta. Megpörgette párszor, majd suhintott egyet a vagram mesterek felé, szabadjára engedve egy olyan energiahullámot, ami szabályosan lesöpörte őket a lábukról.
– Mi a…
– Ez mi volt?
Megindult feléjük, és ahogy lépett előre, minden lépéssel egyre erősödött az aurája is.
– Minden másodperccel, ahogy itt rátok fecsérlem az időmet, csak a drága kicsi Nagi életéből csempészek ki egy falatkát az enyémbe. Az ő ereje már az én erőm, és ez egyre jobban átbillen az én oldalamra.
Felmutatta a jobbját, amin ott rejtőzött ugyan a kék vagram, viszont tisztán láthatóan egyre több lett rajta a fekete rész, ami lassan emésztette fel a kéket.
– Te jó ég…
– Azt nem!
Yuriko előre rontott, és próbálta erőnek erejével megfékezni Hexiát, akiről szinte víz módjára pergett le minden ütése, és rúgása, nem is törődve vele, hogy minden alkalommal betalál. Egyszer aztán megelégelte, és visszakézből hatalmas maflással küldte padlóra, azonnal kiütve a harci alakjából. Felemelte a hatalmas kaszát, hogy lesújtson rá, de Ryouma megakasztotta. A csapás súlya akkora volt, hogy a könnyű kard pengéje megnyekkenjen, és szemmel láthatóan elkezdett meghajolni.
– Ostoba barom!
Hatalmasat rúgott a pengébe, ami kirepült a gazdája kezéből, majd egy földtől indított csapással átlós irányban valósággal kettéhasította volna, ha a páncél nem hárítja a nagy részét. Azonban így is elég volt, hogy azonnal kiüsse, és félájultan zuhant a padlóra, már ember alakban. Aya és Yumi próbáltak ugyan csapatként ellentámadni, de különösebb erőlködés nélkül elhajolt minden ütésük elől, majd a kasza nyelének végével térden bökte Yumit, a penge hátával megcsapta Ayát, majd egy fél fordulattal mindkettőjüket lefegyverezte, és Ayát egy fentről lefelé átlósan leírt csapással tette végképp ártalmatlanná.
– Végül te maradtál… Luthmael kis kedvence…
Leeresztette a kasza fejét a földre, és miközben húzta maga után, az szikrákat hányt maga után.
– Te voltál az első teremtménye, és téged alkotott tökéletesre…
Egy laza suhintás, és Yumi hátratántorodott, ezt újabb, és újabb suhintás követte, de ezek csak a szelet kavarták körülöttük.
– Én csak egy melléktermék voltam… Egy torzszülött fattyú, akit megtagadott.
Ezúttal már erőből csapott le rá, és Yumi hiába is próbálta hárítani, esélye sem volt rá.
– És most is… Ahelyett, hogy megdöglenél végre…
Egy újabb hatalmas erejű csapás, ami kis híján kettéhasította Yumit, és a lány hanyatt zuhant, ember alakban, nagyot nyekkenve a hideg aszfalton.
– De ez már nem sokáig lesz így!
Ezúttal már csak lábbal taposta, ott ahol csak érte. Yumi jajdult, sziszegett, rángatózott minden alkalommal, ahányszor eltalálta a tűsarkú csizma.
– Most…
És ekkor megállt a jobb csuklója felett a lába, mikor jobban megnézte magának, egy sátáni vigyor ömlött el az eddig is félőrült arcon.
– Ááh, a híres kifehéredett Trigen… És sérült?
Rátaposott a csuklójára, és igyekezett minél nagyobb erővel tiporni rajta, ezzel is nem kis fájdalmat okozva Yuminak, aki elkapta a lába szárát, próbálva így szabadulni tőle.
– Ne…
– Mit ne? Már úgyis véged van. Ez pedig…
A trigen, amin már több kisebb-nagyobb repedés is éktelenkedett, most hatalmasat reccsent, és majdnem teljesen átszakadtak az eddigi hajszálrepedések.
– Ez már nem sokáig szolgál majd téged!
Még egy erősebb nyomás, és a már eleve darabokra hulló karperec egy utolsó reccsenéssel apró szilánkok millióira robbant szét, szétszóródva a levegőben, Hexia pedig, hogy ezzel is megkoronázza a dolgot, még leírt egy fordulatot, a kasza pedig belehasított a szilánkokba, és gyakorlatilag atomi méretű szemcsékre bontotta a maradványait. Ami a csizmája talpa alatt még megmaradt, azon is tiport még utoljára egyet, majd egy fordulat után hatalmasat rúgott Yumiba, aki nagyot nyögött, mikor több méterrel arrébb földet ért.
– Itt a vége a dalnak!
Újabb rúgás, ezúttal hastájra, Yumi nagyot kiáltott a fájdalomtól, fuldokolt, sőt, köhögés közben vért köpött.
– Látod, milyen fájóan halandó az ember, ha egyszer elveszik a kis játékszerét?
Újra a csizmája talpával tiporta, ahol csak érte, egyre több helyen fájdalmas sebeket okozva neki. Yumi szájából már csorgott a vér, a szemei kigúvadtak a fájdalomtól, és a hangja is elhalt, csak tátogni tudott, de már kapta is a következő nagy gyomrost, ami megint megreptette, neki az útpadkának, azon felpattanva, és megint nagyot nyekkenve.
– Most végre vége ennek a mókának is. Úgy hiszem, épp eleget szórakoztam már veletek.
Aya bukkant fel megint a semmiből, és hatalmas jobbossal találta telibe Hexiát, amitől szabályosan hátratántorította.
– Ne merj… Többet hozzányúlni… A…
Nehéz, ziháló légzése közepette már nem lehetett pontosan kivenni a végét, de Yumi ettől, mint aki új erőre kap, elkezdett feltápászkodni, akkor is, ha iszonyú fájdalom járta át minden tagját. Hasi tájon fájt minden a legjobban, és ahogy arra nézett, láthatta, hogy az ember alakban tomboló Aya szabályosan csépeli erőnek erejével Hexiát, aki egy ideig türelmesen állta, majd hirtelen elkapta az egyedüli mozgó jobb kezét, megcsavarja a csuklóját, majd hatalmas rúgással penderítette tovább a romok közé. A lassan omladozó épületek a környékükön nem voltak túl biztatóak, de ez volt a legkisebb gondjuk. Yumi végre fel tudta erőlködni magát álló helyzetbe egy korlátnál, Hexia lassan közeledett hozzá, és már emelte is fel a kaszát, hogy utoljára lesújtson, véget vetve a szenvedéseinek.
– Már az is meglep, hogy nem ájultál el. Amit eddig kaptál, és pláne Kétarcú gyógyító ereje nélkül, legkevesebb belső vérzésed lehet.
Néhány lépésnyire a célpontja előtt, Hexia megállt, és még egyszer utoljára végigmérte Yumit, akinek már eszméleténél maradni is csak nem kis erőlködés árán sikerült.
– Ám megkíméllek a továbbiaktól! Saiyonara, Yumi!
A kasza felemelkedett, a lángok fénye megvillant a pengén, majd lesújtott. A vérvörös energianyaláb, amit így keltett szabályosan ketté is hasította az előtte tántorgó testet, csak épp, mikor jobban megnézték, a kifröccsenő vér, és az utolsó elhaló nyögés közepébe még Yuriko rémült sikolya, és Ryouma velőtrázó kiáltása jelezte a fájó felismerést, a célpont helyett akit halálosan megsebzett, nem volt más, mint:
– AYA!!!

Vagram 2-1.

A Belső Harc

Nagi és Mitsumi némileg zavarodottan követték a Nagi szerint Ruby Rosera, egyik kedvenc animációs fiktív karakterére hasonlító köpenyes nőalakot, aki az öles hosszúságú kaszáját a vállán lazán átvetve ment előre előttük. Naginak bizalma volt abban, hogy ez a valaki, a gólemhez hasonlóan, nem akar ártani nekik, és nem is kellett csalatkoznia. Egy tövises bozótosba vezette őket, ami kitakarta az eget a fejük fölött, be egy kis berekbe, ami szinte kupolaként zárult össze fölöttük, egy félgömb alakú zárt teret alkotva felettük. Ide beérve, az egész, nagyjából szobányi teret egy méretes vörös kristály világította be, ami az egész közepén meredezett majd kétméteres magasságig a talajból. A tövises bozót ellenére, az összezáródó indák itt teljesen sima falat alkottak, aminek a tövében nyugodtan leülhettek egy-egy kőre. A kristály középen erőteljesen pulzált, meleget árasztva magából, így kellemesebb volt, mint kint a zordon erdőben, ami ebben a rémálomszerű fantazmagóriában körülvette őket. 
– Azt mondtad, hogy ez a hely az egyik ilyen rémmeséd része, igaz?
– Aha. 
– És ő is része volt ennek a mesének? 
Nagi fejjel mehmentőjük felé intett, Mitsumi pedig most alaposabban megnézhette magának a titokzatos, csuklyás nőalakot. Nagyjából két fejjel volt magasabb náluk, feltűnően nőies alkat, különösen mellben dinamikus, a fekete, fodros ruha nem takart sokat, a rövid ujja alól kilátszottak meglepően erős izomzatú karjai, amik persze nem is voltak olyan meglepőek, tekintettel a fegyverre, amit forgatott. A csuklya alól egy pár nyugalmat sugárzó szem villant elő, amik mintha zöldek lettek volna, és pár hajtincs is előrelógott a hajából annyira, hogy tisztán kivehesse vörös színüket. 
– Őt biztosan nem láttam még. 
– Akkor hogy csöppenhetett ide?
– Azt nem tudom, de megvédett minket, és ez a lényeg, nem?
– De, azt hiszem… 
Nagi persze csak Mitsumi megnyugtatására kédezte mindezt, majd lassan maga is végigvezette a tekintetét megmentőjükön, míg végül a fegyverén állt meg a szeme, ami a különös alakja, és valószínűleg sokkal több rétű felhasználhatósága ellenére is furcsán könnyűnek tűnt innen nézve. Goth lolita ruhás megmentőjük legalábbis meglepő könnyedséggel forgatta, és most teljes nyugalomban ült ott velük szemben egy ugyanolyan melegen izzó, bár nem égető kristálydarabon, mint ők is. 
– Tudod, mire gondoltam?
– Ha megmondod, megtudom.
Nagi láthatóan elgondolkodott valami máson, így annyira nem figyelt oda Mitsumira, aki viszont azért odahajolt hozzá, és odasúgta:
– Kicsit olyan, mint egy Assassin, nem?
Nagi erre felkapta a fejét, mert be kellett ismerje, annak ellenére, hogy a nővére amúgy nem igazán engedte, ő azért játszott elvileg nem neki és a korosztályának szánt játékokkal, mint amilyen az Assassin’s Creed is volt. Épp olyan szórakozása volt ez is, mint az Amerikában készült RWBY is. Tele volt meglepetésekkel mondhatni, de az, hogy Mitsuminek is ismerős volt legalább ez, már önmagában egy kellemes meglepetésként hatott.
– Most, hogy mondod, egy kicsit tényleg hasonlít.
– Ugye? 
ezután egy kicsit megint hallgattak. Nagi próbált találni egy módot arra, hogy újra beszélgetni kezdjenek, mert eddig leginkább csak csendben rohangáltak ide-oda mindenféle útvesztőkben. Amire nem számított, az az volt, hogy Mitsumi szólalt meg elsőként.
– Tudod, Nagi, én csak most jövök rá, mennyire unalmas az élet barátok nélkül.
Nagi erre ki is meresztette a szemeit rendesen, és elsőre inkább csak nagyokat szuszogni tudott. Mitsumi persze folytatta, ezzel megoldva a helyzetet.
– Tudod, amióta csak az a baleset történt velem, és elvesztettem a szemem, mindenki folyton csúfot űzött belőlem a fogyatékosságom miatt.
– Ne csináld!
– Pedig igen. A legjobban az fájt, ahogy a szüleim… vagyis a nagynéném és a férje néztek rám mindig.
– Na és a szüleid?
– Tudod… Amikor ez történt, épp szó szerint tűzzel játszottam. Akkor jöttem rá, hogy a tűz engedelmeskedik nekem. Épp csak…
– Nem tudtad visszafogni, és az okozta a balesetet?
– Igen. Felgyújtottam a házunkat, és egy kósza lángcsóva helyrehozhatatlanul megrongálta a jobb szemem.
– Jó ég… El sem tudom képzelni, hogy fájhatott…
– Ami azt illeti… Néha még most is fáj.
Mitsumi a kezeit nézte, és kicsit keserédesen mondta végül:
– Furcsa itt két szemmel rendesen látni.
– Bocs, hogy turkálok, de…
Nagi nagy nehezen összeszedte a bátorságát, és feltette a legbutább kérdést, ami eszébe jutott:
– Milyen érzés? Mármint az, hogy nincs meg az egyik szemed?
Mitsumi egy pillanatig nagyon meglepődött erre a kérdésre, viszont pillanatokkal később már nevetett, ami először Nagit is meglepte.
– Ez jó! Még sosem kérdezte meg senki.
Nagit épp ez lepte meg a legjobban, hogy ezen képes volt nevetni, holott mire kimondta, már ő is érezte, hogy ez hatalmas baromság volt.
– Komolyan?
– Nem, sőt, mindig azt hallottam, hogy azt mondogatják egymásnak, hogy nem szabad ilyenekről kérdezgetni szegény gyereket, és hogy inkább dicsérjenek meg, hogy milyen szép így is az arcom.
– Jó ég…
– Ne is mondd! Ami az érzést illeti… Éget. Mármint nagyon. Néha érzem a szememet is a helyén, de persze, mikor odanyúlok, vagy a tükörbe nézek… Nos, gondolhatod.
Nagi önkéntelenül is a saját jobb szeméhet nyúlt, és ezútta jobban átgondolta, mit kérdezzen.
– Binky… Őt tényleg te idomítottad be?
– Én, és az egyetlen barátom, akim valaha volt.
– Nem azt mondtad, hogy nem voltak barátaid?
– Az iskolában nem voltak. Azon kívül viszont igen, volt pár, akik persze lassanként eltűnedeztek mellőlem. Csak Ryuu, egy nálam idősebb fiú… Vele találtunk egy varjú fiókát, és felneveltük. Anyukám azt mondta, nem lenne szabad, de Ryuu értett a madarakhoz, és igaz, hogy papagájokat idomított előtte, de valahogy Binkyt is meg tudta tanítani dolgokra. 
– Aranyos volt amúgy. Nagyon tetszett, mikor behoztad az órára is. Mókás volt, és nem rikácsolt.
– Tudom, erre is megtanítottuk. Nem volt könnyű, de megérte. Persze, otthon kalitkában kellett tartani, mert anyukám félt tőle, meg minden… Mindig azt mondta, hogy balszerencsét jelent.
– Várj, eszerint már azelőtt is megvolt, hogy… Tudod…
– Igen. Mikor kigyulladt a ház, kiszabadult a kalitkából, és kimenekült, de napokkal később visszajött, mikor a háznál jártunk a nénikémékkel, hogy összeszedjünk pár dolgot, amik még megmaradtak.
– Nem hagyott el téged akkor sem.
– Nem, és a szemkötővel is felismert… Nem is értem, hogyan.
– Ha valaki, akár egy állat, vagy egy madár, szeret téged, nem az arcod lesz, ami a leginkább számít neki.
– Azt hiszem, igazad van. Akarsz még valamiről beszélgetni?
– Igazából, inkább mondani akarok valamit.
– Mit?
– Tudod, mikor Binky leszedte a szemkötődet, és te kirohantál… Senki sem nevetett rajtad, vagy ilyesmi. Mert azért menekültél el, igaz?
– Mondhatni, igen. De… Komolyan? Semmi nevetés, vagy szörnyűlködés?
– Hát, szörnyűlködés volt éppen, de nem olyan. Inkább mert sajnáltak. Tudod, az a fura, hogy a legkényesebb kisasszonykák közül az egyik szólt rá azokra, akik szájalni kezdtek rólad.
Mitsumi halványan mosolyogva jegyezte meg:
– Te voltál, aki lecsitítottad őket, igaz?
– Igazából, igen, de sokan voltak, akik mellém álltak.
Még beszélgettek egy ideig mindenféléről, és Nagi volt az, akit nem kis meglepetések értek hirtelen. Mitsumi, ha megnyílt, beszédes volt, és szerette a viccet. Maguk sem tudták, mennyi idő telt el, viszont hirtelen Nagi elhallgatott, és a harmadik társuk is felkapta a fejét.
– Mi volt ez?
– Micsoda?
Hirtelen hatalmas szélroham támadt a semmiből, és a tövises bozót, ami eddig kitakarta a barlang száját, amiben ültek, hirtelen atomjaira hullott, majd a barlang kezdett ezer darabra repedni, és a darabok hirtelen elkezdtek felfelé szállni. Egy hatalmas tornádó kellős közepén találták magukat, és a fentről egy éjfekete árnyalak ereszkedett alá, aki eltorzult hangon kacagott.
– Na végre, hogy megvagytok, madárkáim! Nem szeretem, ha a kanári kiszökik az aranykalitkájából!
– Mi a…
Naginak két tippje volt, kihez van szerencséjük, de Mitsumi hamar megerősítette a gyanújában.
– Hexia…
– Pontosan. Ha jól emlékszem, nem engedtem meg, hogy elhagyd a helyedet, Mitsumi.
– Én nem…
Mitsumi már megadóan elindult volna Hexiafelé, ám Nagi erélyes mozdulattal visszatartotta.
– Én engedtem meg neki.
– Oh? Szóval azt hiszed, hogy bármilyen jogod van bárkinek bármit megengedni?
– Nem csak hiszem, tudom.
Nagi nem volt az a típus, akit könnyen meg lehetett ijeszteni. Még a látványos szélvihart és rombolást is rezzenéstelen arccal állta végig, így most sem félt egyenesen az árnyalak világító szemeibe nézni.
– Merész. Ez tetszik.
Hexia felemelte a jobbját, amiből hirtelen egy villám csapott ki, és gyakorlatilag körberajzolta vele Nagit, és a mögé rejtőző Mitsumit. Nagi, ha megmozdul, garantáltan kapott volna, de talán csak simán a földbe gyökerezett a lába, ezért is volt szerencséje. 
– Nagi…
– Semmi baj, csak maradj mögöttem!
– Igen, maradj csak mögötte, mert ő meg fog tudni védeni…
Hexia leereszkedett a talajra, ami gyakorlatilag egy, a semmiben lebegő szikla volt már, miközben ők négyen gyakorlatilag farkasszemet néztek. A Goth Lolita ruhás alak is közéjük állt, és csak hátrafordult, biccentve Nagi felé, akinek szavak sem kellettek, csak a villogó smaragd színű tekintet elég volt.
– Gyere, tűnjünk innen!
– De hova?!
– Csak gyere!
– Nem mentek se…
Azonban, mikor Hexia a két kissebb lány után indult volna, emez elé eresztette a kaszája pengéjét. Hexia morgott egyet, és kelletlenül hátrébb lépett egyet.
– Komolyan? Erősködni akarsz itt nekem?
Emez nem válaszolt, csak leeresztette a kaszát a válláról, és mielőtt Hexia kettőt pisloghatott volna, ha pislogott egyáltalán, meglendítette felé. Emez hátra ugrott, és eleresztett egy újabb villámot, ami lepattant a kasza pengéjéről, majd egy újabb lendítés, de ezúttal már kézzel hárította.
– Csak ennyi?
Azonban Hexia elkiabálta, a következő pillanatban ugyanis emez megindult előre, és olyan erővel lökte előre a kaszát nyelénél fogva, hogy valósággal felnyársalta volna rá, ha éándzsáról van szó. Felemelte a levegőbe, majd emeletes ugrás utánegy félköríves lendítéssel vágta vissza a föld felé. Hexia szabályosan rátapadt a pengére, mintha csak mágnes lenne, amire rátapadt. Pillanatokon belül nagyot nyekkent a földön, és a következő pillanatban már az ellenfele dobbantott rá a nyél végére, mielőtt még lekapta volna róla, és egy úabb lendítés után két fordulattal haránt irányban végighasított volna rajta. Hexia térdre hullott, és nyögött egyet, de hamarosan kacagva felemelkedett onnan, és újabb cikázó villámokat eresztett el, amiket ellenfele a kasza pengéjét maga elé kitartva, erőlködés nélkül hárított.
– Szóval erősnek érzed magad? Nagyon helyes, mert úgy lesz csak érdekes!
Egy spiccel eleresztett rúgással kirepítette az ellenfele kezéből a fegyverét, majd mikor a lába leért, a másik sarkával a fejét vette célba egy félfordulattal. Emez hárított, megragadta a lábszárát, megforgatta párszor, majd nagy lendülettel elhajította. Hexia talpra érkezett, még kettőt szaltózott hátra, mielőtt elrúgta volna magát, és a levegőben a saját vízszintes tengelye körül pörögve a jobb öklével előre repült ellenfele felé. Ez meglepte, és hátrahőkölt, azonban elkapta a karjait, és kis kapaszkodóként használva azt páros lábbal mellkason rúgta. 
– Agh!
Nagi hirtelen megállt, és a mellkasához kapott, levegő után kapkodva.
– Valami baj van, Nagi?
– Nem tudom… Mintha valami… A mellkasomon ülne… Vagy belém rúgtak volna…
Egy pár pillanatig próbálta összeszedni magát, de végül sikerült visszanyernie az erejét, és elindultak tovább.
– Nesze!
Újabb rúgás, de ezúttal félresikerült a kísérlet, Hexia ugyanis alábecsülte ellenfele képességét abban, hogy összeszedje magát a kellemetlen meglepetés után. A rúgása elzúgott a levegőben, és mellkas tájon megakasztották, és a következő pillanatban megint nyekkent a földön.
– Mitsumi?
– Semmi bajom… Csak tovább!
Mitsumi is többször felszisszent, de ment tovább rendületlenül, holott tisztán láthatóan érezte mindazt, ami Hexiával történik. A szikla, amin egyik oldalon a földet rengető csata zajlott, aminek az erejét minden lehetséges módon érezték, a semmiben lebegett, és most a szélére értek.
– És most?
– Nem tudom, de…
Nagi megint megrogyott egy pillanatra, mikor újabb eget rengető erejű ökölcsata végén a megmentőjük feljajdult. Mitsuminek volt egy sanda gyanúja ezzel kapcsolatban, de nem tette szóvá. Álltak a szikla pereme felett, és csak töprengeni tudtak, hogy mi legyen a következő lépés, mikor meghallották maguk mögött Hexia kiáltását:
– Nem mentek sehova, kis szökevények!
Nagi Mitsumire nézett, és halkan odaszólt neki:
– Kockázat nélkül nincs győzelem?
– Mire gondolsz?
– Csak egy merész ugrásra vagyunk az igazságtól. 
– Vagyis… Ugorjunk le?
– Pontosan…
– Megálljatok!
Hexia egyre közeledett feléjük, így Nagi nem próbálta tovább győzködni kis társnőjét, egyszerűen fogta, és lelökte, túl a szikla peremén. Mitsumi sikított egyet, de a hangja szinte azonnal elveszett.
– Ahogy gondoltam…
– Nem mész sehova!
Hexia keze már nyúlt Nagi felé, aki azonban széttárta a karjait, lehunyta a szemeit, és mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, egy könnyed elrugaszkodással fejest ugrott a tátongó semmibe.
– Ne…
De már hiába markolta volna meg a grabancát, Naginak se híre, se hamva. Bosszúsan fújt egyet, majd halkan maga elé morgott valamit, mielőtt egy csettintéssel fekete köddé válva eltűnt volna.

– Aaaaaaaah!
Mitsuminek fogalma sem volt, hogy honnan és hova, de úgy érezte, zuhan, mielőtt nyíl egyenesen a vízbe pottyant volna. Pár pillanatig csak lebegett a vízben, azt sem tudva, merre van fejjel, ekkor azonban valaki kinyúlt felé, megmarkolta a kezét, és felrángatta a felszínre. Egy mély levegő, és máris tisztább volt a kép. Nagi lábtempózott mellette a vízen, markában az ő csuklójával.
– N-Nagi… ?!
– Milyen volt a landolás?
– Mondd… Te eszednél vagy?! Én nem akartam ugrani…
– Mit számít az? Nemlett bajod, vagy igen?
– N-Nem, de akkor is…
Mitsumi kicsit most haragudott Nagira, de közben örült is, hogy ennyire feltalálta magát ebben a helyzetben. Még eszébe is jutott egy apróság:
– Tudod mit?
– Mit?
– Ez egy Leap of Faith volt… Nem?
– Most, hogy mondod, az volt… Pláne a tiéd.
– Ja… Az enyém inkább… Toss of faith volt?
– Úgy valahogy…
Ezen mindketten jót nevettek, és csak ezután néztek körül jobban. A szó szoros értelmében egy végeláthatatlan víztömeg kellős közepén voltak, aminek a vize sós volt, vagyis tengerről volt szó.
– És most?
– Tovább kell mennünk. Hexia bármelyik pillanatban itt lehet.
– És hogyan? Én még úszni sem tudok rendesen.
– Nem azért, de ez a saját világod, nem? Itt azt csinálsz, amit akarsz.
Mitsumi kicsit furcsállva nézett Nagira, de vállat vont, és lehunyta a szemeit, majd kis ideig csend következett.
– Mit csinálsz?
– Csssh, engedj koncentrálni!
És Nagi nem kis meglepetésére pár pillanattal később már nem a vízben lebegtek, hanem szárazon álltak, egész pontosan deszkákon. Mire körülnézett, láthatta, hogy egy ugyancsak szép kétárbócos vitorlás fedélzetén állnak. A körülbelül negyven méter hosszú, majd nyolc méter széles alkalmatosság árbócainak teteje szédítő magasságokba nyújtóztak, és a főárbóc tetején egy őrszem ült a varjúfészekben. A fedélzeten húsz matróz ténykedett, kötéllétrán másztak többen fel, vagy épp le, miközben a vitorlákat, és a kötélzetet kezelték. A hajókorlátnál mindkét oldalon nyolc közepes méretű ágyú, a fedélközben is vagy húsz másik ember ténykedett, és az eddigi fehér hálóing helyett mindketten fehér inget, vászonnadrágot, csizmát, és a fejükön kendőt viseltek.
– Mi a…
– Mit szólsz? A saját kis fantasy világom.
– Nekem olyannak tűnik, mint a Jackdaw a Black Flagből.
Mitsumi lebiggyesztette az ajkait, majd kicsit szégyellősen elismerte:
– Azért, mert az is. Szeretem ezt a hajót a játékban, és nem tudtam jobbat kitalálni erre a helyzetre.
– Ami azt illeti, talán nem is kell. Akkor, indulunk?
– Még szép!
Mitsumi a kormánykerékhez lépett, de nem merte megragadni, hogy magához vegye az irányítást.
– Mi a baj?
– Csak… Nem érzem magam eléggé keménynek, hogy megcsináljam…
– Jaj, te…
Nagi finoman félretolta Mitsumit, és maga ragadta meg a kormányt, ami majdnem kétszer akkora volt, mint ő maga.
– Akkor, kiadod a parancsot?
– Persze.
Mitsumi arcán máris felragyogott a mosoly, amit Nagi annyira látni akart már amióta csak először meglátta az osztályban, és most fennhangon kiabálta ki:
– Kapitány a kormánynál!
Erre a legénység minden egyes tagja megfordul, és ami csak a kezükben volt épp, magasba emelték, és üdvrivalgás tört ki.
– Horgonyt súlyba, vitorlákat bonts! Lovagoljuk meg a szelet!
Pillanatokon belül hangos csattanással bomlottak ki a formás kis hajó vörös és fehér csíkos vitorlái, és némi késlekedés után meglódultak előre. Hamarosan 8-12 csomó sebességgel szelték a habokat, és Naginak csak annyi dolga volt, hogy a szélbe kormányozza magukat.
– És most?
– Nem tudom… Talán egyszer csak kapunk majd egy jelet, hogy mit kell csinálnunk…
– Azt hiszem, már meg is van az a jel!
Hatalmas viharfelhők gyülekeztek az égen, és a varjúfészekben az őrszem hatalmasat kiáltott:
– Man’o’war, jobboldalt! Épp felénk tart!
És ahogy jobbra néztek, egy valóságos mozgó erődöt láttak közeledni. A hatalmas, éjfekete hajó három árbócon akkora vitorlákkal bírt, mint az ő hajójuk összes vitorlája összevarrva, monstre méretei ellenére pedig félelmetes sebességgel közeledett, és az orrában nem más állt, mint Hexia.
– Eeeegen, ez határozott jel. Teljes vitorlát bonts, rá kell kapcsolnunk!
– Igenis! Teljes vitorlát bont, ami csak van! Minden csomóra szükségünk van!
Egy perc sem kellett, és az összes vitorla kibomlott, a kis Brigg pedig szinte repüt a hatalmas monstrum előtt, aminek az elülső lőrései kinyíltak, és két méretes ágyúcső kandikált ki belőlük.
– Tűzvonalban vagyunk, kapitány! Kitérni!
A fedélzeten kémlelődő őrszem szavaira Nagi neki is állt minden erejével tekerni a kormánykereket. A vitorlák dagadtak, épp beértek a hátszélbe, és szinte repültek, ennek is köszönhették, hogy a két súlyos ágyúgolyó elzúgott a főárbóc mellett, és ártalmatlanul csapódott a vízbe.
– Nem fogjuk tudni elkerülni őket. Szembe kell szállnunk velük.
– Akkor legyen úgy! Harckészültség!
Hamar elhangzottak a szokott parancsszavak, a legénység tagjai villámgyorsan készenlétbe helyezték az ágyúkat, két-két ember a kiságyúkhoz lépett a két oldalt, amik inkább csak a precíz lövésekre voltak jók, és az éles fordulat után sikerült épp ideális helyzetbe kerülniük, lőtávon belül.
– Tűz!
23 ágyú dördült el egyszerre, és a hatalmas hajótestbe több bele is fúródott, itt-ott át is ütve azt, de komolyabb kárt nem okozott. 
– Tölts!
De már dördült is el a másik oldal válasza, ami a jóval nagyobb tűzerőnek hála több helyen is lyukakat ütött a hajótestbe, és három matrózt is elkaszált a fegyverekkel együtt. Az egyik lőszer tároló találatot kapott, és a lőpor lángra gyúlt, ami pillanatokon belül újabb robbanást okozott, ezzel újabb károkat, és veszteségeket okozva, de Nagi közben már pozícióba kormányozta magukat, és következett az újabb sortűz, ami a tat fedélzetet, és a hajó farrészét vette célba. A Kapitány kabinja károsodott, és a kormányrudazat is mesgérült.
– Azt hiszem, megvan a gyengéjük. Most vissza, ágyúkat tölts!
És ahelyett, hogy egy újabb kört kezdett volna meg, Nagi visszafelé fordította magukat, és mivel az ellenséges hajó jóval lassabb volt, és még a kormány is megsérült, némi előnybe kerültek.
– Tűz!
Egy újabb sorozat, és sikerült lyukat üssenek a hajótörzsbe a fedélköz táján, ahol kisebb tűz is ütött ki.
– Most, kiságyúkkal tűz!
A két jobboldali kiságyú durrant, és a keletkezett résen két lövedék valami igen gyúlékonyba talált be, ami jókora robbanást okozott, a hajó gerendákból épült, acéllemezekkel megerősített teste megremegett, és egy részen még lángba is borult. 
– Most megvannak! Nehéz tölteteket készíts! Közelebb megyünk!
Közben azonban eldördült egy sor újabb lövés, és a kisebb hajó teste megreccsent a súlyos csapás alatt.
– Nem fogja kibírni, Kapitány! 
A kétségbeesett kiáltások Nagihoz is eljutottak, és merész gondolat támadt a fejében, amit rögtön tetté is váltott.
– Készüljetek! Megszálljuk ezt a monstrumot!
És élesen a hatalmas hajó felé fordult orral és láthatóan egyenesen ütközni akart.
– Kapaszkodjatok!
Bár újabb sortűz dördült el, és a kisebb hajó teste végleg kezdte megadni magát, az orra, rajta a méretes, acéllal megerősített kossal mélyen belefúródott a fekete óriás oldalába, jókora léket ütve rajta, utat nyitva a hajótestbe:
– Indulás, előre!
És a legénység megmaradt része, karddal, pisztollyal, síppal, dobbal, nédi hegedűvel rohant be a nyíláson, és megkezdődött a birkózás, Nagi és Mitsumi azonban azonnal gondba is kerültek, mert Hexia egyenesen eléjük jött.
– Egész ügyes, csak semmit sem ért. Nem mentek se…
Azonban ebben a pillanatban valami aranyosan csillogó, masszív test zuhant alá az égből, és egy szemvillanás alatt felkapta Nagit és Mitsumit, majd már szinte ott sem volt. Hexia dühösen fújtatott egy nagyot, és morogva megjegyezte:
– Most ezt tényleg muszáj volt?
Egy csettintés, és hatalmas fekete füstfelhővé vált, aminek közepette csak két vörösen vilogó szem jelezte, hogy van is benne valaki, vagy épp valami, majd hatalmas szélvihar közepette a füstfelhő szertefoszlott.

Eközben Nagi némileg bosszúsan hallgatta, ahogy Mitsumi már hosszú másodpercek óta sikít a fülébe. Akármi is kapta fel őket, most a grabancuknál fogva a szájából lógtak.
– Befejeznéd már végre?!
Mikor már végképp elfogyott az utolsó csepp türelme is, végre rákiáltott a másik lányra, aki erre összekapta magát, és elhallgatva lassan szétnézett maga körül.
– Hol vagyunk?
– Amennyire én látom, a levegőben… Párszáz méterrel tengerszint felett… Ha itt van egyáltalán olyan.
– De mi…
Mitsumi, ahogy tudott, körbeforgott, bár sokat nem látott ettől még, és igyekezett kivenni hogy pontosan mi is történt velük. Ami biztos volt, hogy egy hatalmas, csupafog mosolyba nézett, már ha az a valami, nagy valószínűséggel egy sárkány, mosolygott ebben a pillanatban. Majdnem embernyi méretű fogakkal teletűzdelt száján kívül csak az aranyszínű, tüskeszerű pikkelyekkel borított állát láthatta, ami csiklandozta a hátát, mikor végül visszatért eredeti állapotába.
– Oké, és most mi van?
– Tudom is én… Talán majd egyszer lerak minket.
Épp ekkor, mikor már kezdték megszokni a lógást, a nem kis sárkány hirtelen megremegett, a szája kitárult, és ők elkezdtek zuhanni. Most már mindketten sikítottak, de pillanatokon belül már megint viszonylag puhán landoltak, ugyanis ezúttal már a sárkány súlyos pikkelylemezekkel díszített hátára érkeztek. A jóformán kamionnyi méretű, ránézésre több tíztonnás súlyú lény akkora szárnyakon repült, méghozzán négyen, mint egy Boeing 747-esé is, teniszpályányi méretű több helyen púpos hátán a stegosauruszéhoz hasonló lemezekből meredt az égnek hat sor nagyjából egyenlő elosztásban, a lemezek embernyi nagyságúak voltak, és ezüstösen csillogtak, míg a hatalmas állat testét színarany pikkelyek borították. A feje akkora volt, mint egy személyautó, tele különféle méretű tüskékkelékes, viszont a hátán pár lemez megperzselődött, és egy jókora fekete folt díszelgett rajta.

– Mi történhetett vele?
– Van egy olyan érzésem, hogy mindjárt megtudjuk…
A kővetkező pillanatban Nagi átkozhatta is a saját nagy száját, ugyanis egy hatalmas fekete lángcsóva csal centikkel kerülte el őket. Ahogy hátranéztek, minden lehetséges félelmük beigazolódott. Egy, az övéknél csupán háromszor nagyobb,  violaszín csíkokkal ékesített fényes feketében pompázó szörnyeteg repült épp mögöttük,  ami három fejével egyszerre köpött tüzet feléjük.
– Valahogy féltem attól,  hogy Hexia ilyet is tud…
– Hol van Godzilla, mikor szükség lenne rá?!
Bár ezt elég elkeseredetten kiáltotta a hátas jószáguk hátán díszelgő egyik lemezbe kapaszkodva, azért Mitsuminek volt annyi lélekjelenléte, hogy Nagira nézzen,  és mindketten elnevessék magukat. Akármilyen elkeserítő volt is a helyzet, humorérzékük nem hagyta cserben őket. Kapaszkodniuk persze így is kellett, mert sárkányuk minden erejével igyekezett elkerülni az újabb találatot. Nem egyszer egész mélyre lebukott, szinte a vízbe bukva alant, cikázott jobbra és balra, de visszatámadni esélye sem lett volna anélkül, hogy az utasait veszélybe sodorta volna. Mitsumi némi hallgatás után unottan meg is szólalt:
– Nagi…
– Hmm?
– Te nem unod még, hogy folyton menekülünk?
– Őszintén,  de…
Ekkor épp felnéztek,  és a fekete sárkány épp ekkor ért föléjük, és már tátotta is mind a három száját, hogy súlyos csapást mérjen rájuk.
– Azt már nem!
És szinte a semmiből, de épp ekkor repült közbe második útitársuk, és egy határozott jobbossal alaposan meg tudta lepni a hatalmas szörnyeteget,  ami azonnal zihanni kezdett,  de a víz helyett szárazra érkezett le nagy dörrenéssel.
– Szálljunk le mi is!
– Ja, azt hiszem, kezdek rosszul lenni.
Mitsumi amúgy sem volt oda túlságosan a repülésért, és ez a mostani, ide-oda cikázással, hullámvasutazással és hirtelen fordulatokkal teli út sem tett jót ennek. Mikor földet értek,  Nagi volt az, aki a saját hátasuk szárnyán letámogatta a talajra, és ekkor először támadt fel benne a vágy, hogy a pápához hasonlóan megcsókolja a földet.
– Ostobák vagytok, ha azt hiszitek, ez a kis mentőakció megment titeket!
Három lángcsóva, abból egy hárítva,  egy semlegesítve egy másik lánggal, azonban a harmadik egyenesen a két kislány felé tartott, akik megdermedtek az ijedségtől, de szerencséjükre, és nem kis meglepetésükre, megint csak mintha a földből nőtt volna ki, a gólem is visszatért a labirintusból, és hatalmas pajzsként megvédte őket.
– Mi…  Mi az ördög folyik itt?
Mindkét lány szájtátva állt az egész előtt,  de az még jobban megdöbbentette őket, mikor a Ruby hasonmás fejéről a közben feltámadt szélrohamtól lehullott a csuklya,  és tengernyi lángvörös hajkorona bomlott ki alóla. Mikor aztán feléjük fordult,  hogy egy huncut kacsintással biztosítsa őket a biztonságukról, Mitsumi azt hitte a szeme káprázik, ugyanis kiköpött olyan volt,  mint egy jóval idősebb Nagi. Nem is volt ideje ezen többet gondolkodni,  a sárkányuk felemelkedett a földről, miközben emez felemelte a jobbját,  és ahogy épp elrepült felette,  elkapta a mellső lábát,  így utaztatva magát. Az aranysárkány kitátotta nem kis száját,  majd miután elkerült egy lángcsóvát,  nem tüzet,  hanem egy valóságos fény nyalábot okádott,  ami egy pillanatra hátrahőkölésre kényszerítette a támadójukat,  ekkor a Nagi hasonmás elengedte az eddigi kapaszkodóját,  és a kaszáját meglendítve,  a három fejű bestia egyik nyakát elnyeste,  ami pillanatokon belül a földre is hullott. Az egyik fejétől megfosztva,  a felbőszült szörnyeteg vadul felüvöltött,  és egyenesen felé kapott, de az aranysárkány épp időben mentette ki. Ekkor nem kis meglepetésre a gólem termett ott,  szinte a semmiből, és egy hatalmas jobbossal telibe találta a rossz felé tekergő, ilyen módon sebezhetővé vált fejet, majd sikerült megkapaszkodnia a pengeéles pikkelyekben amik a fejét borították.
– Ezért még megfizettek!
Viola színű energia kezdett el egészen a torka mélyén gyűlni, ami mintha szép lassan haladt volna felfelé, de a gólem minden erejét összeszedve összeszorította az állkapcsát, megakadályozva abban, hogy kitáthassa a veszedelmes száját, amiben milliiónyi,  kristályokra emlékeztető,  penge éles fog sorakozott. A fej hiába is küszködött, nem tudott szabadulni ettől a béklyótól,  és a támadását sem tudta már megfékezni, így jobb híján a fogsorát volt kénytelen feláldozni az ügyben, ami azonnal szilánkok miriádjaira robbant szét, és súlyos sebet okozva iszonyú fájdalmak poklába repíthette volna a szörnyet, ha a kasza meg nem villan másodszor is. A második fej is a földre hullott, ezúttal azonban sikerült valahogy leráznia őket, és a három hős, mert Nagi és Mitsumi már csak így gondolt rájuk, tőlük nem messze landolt megint. A Nagi hasonmás ekkot sz ólalt meg újra:
– Laulion, Starlus, kész vagytok?
Emezek a maguk módján válaszoltak, mire nyilvánvaló vezérük megdorgatta a kaszáját, amin Mitsumi észrevett egy nem kis repedést, és kiadta a parancsot:
– Akkor végezzünk vele!
Erre aztán a sárkány, amit Starlusnak nevezett, felrepült a levegőbe, és minden erejével igyekezett elterelni Hexia figyelmét, miközben Laulion, a gólem a markába emelte vezérét, és nem akármilyen módon, szabályosan elkezdett a saját tengelye körül forogni vele, miközben emez számolt vissza, és mikor elért a nullához, hatalmas lendülettel kirepült a két erős tenyérből, és ugyanezt a perdületet továbbvive kezdett el maga is pörögni,  mint valami búgócsiga,  és mikor Stralius épp időben röppent ki az útjából, hatalmas csatakiáltás következett:
– Nézz szembe Astraea haragjával!!!
És a kasza pengéje mélyen a fekete sárkány nyakába szaladt, a lendület pedig vitte tovább, annak ellenére is, hogy már az elpattanás határán táncolt, és pillanatokon belül a harmadik fej is a földre hullott, a kasza pengéjével egyetemben. A fekete sárkány, Hexia teste nagyívben elterült a földön, és három hősük már diadalmasan öklözött össze ezután a győzelem után.
– Nem hiszem el…
Nagi tétova léptekkel közeledett feléjük, alig akarva elhinni,  amit lát.
– Astraea,  Laulion és Starlus… Hisz ti…
– A te teremtményeid vagyunk igen.
A fiatal, és a kamasz,  avagy inkább fiatal felnőtt Nagi megálltak egymással szemben, és a hasonlóság már-már ijesztő volt. Astraea nagyjából 17-18 évesnek tűnt,  derékig érő hajkoronája oldalt egészen hosszúra hagyva,  míg hátul két hosszú,  összefont tincset kivéve egész rövidre felnyírva. Jobb szeme fölött a homlokától indulva, egészen az álláig húzódó,  vágásból származó forradás ékesítette az arcát,  az igen erős felépítése ellenére mégis kecses lány bal kezén viselt kesztyű és a ruhája ujja között fémes csillogás kandikált elő.
– Úristen, pont ilyennek képzeltelek el…
De mikor még egyszer jobban végimérte,  azért még kics it értetlenül megjegyezte:
– De mi ez a Ruby Rose hacuka?
– Nos, azt hiszem ez csak az újabb élményeidnek köszönhető.
Astraea még mindig fejét vesztett kasza nyelét markolászta, de ezzel az aprósággal nem is törődött.
– Végülis mindegy. Remekül festesz!
– Aha… Kösz, azt hiszem…
Mitsumi zavarodottan nézett hol egyikre, hol másikra, mielőtt nagy nehezen fel merte volna tenni a nagy kérdést:
– Nagi, mi ez az egész?
– Mire gondolsz?
– Hát… Ő,  és  ők is…
Zavarodottan mutatott a három megmentőjükre,  akik persze egy szót sem szóltak,  pláne,  hogy láthatóan csak Astraea tudott beszélni,  így Nagira maradt a válaszadás feladata.
– Ami azt illeti,  úgy tűnik nem csak neked kelt önálló életre a fantáziád szüleménye. Astraeát Lauliont és Starlust én találtam ki egy meséhez…  Vagyis valami olyasmihez,  amit suliban kellett előadni. Ez…  Még azelőtt volt, hogy ide, a mostani sulimba kerültem volna, hozzátok.
Mitsumi nem is tudott még valami sokat Nagiról ebben a tekintetben, így neki teljesen új volt az a mese, amit ezután előadott. Történt ugyanis, hogy mikor még Amerikában élt nem is olyan rég,  a tanárnőjüktől azt a feladatot kapták, hogy írjanak egy saját mesét, a saját szavaikkal. Az élénk fantáziájú Nagi persze hagyta szárnyalni a képzeletét, és megszületett Astraea, a harcos hercegnő, aki Starlusszal, a rettenthetetlen gólemmel, és egyben hűséges társával útnak indult, hogy kiszabadítsa az öccsét,  Laulion herceget,  akit egy gonosz boszorkány,  büntetésként  amiért megölte a nővérét, sárkánnyá változtatott,  és gonosz befolyása alatt a csatlósává tette. Astraea megküzdött a gonosz befolyád alatt álló öccsével, ami a kardot forgató bal kezébe, és majdnem a teljes karjába került. A súlyosan sérült lányra három testvér talált rá, az egyik a gyógyításhoz a másik a kovácsoláshoz,  a harmadik pedig a mágiához értett.  Az első testvér segített felgyógyulnia,  a második és a harmadik testvér pedig egy igen különleges,  mágiával átitatott fémkart készítettek neki ami épp úgy működött,  mint az igazi, valamint egy új varázsfegyvert,  ami képes volt megtörniba gonosz boszorkány bűbáját. Mikor Astraea visszatért,  könnyű szerrelmmegszabadította Lauliont a boszorkány befolyása alól,  kiszabadították Starlust,  és hárman együttes erővel győzedelmeskedtek. Laulion ugyan végleg sárkány maradt,  mégis Astraea hűséges társává vált,  és később, mikor a lányt királynővé koronázták,  az országa védelmezője is.
– Ez aztán a mese…
Mitsumi csak ennyit tudott mondani a végén, Nagi csak a fejét csóválta.
– Az, talán túlságosan is jó.  A tanárnőm azt mondta,  hogy nem ártana,  ha nem néznék több Gyűrűk urát, mielőtt ilyesmibe belefogok.
– Pedig nem is hasonlít…
– Nem hát. Az egész az én ötletem volt, csak kiszíneztem elég alaposan,  és ez nem tetszett neki.
– Hány évesen írtad te ezt?
– 9 talán. Ha jobban belegondolok, talán igaza is van. Mondjuk Astraeán meglátszik,  hogy a nővéremről  meg.
– Én nem is tudom…  Inkább mintha rád hasonlítana…
– Huh?
Nagi előbb Mitsumira majd Astraeára nézett,  aztán elnevette magát.  Nem is magyarázta meg, hogy mi ilyen vicces,  csak még végül megjegyezte:
– Legalább Hexiától megszabadultunk,  nem igaz?
– Tévedsz!
És épp mikor ezt véigmondta volna,  jött a kellemetlen meglepetés. Az eddig látszólag kimúlt sárkány hirtelen felemelkedett a helyéről, három fej helyett egy szempillantás alatt növeaztett egy minden eddiginél magyobbat és erőteljesebbet,  és minden további nélkül szabadjára engedett egy viola színű energianyalábot, egyenesen Nagi és Mitsumi irányába.
– Hátra!
Astraea és társai azonnal közbe vetődtek,  a két kislányt hátralökve,  és sajátmagukat nem kímélve, élő pajzsként védték őket.
– ASTRAEA!!
Nagu kétségbeesett kiáltása azonban csak annyit ért, hogy a harcos hercegnő még utoljára hátrafordult egy megynugtató mosollyal, majd egy hatalmas robbanás mindhármukat elnyelte,  Nagi és Mitsumi pedig tehetetlenül repültek hátra.
– Nagyszerű!  És most a főnyeremény!
Nagi magánál volt és Mitsumi is gyorsan összeszedte magát, annak ellenére, hogy nagy ütést kaptak mindketten, de mire észbe kaptak, a hatalmas száj már csukódott volna össze körülöttük.
– Ne!
Nagi minden erejét latbavetve igyekezett visszatartani a hatalmas állkapcsokat, de már késő volt. Őt is és Mitsumit is elnyelte a sűrű, mindent elemésztő sötétség.
Ryouma és társnői eközben minden erejükkel igyekeztek átverekedni magukat az árnyharcosok egész tömegén, és már rég elvesztették a fonalat a számolásban, ha számolták is, mikor hirtelen eget-földet megrázó üvöltés rezegtetett meg mindent körülöttük, és egy egészen elképesztő, viola sznű energiahullám söpört végig az egész városon.
– Ez meg mi volt?!
Válaszra azonban nem volt idő, mert a következő pillanatban a lökéshullám őket is elérte, és ugyan kárt nem tett bennük, az árnyharcosokat megsemmisítette, és őket is kilökte a harci alakjukból.
– Azt a rohadt…
– De komolyan, mi volt ez?!
A következő pillanatban fekete kristályszilánkok kezdtek el hullani az égből, és épp csak elég idejük volt, hogy hátraugorjanak előle.
– Ez pedig a…
– Az égi kastély… Lehet hogy…
– Az a lökéshullám a robbanás miatt lett volna?
– Vagy a lökéshullám maga robbantotta fel azt a kastélyt… ?
Azonban nem kellett sokáig gondolkodniuk, ugyanis pillanatokon belül Hexia ereszkedett le eléjük a magasból, viola szín, és fekete, örvénylő aurában úszva, olyan villámokat szórva, amilyeneket az első színrelépésekor, amik valósággal körbetáncolták most Ryoumát és társait.
– Mi a…
Hexia szemei ekkor hirtelen kinyíltak, és kísérteties vörösséggel világítottak, ami még az amúgy mindig jégcsap hűvösségű Ryouma hátán is égnek meresztette az összes szőrszálat.
– Na… Gi?
– Mondtam már, Nagi nincs többé!
Hexia hangja hörgött, torzult, és egészen idegborzoló tónusa volt. Yuriko nem látta már Nagi nyugodt zöld balszemét, csak egy vadul örvénylő, vörösen izzó szempárt, amik valósággal lángokat ontottak magukból.
– Most már… Véglegesen!
És minden további nélkül olyan energiahullámot lövellt ki magából, amitől megremegett az egész környék, és hatalmas porfelhő kavarodott fel.
– Ezzel… A vég kezdetét veszi.

Nem Játék 21.

 
La rivederci, Satellite, Benvenuti, Arcadia City

Egy nap pihenőt rendelt el a csapat jelenlegi fővezére, vagyis Arrogantia, miután a Satellite bandaháborúja sikeresen lezárult. Mióta csak úgy döntöttek, hogy rotációs rendszerben váltogatják a vezetést, valahogy nem voltak véleménybeli ütközések, megbeszélték, ha valakinek valami gondja volt a másikkal, és nem erőltetett senki semmit, mégis mind önként tették a dolgukat. 
– Na és, kinek mi volt eddig a legjobb élménye a játékban? 
A pihenő nap estéjén ez pont egy olyan körkérdés volt ami azonnal célt talált. Rögtön elkezdődött a duruzsolás, és Raven volt az első, aki elő is tudott állni egy válasszal:
– Én az első közös kalandunkat mondanám. Valahogy az tűnt eddig a legizgalmasabbnak. 
– Az, ha azt az apróságot nem számoljuk, hogy milyen szörnyekkel kellett szembenézni. 
Luala megjegyzése fején találta a szöget, de még mielőtt ő maga előhozakodhatott volna a sajátjával, Meiya már közbe is vágott. 
– Nekem egyértelműen Dracula kastélya. Az valami egész egyszerűen őrületes volt.
– Ez igaz. Jó volt megelevenedni látni minden idők egyik legnagyobb játék klasszikusát.
– Le a kalappal az előtt, aki kitalálta!
Ebben mind egyet értettek, és sorban jöttek az újabb és újabb ötletek. A többségnek egyértelműen a kastély volt a kedvence, Arrogantiának a tengerparti üdülő, Muradinnak nem is kérdés, hogy a mostani helyszín, Jonak pedig nem kis meglepetésre a velencei hangulatú víziváros. Szegény Luala többször is nyitotta a száját, hogy felszólaljon, de nem kapott helyet a tömegben, akik láthatóan jól elvoltak az élmények felidézésével, azonban Jo maga volt az, aki végül felfigyelt rá, és csendre intette a többieket. 
– Valami baj van, Lau? 
– Áh, nem… Nem érdekes. 
– Ugyan már, hisz látni rajtad, hogy mondani akarsz valamit. 
Mindenki más tekintete Luala felé fordult, aki most még jobban elszégyellte magát, és csak némi unszolás után volt hajlandó végre megszólalni. 
– C-Csak azt akartam mondani, hogy… Nekem minden egyes közös kalandunk… Egy felejthetetlen élmény volt. 
És ezt minden lehetséges őszinteséggel, szeretettel, és ragyogó szemekkel mondta. A többiek egy percig rágódtak ezen, majd épp Muradin volt az, aki végül megjegyezte:
– Tudjátok mit? Igaza van a kislánynak! 
– Így van, jól mondja! 
Az este hátralévő része pedig már nyugodt beszélgetéssel telt el. Volt már olyan, mikor ez a társaság azon darált folyton, hogyan tudnának végre kiszabadulni ebből a virtuális börtönből, de egy ideje legbelül mind azon kapták magukat, hogy annyira jól szórakoztak, hogy egy pillanatra néha eszükbe jutott ugyan a család, akiket otthon hagytak hónapokkal korábban, de mégsem támadt akkora honvágyuk, mint a legelején. Mikor az aznapi pihenőre megtértek, már nem kellett titkolózni, Jo és Meiya, sőt, Raven és Shirayuki is együtt bújtak meg a saját kis helyükön a takaró alatt, és egymás kezét fogva kapcsoltak ki egy kis időre. Nyugodt éjszaka volt, bár a másnap reggelre nem ia ártott rápiheni, egyedül Greg és Muradin maradtak fenn kicsit tovább, akik még ügyködtek valamin, amiről egyelőre a többiek nem igen tudhattak. 

Másnap aztán egész más nap következett. Az általában meleg, nyárias időt eső váltotta, dörgött, villámlott, és mikor megnyíltak az égi csatornák, mindenki igyekezett fedél alá húzódni. A csapat eközben már a satellite elhagyásának részleteit tárgyalta egy holigrafikus térkép mellett, ami rendelkezésükre is állt. 
– Az alagút mindössze három percig áll nyitva, és pontosan ennyi az időlimit, hogy megtegyük a 14 km-es utat.
– Elég hosszú… 
– Az, viszont szerencsére nem gyalog kell megtennünk. 
Már készen álltak a kétkerekű járművek, köztük több oldalkocsis is, viszont eggyel kevesebb férőhely volt, név szerint Jonak, aki most tanácstalanul nézett Muradinra, aki persze sejtelmesen somolygott a nagy bajsza alatt. 
– Tudom ám, mire gondolsz, kislány, és ne félj, rád is gondoltunk. 
Az egyik sarokban, ahol mindenki úgy tudta, hogy csak egy kupac hulladék áll, most előkerült a nagy titok, amit a két törpe jól titkolt eddig. Egy ponyva lekerült valamiről, ami jól láthatóan kerekeken gurult, és mikor a sekélyes lámpafénybe hozták, akkor derült ki, hogy egy újabb gépszörnyeteg, méghozzá olyan, amilyet valószínű még egyikük sem látott korábban. Grafitszürke alapon zöld csíkokkal díszített áramvonalidom, a fejidomon hatalmas, zöldben pompázó légbeömlők, minden részében erőt sugárzó, robosztus felépítés, a kipuffogó a lábtartó fölött kivezetve, a gázkartól húsz centivel lejjebb fekete körvonalű fehér betűkkel a Ninja felirat, alatta pedig kicsivel szerényebb méretben, de aranyos színekben a H2SX toldalék, amiből az X kicsit megnyújtva folytatódott tovább egy már valószínűleg japán feliratba. 
– Te jó ég… 
– Én is azt mondom. 
Erről eddig szándékosan nem szóltak Jonak, akinek csak Meiyától tudták, hogy hamarosan születésnapja lesz, és gondolták, ennél valószínűleg jobb meglepetést nehéz lett volna találni a magát a pálya ördögeként nemrég kitüntető lánynak. 
– Ez volt a bónusz a versenygyőzelemért, és mivel senki más nem tartott rá igényt, gondoltuk, neked tetszhet. 
Persze Muradin ezt épp elég jól hangsúlyozva mondta, hogy elég egyértelmű legyen. Mikor Jo körültekintett a barátai között, mindenki csak egyöntetű bólogatással jelezte az egyetértését. 
– És Laux? Ő is elvesztette a járművét, nem? 
– De, viszont ő vállalta, hogy oldalkocsiban utazik. 
– Na igen, kicsit elég volt az izgalmas utazásokból az után a bukás után. 
– Így van, csak fogadd el szépen, és csavard ki tövig! 
Ezzel a mondattal bökte oldalba Arrogantia Jot, aki végül némi zavarral az arcán bólintott rá, és nagy nehezen közelebb mert lépni a lehetetlen csodamasinához, ami a rommá tört előző gépéhez képest gyakorlatilag vadonatúj volt, és végigsimított rajta, miközben a mosoly az arcán csak egyre szélesebb lett.
– A csak 200 lóerős szörnyeteg… 
– Hogyhogy csak? 
– Volt egy kimondottan verseny verzió is, a H2R, és annak a sebességrekord döntésre szánt változata a H2RR. Ez az úgymond lebutított változat, de ez is megy, mint a mérgezett egér. 
Jo csak némán bólogatott Muradin ezen magyarázatára, és csak vette le a külön ehhez kapott, a motor festésével megegyező mintájú sisakot, és ezzel fordult a többiekhez:
– Mire várunk még? Indulás!
– Egyelőre várunk még egy kicsit, mert csak este nyílik meg az alagút. 
– Igaz… Addig mit csinálunk? 
– Nos, addig szabadfoglalkozás! Oszolj! 
A végszó után mindenki ment a maga feje után, egyedül Jo maradt még egy kicsit az ajándékba kapott csodamasina mellett. Még egyszer végigvezette a kezét a szénszálas műanyag áramvonalidomon, és minden apró részletét érezte az ujjaival. Egyszer volt csak lehetősége ilyet közelről látni, még 10 éves korában, mikor az apja elvitte egy motoros kiállításra. Be kellett vallania, minden vágya volt, hogy egyszer a valóságban is felülhessen egy ilyenre, de már a múltkori is több mint bőséges élmény volt a VFR750-es Honda nyergében. Miután kellőképpen kifürkészte minden részletét, ő maga is elindult, hogy keressen valami elfoglaltságot, de úton-útféleb a többiekbe futott. Muradin az ikrekkel beszélgetett, akik szinte itták minden szavát, amit némi bárdolatlan humorral fűszerezve ejtett el, miközben az addigi kalandjaikról mesélt. Egy részét már elmondta vagy hatszor is, de láthatóan Thereis és Phandoa nem unták még. Jo nem volt ugyan teljesen biztos, de ha jól csaltak az emlékei, az ikrek még szinte gyerekek gyerekek voltak, így nem volt min csodálkozni igazából. Luala és Arrogantia is együtt indultak el sétálni, és már csak a hátukat látta, mikor kiért a búvóhelyükről, Greg, Laux és Leilei együtt indultak el, hogy kicsit nyugodtabban fedezzék fel az eddig a bandaháború miatt bejárhatatlan részeket, és végül már csak Meiya hiányzott, de mikor lépett volna két lépést előre, valaki hirtelen befogta a szemét hátulról, és elváltoztatott, de könnyen felismerhető hangon ennyit mondott:
– A túszom vagy!
Ezzel már cibálta is magával, csak a jóbég tudta, hova, és Jo hamarosan csak azon kapta magát, hogy egy romos lépcsőházban halad felfelé, miközben Meiya, az ő Lupéja, kézenfogva vezeti. 
– Hova sietünk ennyire? 
– Majd mindjárt meglátod. 
Hamarosan tényleg meg is láthatta, ugyanis egy nyikorgó vas ajtó nyílt ki előttük, és hirtelen újra a füsttől sűrűblevegőjű szabadban találta magát. Akárhogy is, ez még mindig jobb volt, mint a dohos, áporodott szagú lépcsőház, ami olyan volt, mintha valakik nyilvános vizeldének használnák óránkénti remdszerességgel. Egy tíz emeletes ház tetején álltak, és ahogy abba az irányba nézett, amerre Meiya keze mutatott, a látványtól még az álla is leesett. Azt hiszem, ez meg is ér egy kis ízelítőt. Az épület aminek a tetején álltak, valaha a legmagasabb épület volt a környéken, egy irodaház, amit több kisebb üzlet egész sora vett körül. Alattuk egyik-másik épületen még most is szerepelt az ütött-kopott, elkoszolódott cégér, amiken termékelhelyezés nyomait lehetett felfedezni, a Thüküdidótól, a Pramatiig. Valamivel távolabb nézve láthatták, hogy az egész épületegyüttes valamikor egy nagyobb bevásárlónegyed része volt, ami egyben sétálóutcaként is szolgált. Ezt bizonyította az a tény, hogy macskakövekkel rakták ki az utat, amolyan régimódi stílusban, az úton egy gépjármű roncsa sem éktelenkedett, csak szeméthalmok fordultak elő itt-ott, valamint mostanra az ápolás híján kissé elburjánzott, egykori dísznövények nőttek be mindent, néhol valóságos zöld függönyöket alkotva, és eltakarva a szemetet, ami majdnem mindenhol ott volt. A távolban, a lassan delelőre járó nap megvilágította az autópályát, amin pár napja még versenyeztek, és innen fentről egészen a tengerig el lehetett látni, ami a szmogon furcaa zöldes-sárga színben megcsillanó napfényben egészen különleges színben játszott.
– Wow… 
– Én is ezt mondtam, mikor először jártam itt fent. Raven mutatta meg, még aznap, mikor az utolsó előtti csapatot kiejtettük. Akkor persze vele és Shiyukival hárman voltunk, de… 
– De most csak az én kedvemért jöttünk így ide? 
– Aha. Talán baj? 
– Nem, dehogy. Már rég vágytam valami szépre is… 
– Én nem vagyok elég neked? 
Meiya kicsit sértődötten biggyesztette le az ajkait, amire Jo akaratlanul is mentegetőzve kezdett el hadonászni.
– Ne, ne, ne! Ne értsd félre! Csak úgy értettem, hogy még nem láttam a város képét ilyen szemszögből, és valahogy hiányzott már. 
– Akkor még jó is, hogy ide hoztalak, igaz? 
– De még mennyire. 
Egy darabig álltak ott a tetőn, és gyönyörködtek a kissé furcsán szép látványban, mielőtt Meiya összeszedte volna magát, hogy végre a tárgyra térjen. 
– Jo… Te mit fogsz csinálni, ha egyszer hazamehetsz majd? 
Jo erre egy kicsit meg is lepődött, de némi töprengés után próbált nyugodtan és összeszedetten válaszolni. 
– Azt majd még meglátjuk, ha odajutunk.
– Na jó, de nincs elképzelésed sem? 
– Elképzelésem épp van, de annak nem tudom, mennyi esélye. 
– Mesélnél erről a te elképzelésedről? 
Jo elhúzta a száját kicsit, de végül vállat vont, és nemes egyszerűséggel kimondta az őszintét. 
– A szüleim valószínűleg örökre eltiltanak majd a VR játékoktól, így el kell majd kezdjek normális életet élni.
– Velem is nagyjából így lesz. És miről szól majd a normális életed? 
– Hát… Befejezem a gimit, egyetemre megyek, és valami normális szakmát keresek magamnak. Talán valami mérnöki, vagy orvosi… 
– És miért pont ezek? 
– A mérnöki, mert mindig is érdekelt az építészet, vagy ha az nem, a járművek. 
– Két keréken? 
– Akár. Ami meg az orvosit illeti, mindig meg akartam tudni, milyen az állatorvosok élete. 
– Ez szép cél. Gondolod, hogy sikerülne is? 
– Talán, bár tanulmányaimban nagyot kellene javulnom mindkettőhöz. 
Meiya jót mosolygott erre, és csak pajkosan megjegyezte:
– Ha összejönne az állatorvos, vagy akár mégis inkább az emberek felé fordulnál, esetleg szükséged lehet egy asszisztensre, vagy ilyesmire. 
– Mire gondolsz? 
– Csak azon gondolkodtam, hogy megpróbálkoznék az ápolónői pályával.
– Chris nyomdokaiba lépve? 
– Egy kicsit talán, de egyébként is. A bátyám is orvos akar lenni, így ha más nem, mellette dolgozhatnék. 
– Ez remek ötlet. 
Még hosszasan beszélgettek így mindenféléről, miközben gyakorlatilag keresztbe-kasul bejárták az egész Satelliteot aznap, tehették is hisz már vége volt a bandaháborúnak, és szabad járás esett végre mindenhova. 

Este hétkor aztán általános gyülekező volt, és mind összeszedelőzködtek a nagy útra a városba. Az alagút, amin át kellett haladniuk, meglehetősen hosszú volt, és várhatóan akadályokkal teli. Több könnyebb, és néhány élesebb kanyarulat is volt benne, amit persze nem igen értettek, de Muradin arról okoskodott, hogy ez akadályozta meg a dugulásokat a hulladék ledobásakor. 
– Kész vagy, Jo? 
Jo már a kesztyűjét húzta meg, megigazgatta a sisakját, és Raven kérdésére csak biccentett. Az alagút bejárata ezen az oldalon egy telep legbelső végén esett, és rácsos kapu zárta el ankülvilágtól. Azonban, mikor az óra elütötte a 8-at, a kapu varázslatosan kinyílt, és minden készen állt a kihívásra. Greg még egy utolsó eligazítást tartott:
– A szabály szerint az óra akkor indul, mikor átlépünk az első biztonsági ellenőrző ponton, ami 100 méterre van az alagútban. A fő cél, hogy legalább egyikünk átjusson a túlsó oldalon a zsilipen, és ezt azt hiszem, Jora bízhatjuk. Mi többiek fedezzük a hátát, mert várhatóak akadályozó tényezők. Minden tiszta? Kész vagytok? 
Mind egyöntetűen bólintottak, a motorok felbőgtek, és pillanatokon belül a nem kis konvoj meg is indult az alagútba. Amint áthaladtak a fent említett ellenőrzőponton, ami nagyjából száz méterre volt a bejárattól, elindult a három perces visszaszámlálás. 
– Óra indul. Jo, indíts előre!
– Veletek mi lesz addig?
– Mi úgysem tudunk lépést tartani veled. Csak menj!
Jo egy pillanatig visszafelé nézett a hóna alatt, de a többiek csak biztatóan integettek neki, így végre elszánta magát, megrántotta a gázt, és elhúzott tőlük. Laux azért nem állta meg, hogy rákérdezzen:
– Szándékosan zavarod előre, igaz?
– Persze, de ha jól belegondolsz, a versenyt is csak miatta nyertük meg, és szerintem csak visszafognánk.
– Van benne valami, de…
Ebben a pillanatban szirénák harsantak fel az alagút vége felől, és hamarosan egy egész security motoros raj zárkózott fel a nyomukban.
– Ez hiányzott még.
– Pontosan ezt vártam. Tapossunk bele, srácok!
Ezzel mindenki, aki nyeregben ült, megrántotta a gázt, és egy kicsivel jobban el tudtak húzni az üldözőiktől, vagy legalábbis a távolság lassabban csökkent. Jo is hallotta persze a zajt, és azonnal hátra is szólt.
– Mi folyik ott hátul?
– Csak a fogadóbizottság. Úgy 20-30 Security, de feltartjuk őket.
– Biztos, hogy ne…
– Csak menj! Még 2.5 perced van, rántsd meg a gázt, és érj el a célhoz!
Jo egy pillanatig tépelődött, de végül jobb ötlete nem lévén meghúzta a gázkart, és a maradék 2 perc 25 másodpercet kihasználandó, igyekezett falni a kilométereket. A háta mögött közben folyamatosan folyt a futóverseny. A Security motorosai közeledtek, az oldalkocsis járműveken ülők pedig felkészültek, hogy védjék magukat. Akiknek nem volt oldalkocsija, igyekeztek elnyúlni kicsit, de közben hátra is figyeltek. Arrogantia egy méretes evezőlapátot húzott elő valahonnan, és mikor az egyik motoros elég közel került hozzájuk, jókorát suhintott rá, ami kiütötte a nyeregből. 
– Igazság szerint, mi lesz, ha elkapnak minket?
– Akkor kiestünk a mini játékból, és nem jutunk át a túlpartra. 
– Akkor védjük magunkat!
És hamarosan már három, négy hasonló rögtönzött fegyverrel védték magukat.

Közben elöl, Jo furcsán óvatosan igyekezett venni a kanyarokat, mintha csak a versenyen történt nagy bukása, még akkor is, ha nem a saját hibája volt, nagyon nehezen érintette volna. Nehezen találta a ritmust, és az idő gyorsan fogyott.
– Az istenit! Sietnem kellene, de…
– Jo, minden rendben ott elöl?
Greg kérdése jókor jött, és Jo is kiadhatta magából a gondjait.
– Nem megy, Greg… Segíts, mit csináljak?
– Hogyhogy nem megy?
– Nem bírom… Nem tudok úgy menni, ahogy szeretnék.
– Ne csináld…
Egy kis hallgatás után szólalt csak meg az idős törpe megint, de amit mondott, épp betalált:
– Gondolj arra, mi hajtott akkor előre! Valami csak volt.
– Amikor láttam Lauxot bukni… Meg…
És ekkor világosodott meg Jo, és nagyot nyelt. Az óra a 1.5 percet is átlépte, a távolság pedig még mindig nagyobb volt, mint lennie kellett volna. 14 kilométeres alagút, de még több, mint 8 kilométer hátra volt.
– Ti is halljátok?
– Mit?
Egy kis fülelés után Shirayuki elmosolyodott a sisak alatt, és csak halkan jegyezte meg:

– Megint kezdi.
– Naja. De ne is zavarjuk!
Jo sisakjában még mindig sérült volt a mikrofon kapcsolója, és mind hallották, mit csinál, jobban mondva halkan duruzsolva énekel magában, miközben egyre hangosodott.
– Azt nézzétek meg!
A kis kék pötty, ami Jot jelezte a térképen, és amit Greg folyamatosan szemmel tartott, hirtelen egészen félelmetesen meglódult előre, épp olyan ütemben, ahogy a dal hangosodott.
– Nagyon kezdi beleélni magát.
– Naná. Ha egyszer kijutunk innen, eskü elviszem karaokézni.
– Azt én is meg akarom nézni!
Jo eközben jól elvolt magában, miközben valósággal kicsavarta a gázkart a helyéről, és minden különösebb erőlködés nélkül szedte a kanyarokat, és falta a távolságot, csak épp az óra ketyegett veszélyesen gyorsan.
– Gyerünk Jo, véghajrá!
– Már nincs egy egész perc kislány, most meg ne állj!
– Mindent bele!
Jo közben szakadatlanul somolygott a sisak alatt, és a csendet hirtelen megtörve fennhangon, szinte ordította az utolsó refrént, miközben már látta maga előtt a célt:
“Őrült száguldj tovább, vár már a láthatár!
Az egyirányú úton is mindig csak a saját utadat járd!
Ne várj, húzd a gázt, nincs már több korlát,
Addig ne is fékezz, amíg el nem éred a Vörös Zónát!
Amíg Lángoló Lelked újabb lángra kap…
Nem kell mást tenned, csak adsz egy kövér gázt…
Csak húzod a gááááázt!
Amíg veled van a Clear Mind!”
És mikor az utolsó szót is végigmondta, hirtelen berántotta a féket, a motor farrésze meglódult előre, aminek normális esetben hatalmas Highside* lett volna a vége, de ő egy erélyes lábmozdulattal visszabillentette magát az egyensúlyi helyzetbe, és egy még erélyesebb gázfröccsel bevágódott a már lassan záródó zsilipen. A következő pillanatban nagyot nyekkent, mikor a fal megfékezte, de beért a célba, és lihegve rántotta le a sisakot a fejéről, és dobta amilyen messzire csak tudta, hogy lerogyhasson a földre. A szíve sebesen dobogott. Ilyen őrült dolgot még játékban sem merte elképzelni, hogy valaha csinál majd. Az imént, az alagútban egy hajszálon múlt, hogy nem dobta el a vasat, és nem esett akkorát, vagy épp még nagyobbat is, mint a verseny végén, ezzel eldobva az esélyüket az átjutásra, de valamilyen egészen csodával határos módon, sikerült összehoznia a lehetetlent. a következő pillanatban a többiek is ott teremtek, Lau és Raven épp egymást verte arcon a védekező fegyvereikkel, így foghatták is a fejüket.
– Jo?
– Jo!
Meiya és Luala ölelte hirtelen át szegény lányt, aki most kezdett felocsúdni a zavarodottságából, és mikor rájött, mi folyik körülötte, azonnal viszonozta is az ölelést, ahogy sikerült.
– Végül csak sikerült, kislány.
– Az… De majdnem nem lett belőle semmi…
– Az, pláne, hogy már a második gépet vágtad haza.
Muradin megállapítása jogos volt. A falnak csapódástól a csodamasina egyetlen csavarja sem maradt ép, de azért mind örülhettek, hogy sikerrel jártak. Raven és Arrogantia felsegítették szegény lányt, és már mind együtt sétálhattak ki a majdnem százméteres szervizalagútból, amiben végül kikötöttek.
– És most, mi a következő lépés?
– A köve…
Ám amint kiléptek a szabadba, vagy hat irányból szegeződött rájuk reflektor, felharsantak a szirénák, és vagy harminc security egyenruhás alak rontott rájuk. Mire észbe kaptak, már beszuszakolták őket egy teherautó rakterébe, és egy kisebb konvoj indult el velük.
– Ez… A sztori része?
– Az…
– És mi jön most?
– Majd… Ott meglátod.
– De komolyan, mi lesz?
Muradin ezen kérdésére azonban már nem jött válasz, és csak annyit tehettek, hogy türelmesen végigülték az utat. A teherautó egy hosszabb út után megállt, hallották, ahogy valami fémesen nyikorog, újabb rövid út, majd végleg megálltak, a raktér ajtaja kinyílt, és letessékelték őket, lekerültek a bilincsek, és körülnézhettek. Egy szabályos tizenhatszög alakú téren találták magukat, ami elég nyilvánvalóan egy börtön volt, és sehol nem látszott más kijárat, csak a kétszer hatméteres acélkapu, amin bejöttek. A falakat mindenfelé cellaajtók, vagy rácsos elválasztó ajtók tarkították, és nagyjából 30-40 NPC lézengett a környéken. A tér nagy részét, amin álltak, egy szabályos focipálya foglalta le, aminek a teljes felülete parketta volt, arra felfestett vonalakkal, a kapukat egyszerű vasoszlopok, a szögletzászlókat pedig leszedett padok lábaiként szolgáló vascső csonkok tartották a helyükön.
– Gyerekek… Jól sejtem, hogy egy börtönben vagyunk?
– Gratula, Nyilvánvaló Kapitány.
– És egy focipálya közepén?
– Jól látod.
– Akkor ez is…
– Egy minijáték lesz.
És már érkezett is a tisztán fekete egyenruhába öltözött börtönszemélyzet, akik láthatóan az ellenfél voltak. Jo hamar morgott is valamit az orra alá, mert már meg is kapták közben a kihívást a minijátékra, ami egy 2×15 perces kispályás meccs volt, egyéni szabályok szerint.
– El merjük fogadni?
– Még ne! Előbb fel kéne készülnünk, nem?
– Naja…
Jo tehát elutasította a kihívást, és a csapat félrevonult tanácskozni.
– Hogy állunk ki?
– Ki akar játszani egyáltalán?
Rögtön volt nyolc jelentkező is. Az ikrek ki sem maradhattak a mókából, Greg is jelentkezett, Jo magát automatikusan beleszámolta, Meiya vagánykodott rögtön a lányok részéről, majd Laux, és nem kis meglepetésre még Raven is jelentkezett. Az utolsó persze Muradin volt, aki vállalta a kapus posztot.
– Akkor, mehetünk?
– Őszintén, mennyire vagytok jók fociban?
– Azt is jó lenne tudni, melyik fajta focit játsszák majd ezek.
Ez is fején találta a szöget, Jonak persze volt némi félelme ezzel kapcsolatban, de próbált optimista lenni.
– 6+1-es csapatok lesznek, szóval, ki ül le elsőként?
Greg emelte a kezét, elvégre ő nem volt amúgy annyira oda a fociért túlságosan, csak önként jelentkezett, így le is ülhetett a kispadra, mintegy vésztartalék/edzői szerepkörbeArrogantia és Luala pedig ét oldalt közrefogták, a többiek pedig a nézőtéren foglaltak helyet, ami külön ehhez volt kialakítva.
– Akkor, kezdhetjük?
– Menjen!
Jo, akit kijelöltek csapatkapitánynak, elfogadta a kihívást, és az automatikus bíró sípszava el is hangzott. Szerencsére egyikük félelmei sem igazolódtak be, és az ellenfél egyszerű teremfocit játszott a kimondottan ennek megfelelő méretű pályán. Egy gyors passzváltás, és már a kilences vonalánál voltak, de a közelről érkező próbálkozásra Muradin gyorsan rávetette magát.
– Raven, előre!
Raven a félpályánál kapta a labdát, de rögtön ketten állták az útját, ezért Meiyának passzolt, aki könnyed mozdulattal emelt ki Jonak, aki aztán vissza Phandoanak, aki kapura fejelte, de nem kis meglepetésére a kapus visszafejelte a mezőnybe, az egyik börtönőr gyorsan mellrevette, majd dropból kapura küldte. Muradin nem tudta megfogni, csak ütni, balszerencséjére épp ellenfélhez, aki három lépésről könnyed mozdulattal a kapuba passzolta.
– 0-1, de segáz! Lőjetek ti is egyet!
Muradin meglepően könnyen fogadta ezt az eredményt, és már rúgta is vissza a többieknek. Thereis hátrasarkazta Jonak, aki átemelte Ravennek, ő pedig dropból küldte kapura, a kapus viszont kiütötte szögletre.
– Phandoa!
A lány kijött egész a szögletig, ahol Meiya bepöccintette neki, ő megint sarokkal Jonak, aki már látta, hogy a kapus a magasan érkező labdákat könnyen fogja, ezért egészen laposan, a fű alatt tűzte rá, megpattant egy lábon, kapufára, majd Raven bepasszolta.
– Ez az! Tovább!
Az ellentámadást Thereis fékezte meg egy jó blokkolással, majd Ravennek emelt, aki ajtó-ablak helyzetben lefejelte Phandoának, aki csak könnyedén bepöccintette.
– Hosszú!
Muradin épp időben futott ki egy labdára, és rúgta ki, Jo pedig épp jól futott rá, és bólintotta be a rövid sarokba.
– Ez az! 3-1!
– Tovább, tovább, tovább!
Azonban annyira belemelegedtek, hogy az órára nem is figyeltek, ami a periférikus látásuk felső sarkában ketyegett, és mielőtt még Mieya beemelhette volna fekvő kapus fölött, a sípszóra a labda eltűnt. A csapat igazság szerint még csak meg sem fáradva ült le a padra kicsit szusszanni. Gregnek egy szava sem lehetett, de ugyan miért lett volna, hisz eddig hozták a papírformát, így csak annyit mondhatott, mielőtt visszamentek a pályára:
– Csak így tovább!
Megkezdődött a második félidő, és villámgyorsan kaptak két gólt, amik abszolút nem Muradin hibái voltak, hanem szinte olyan volt, mintha a labda mágnesként vonzaná a kaput, még annak ellenére is, hogy látszólag ki kellett volna menjenek a labdák, miután beleért.
– Na jó, ez nem poén.
– Gondolom, ez a nehezítés a folytatásra.
– Ez lenne, ha ők vezetnének is?
– Remélem, nem.
Persze Raven hamar visszaszerezte a vezetést egy szép lapos bombával, majd Meiya ismételte meg a mozdulatot, ami az első félidő végén nem sikerült, viszont hamar megint egyenlítettek, és már csak két perc volt hátra.
– Próbáljunk valami újat!
– Mire gondolsz?
Jo odahajolt Ravenhez, és halkan elmagyarázta, mire gondol, majd továbbment Meiyához, és az ikrekhez is. Az ellenfél épp bedobáshoz jutott, ám ahelyett, hogy szerelni próbált volna, Raven kirúgta kirúgásra.
– Ez mire kellett?
– Majd meglátod.
Muradin és Greg is csak értetlenül néztek, de nem volt idő tovább gondolkodni ezen. Jött a kirúgás, és most Jo lőtte el a homályba az ellenfél játékos elől. Újabb bedobás, és Thereis kifejelte épp oda, ahonnan bedobták. A következő próbálkozás már hosszúra ment, de mintha ennyire jól olvasná, Meiya ott termett, és megint kirúgásra rúgta. Már csak 1 perc volt hátra, és szándékosan tördelték a játékot így. Három újabb ilyen megmozdulás után aztán Raven hirtelen nem elrúgta, hanem egy ügyes mozdulattal elhúta az ellenfele mellett, egy bokacsellel elküldött egy másikat, majd nagy ívben beemelte egészen a hetes vonalhoz, ahol Jo emelkedett a kapunak háttal, és szabályosan átfordulva a levegőben ollózta a kapus két szeme közé. Ezzel 6-5, és el is hangzott a záró sípszó.
– Ez az!
– Whooo!
A “Gratulálunk, Győztél” felirat és a bónusz 10000 tapasztalat és credit, ami itt az aranyat helyettesítette, nem sok volt, de nem is törődtek vele, annyira ünnepeltek. A börtön kapuja ki is nyílt előttük, és azzal a lendülettel távozhattak is. Mind vidáman beszélgettek, csak Laux állt meg egy kicsit eltöprengve, és mikor a többiek is megfordultak, hogy kérdő tekintetükkel szavak nélkül is érdeklődjenek, megjegyezte:
– Nem volt ez a rész túl rövid?
A többiek egymásra néztek, és azt valóban el kellett ismerjék, hogy ennél azért nagyobb kihívásra számítottak, pláne, hogy mind a játékban, mind az animében, ahonnan ezt a helyszínt kölcsönvették, sokkal nagyobb jelentőségű blokk volt a börtön maga. Végül Jo volt, aki vállat vont, és ennyit mondott:
– Szerintem kellett egy ilyen könnyű is már.
Ebben pedig a többiek is teljesen egyetértettek, és végre elindulhattak a város felé, ami eleve a fő úti céljuk volt eddig is. A távolban kirajzolódó felhőkarolók előtt azonban még a sikátoros, zegzugos peremváros várta őket, ahol a ez a történet a történeten belül folytatása csábította őket. Ahogy beléptek, újból egy egészen más helyszín várta őket, téglafalak közötti kis sikátor, papírhulladék összekötve, egy konténer, amiben egy csöves turkált éppen, kiadósan odaégett kajaszag, zaj, enyhe füst, és rengeteg, rengeteg ember az utcákon, akik meg sem fordultak, mikor az amúgy nem is olyan kis társaság kilépett közéjük. Ez már egészen más kép volt, mint a Satelliteban, és Jo előre mutatott a távolban csak alig látszó Grand Dome felé, ami a végső céljuk volt.
– Ott a végcél, srácok!
– Akkor, előre, a győzelemért!
Erre mind egyöntetű kiáltással helyeseltek, és öklüket a magasba emelve indultak el célirányosan a belváros felé.

Taimanin Hiiro 1.

Új gyerek, vidékről

A legtöbben talán, sőt, majdnem biztosan, azt hiszik, hogy a szamurájok, és nindzsák már rég kihaltak ebből a világból, és a kultúrájuk is csak a mesevilág része már, ami a szülőföldjükön honos a mai napig is. Harcművészetük, elveik, neveltetésük, varázsuk, talán mind már csak mutatóba, mondhatni, csak sportnak jó, és csak múzeumokban mutogatják ereklyéiket. Valahogy így volt ez Hoshizaki Akari esetében is, aki édes tudatlanságban élte mindennapjait egy csendes kis környéken Tokióban. Átlagos iskolába járt, átlagos tanuló volt, átlagosan befonva hordta átlagosan fekete haját, és átlagosan csendes volt, míg diáktársai átlagon felülien hangosak, bosszantóak, és, ahogy ő gyakran mondta, ostobák voltak. Egyetlen ember volt csupán, aki megértette őt mindabban, amit erről a világban gondolt, és az az egyedüli barátnője, Saidou Ichika volt. Aztán egy napon, történt valami, ami teljesen kiborította a sarkaiból a világot, amit ismert.
– Szóval, remélem, ez nem lesz túl nagy teher a tisztelt osztálynak, de mától eggyel többen lesztek.
Erre persze azonnal jött is az általános, rosszindulatú motyogás, amit oly mélyen gyűlölt Akari. Az osztály amolyan elit csőcselék volt, akik másból sem álltak, mint mindenkit kiközösítettek maguk közül, ha valamiért nem tetszett nekik. Az olyanok, mint Akari, ezt fel sem vették. Nem azért, mert felsőbbrendűnek érezték magukat, vagy bármi hasonló, csupán felül tudtak emelkedni a kicsinyes, gazdag kölykökre annyira jellemző rosszindulaton. Így van, ez egy elit osztály volt, egy elit iskolában, ahová törzskönyv nélkül belépni is halálos bűnnek számított. Legalábbis így volt ez a tanulók 99%-ának szemében. Akinek megadatott az a ritka megtiszteltetés, hogy egyszerű polgári családból beléphetett ebbe a közegbe, fel kellett készülnie a lehetséges összes rosszindulatra, ami a pénzeszsák kölyköktől érhette. A diákság összesen 1700 főt számlált, négy különböző intézményben, amik egy zászló alá tartoztak, és ez a Touhara Akadémia volt. Az iskolát mocskosul gazdag népek alapították alig 20 évvel történetünk kezdete előtt, és mocskosul gazdag családok egész kis szindikátusa uralta, és tartotta fenn. Az 1700 diákból egész pontosan 1430 volt az elit tagja, akik kékvérűnek születtek, akként nevelték őket, és úgy is viselkedtek. Kimértek voltak, fennhéjázók, de általában normálisak Volt még nagyjából 100 újgazdag, akik hirtelen és nagyon sok pénzhez jutva igencsak kifordultak önmagukból. Éket nem volt nehéz felismerni, mert mindig kirívóan viselkedtek, öltözködtek, és persze nekik volt a legnagyobb szájuk is. Előszeretettel szívóztak a többiekkel, még a náluk pénzesebbekkel is. És volt a maradék, az a 170 szerencsés, akiknek megadatott, hogy beléphessenek, és itt tölthessék a mindennapjaikat.
Amennyiben véletlenül kihúztak valakit abból a bizonyos igen mély kalapból, amiben az egyszerű, munkás, vagy polgári családból származók nevei pihentek, azoknak át kellett esnie a tűzkeresztségen. A most belépő fiatalember sem volt ezzel másként. Alapjában véve nem volt semmit kiemelkedő rajta, ha azt a tényt nem számolták, hogy 177 centi, és vöröses árnyalatú barna haja volt, ám ez nem mesterséges színezék, hanem a természet fura fintora volt.
– Otouska Hiiro vagyok. Hamanoyamából jöttem, és…
– Megállj! Honnan a gyűrűsfarkú makiverembõl?!
Az első támadás már érkezett is az egyik első sorban ülő alaktól. A tejföl szőkére hidrogénezett hajú, még a maihoz hasonló esős időben is napszemüveget hordó taknyos, hányaveti módon felrakta mindkét lábát az asztalára, karba tett kézzel, a székén félig hátradőlve teli szájjal rágózott, és most is gúnyos vigyorral méregette a hozzá képest már furcsán jól öltözött, és rezzenéstelen arcú új fiút.
– Hamanoyama egy kis falu, Tokiótól nagyjából 410 km-re délkeletre.
– Ez most komoly?
A második felszólaló egy lány volt. A ruházatáról is látszott, hogy amerikai mintákat követ a divatban. Necc harisnyát hordott, platformos cipõt, a haja többszörösen bepödörve, vaskos smink, csak a bal fülében tíz piercing, vagy karika, és persze õ is rágózott, méghozzá leplezetlenül.
– Mi olyan meglepő rajta?
– A hegyek közül jöttél, nem?
Volt, akit már az is meglepett, hogy valaki ennyit is tud, bár tény volt, hogy az ország 73%-a hegyes-völgyes terület volt.
– Ami azt illeti, igen, a hegyek között éltem az elmúlt tíz évben. Miért fontos ez?
Erre kitört az általános röhögés, aminek még az amúgy elég szigorúnak ítélt tanár sem tudott könnyen véget vetni. Hiiro, mert nevezhetjük nyugodtan így, rezzenéstelen arccal állta végig mindezt, ami persze némi tiszteletet kivívott a kékvérűek részéről. Volt, aki csak hallgatott, és csendben figyelte, mi lesz ezek után, és volt olyan is, mint Akari, aki hangosan dobolt az asztalán, hogy csendre sarkallja a többieket. Megint a napszemüveges szólalt meg, mikor végre csend lett.
– Nos, hegyi fiú, a helyzet az, hogy nem szeretjük errefelé a fajtádat.
– És ez azért van így, mert…
– Mert irritál a fajtátok!
Erre a kiáltásra a hátsó sorból teljes erõbõl elhajított valaki egy nagyobb tárgyat, amiben Akari egy nagyobb, tömör gumigolyót vélt felfedezni. Ez olyasmi volt, amivel előszeretettel vettek célba aljasabb társai felkészületlen célpontokat.
– Otousaka, vigyá…
De nem kis meglepetésben volt része, a nagy sebességgel száguldó golyó ugyanis egy erõs, határozott szorításban halt el. Ez két okból is komoly felhördülést váltott ki: az egyik ok a döbbenet volt, mivel még senki sem tudott, pláne felkészületlenül, és legfőképp puszta kézzel, elkapni egy labdát, amit az iskola, sőt, a fél ország legjobb baseball dobója, Makizawa Shou dobta, a másik a bizonyos fokú tisztelet volt, mivel gyakorlatilag oda sem nézett, mégis milliszekundumnyi reakcióidővel el tudta kapni. Néhányan még hangosan is kinyilvánították a tetszésüket, Hiiro pedig teljes nyugalomban a tettes felé fordult, aki az ajtó felőli sor leghátsó asztalánál ült, egy pillanatig metsző pillantással mérte végig, majd nemes egyszerűséggel csak ennyit mondott:
– Nem rossz. De tudok valakit, aki ennél sokkal jobban is dob.
Ezzel nemes egyszerűséggel ledobta a golyót a földre, ami tompa puffanással pattant kettőt, majd megállapodott a helyén. Egy nehéz percig teljes csend lett, amit végül az osztályfőnökük szakított meg:
– Nos, amennyiben elég volt ebből a közjátékból, megkérnélek, hogy foglalj helyet, Otousaka. Hoshizaki mellett épp megüresedett egy hely.
– Az, alig két napja.
Ahogy Hiiro épp elhaladt az egyik asztal mellett, az ott ülő, meglehetősen mogorva tekintetű, beesett arcú fiú megragadta a karját.
– Csak szólok. Aki legutóbb ott ült, alig két hónapot bírt ebben az iskolában.
– És te lennél…
– Az osztályelnök.
Erre emez felemelkedett, és merően a nála valamivel magasabb fiú szemébe nézett.
– Kagurazaka Akio. Ezt jól jegyezd meg! Az én nevem lesz az utolsó, ami a szádat elhagyja majd, mikor füled-farkad behúzva eltakarodsz ebbõl az iskolából, Plebsz.
Hiiro rezzenéstelen arccal mérte végig a túlzott mentolszagú , erõsen parfümözött alakot, majd ugyanilyen szenvtelenül válaszolt:
– Igyekszem nem elfelejteni, Kagurazaka úr.
Ezzel meg sem várva, hogy az mondani akar-e még valamit, tovább lépett, emez pedig kénytelen volt elengedni a karját. Sokan persze huhogtak is, mert a szokásos megfélemlítő színjáték láthatóan lepergett az új fiúról. Emez láthatóan csalódottan, és dühösen ült le, de nem esett erről több szó. Akari el kellett ismerje, még őt is lenyűgözte ez a viselkedés, de az óra végéig várnia kellett azzal, hogy ezt kifejezésre is tudja adni.

Eljött a dél, az ebédidő, és Hiiro csak ült teljes csendben a helyén, csukott szemmel, mintha csak aludna, de láthatóan inkább csak koncentrálni próbált valamire. Akari és Ichika otthonról hoztak magukkal az ebédet, így nem kellett a többiekkel törődniük, de mégsem tudták levenni a szemüket a fiúról.
– Hé, csajok! Ezt csekkoljátok!
A napszemüveges, aki mellesleg a a Kenjirou névre hallgatott, vagy ahogy õ szerette, egyszerűen csak Ken, a piperkőcködő volt, és most is erre játszott rá:
– Na, milyen?
Felhúzta az ingét, ezzel megvillantva a láthatóan nem kevés munkával kiszenvedett kockákat a hasán, amire a lányok persze csak a szemüket forgatták.
– Na? Nem rossz, igaz? Sajtot lehet reszelni rajta.
– Menj már, Ken! Egyáltalán nem vagy menőbb tőle.
– Miért ne? A lányok erre buknak a legjobban, nem?
– Nem mind.
– Eeegen?
Egészen Akari arcába hajolt, és negédesen vigyorogva emelkedett fel újra.
– Szóval így? Na és te, Ichika?
Ichika galamb lelkû lány volt, hogy egyáltalán fel merjen nézni a télen-nyáron csak félig kigombolt ingben járó fiúra. Ken nem volt gazdag család sarja, csak felvette a stílust. Nem is szívózott annyit másokkal, csak a magamutogató természetét élte ki most is.
– Na? Mit szólsz, Ichika?
Szegény lány nem tudta, hova bújjon, mert nem is tudta volna letagadni, hogy kimondottan tetszik neki a látvány, pláne, mivel nem volt közömbös a nagy dumás fiú iránt.
– N-N-Nem rossz…
– Ohó?
Ken persze azonnal észrevette a lényeget, és sokat mondó szemöldök vonogatással lépett tovább, egészen Hiirohoz.
– És neked, új fiú? Van ilyened?
Hiiro nem is nyitotta ki a szemét, úgy válaszolt:
– Nincs.
– Milyen kár. Ha gondolod, adhatok pár tippet.
– Kösz. Majd meggondolom.
Emez kicsit csalódottan lépett még tovább, és próbált beszélgetésbe elegyedni pár másik osztálytársukkal, akik ellenben nem voltak vevők rá. Akari is csak vállat vont, és visszatért az ebédjéhez.

Hiiro abban a pillanatban, szinte nyomtalanul eltűnt az osztályból, mint elhangzott az utolsó csengõ az utolsó óra után. Akari csak nézett is nagyokat, és nem is tudta, mit gondoljon errõl. Még mikor hazaért, és az aznapi feladataival végzett is, ugyanaz járt a fejében, és már alig várta a másnapot.

A másnap persze el is jött, és Hiiro arra érkezett a terembe, hogy a fiúk természetesen olyan témákat feszegettek, amik persze őt nem igen érdekeltek, legalábbis nem túlságosan: Sport, filmek, sztárpletykák, és persze a nők.
– Áh, új fiú! Láttad a tegnapi rögbi meccset?
– Nem.
– Hagyd már! Szerintem azt sem tudja, mi fán terem a rögbi!
A gúnyos megjegyzés sértő hangnemét persze elengedte a füle mellett, de azért válaszra legalább méltatta:
– Ami azt illeti, ismerem.
– Valóban? És játszottad is már?
– Nem, nem volt rá lehetőségem.
– Jah, akkor Tv-ben láttad?
– Nem.
– Persze, mert a TV-t sem ismeri.
Hiiro ezt a megjegyzést is elengedte a füle mellett, és letelepedett a helyére, ellenben a dobó, aki előző nap megdobta, úgy érezte, nem kellene épp most annyiban hagynia.
– És a Baseball?
– Mi van vele?
– Azt mondtad, tudsz valakit, aki nálam is jobban dob. Ki az?
– Csak egy ismerősöm. Az õ dobásait kegyetlenül nehéz lekövetni, elkapni meg pláne.
– Valóban? És szerinted mi a különbség?
Először is, a tiéd túlságosan őszinte volt. Teljesen egyenes, erős, de kiszámítható, gyors, de nem láthatatlan.
– Azt mondod? Senki nem tud kitérni egy ilyen labda elől.
– Talán mert nem is kitérni kell előle. Egy ilyet egyszerűen csak semlegesíteni kell.
– Aha.
A dobó is egy volt azon kevesek közül, aki a szegényebb rétegekből került be ide, és baseball játékosként próbálta a kiutat keresni ebből, így kicsit sértetten, mégis barátságosan még ennyit mondott:
– Majd még beszélünk erről.
Ezután a kifestett lány lépett közelebb, és szintén furcsán barátságosan kezdett bele a társalgásba.
– Na és, a filmekben mennyire vagy otthon… Oto… Otsa…
– Otousaka, de ha nagyon muszáj, lehet Hiiro is.
Oké, akkor Hiiro. Mennyire vagy otthon a filmekben?
– Lefogadom, hogy a hangosfilmet sem ismeri még!
Megint ez az undok stílus, de Hiiro, sőt, még a kifestett lány sem méltatták túlságosan nagy figyelemre.
– Valójában, szeretem a filmeket, bár abból a szempontból igaz, hogy a legfrissebb filmek nem jutnak el olyan hamar vidékre, mint ide, a fővárosba.
– Van kedvenced is?
– Épp van, de szerintem annyira nem fogod értékelni, kedves…
– Yui. Csak Yui.
– Oké, Csak Yui, szóval nevess ki, de a Hét Mesterlövész.
Erre Yui elmosolyodott, és elégedetten bólintott.
– És a zene?
– Elvagyok vele.
Yui megfordult, mert pontosan tudta, ki a kelletlen megjegyzések gazdája, és olyan szúrósan nézett rá, hogy az azonnal behúzta a nyakát.
– Te pedig hallgass, ha nem akarod, hogy kidekoráljam a képed!
És megvillogtatta a feketére lakkozott körmeit, amik olyan hosszúak voltak, hogy tényleg össze tudta volna karmolni vele. Mikor aztán visszafordult, megzördült a nyakában lógó Anarchia medál a lánccal együtt.
– Szóval?
– Megnyugtat, ha azt mondom, hogy a Rock?
– Melyik?
– Bármelyik.
– Hmm… Jó. Ez tetszik.
Ezzel odébb is állt, és Akari is mosolyogva nyugtázta, hogy ilyen téren nem tudnak majd többet belekötni az amúgy meglehetősen hallgatag fiúba. Yui is csak kacsintott rá, mintha tudna valamit. Akari amúgy nem volt annyira jóban egyik osztálytársával sem, de Yuivel nem volt igazából baja. Az újgazdag rocker lány egyáltalán nem volt olyan, mint legtöbb társa, sőt, talán az egyik legjobb fej volt mind közül.

A délutáni első órájuk torna volt, és három osztálynak tartották egyszerre. A lányok persze külön vonultak, a fiúk pedig azért produkálhatták magukat nekik. Az osztályelnök természetesen azonnal kapni akart az alkalmon, hogy kitöltse egy kicsit a bosszúját Hiiron, mikor három társával együtt közeledett hozzá.
– Nos, Otousaka úrfi, ha jól értelmezem, vidékről jöttél.
– Így van, de muszáj erre visszatérnünk?
– Csak érdeklődöm. Mondd, űzöl valamilyen sportot?
– Attól függ, mire gondolsz.
– Az úriemberek sportjára.
Hiirot persze nem most szalajtották a falvédõrõl, és egy sunyi vigyorral válaszolt.
– Nem, sajna a golfhoz nem értek sokat.
Erre emez felvonta a szemöldökét, és egy pár pillanatnyi töprengés után folytatta.
– Én a másik úriember sportra gondoltam.
– Vagyis?
– A vívásra.
És épp egy vívókard volt nála, egész pontosan a sajátja, és még a pajzsot is hozta magával. Hiiro egy pillanatra megállt, alaposan megszemlélendő az egészen vékony pengéjű fegyvert, és megvető fintorral válaszolt.
– Nos, hallani hallottam már róla. Nem mondom, hogy nem menne, de…
– Akkor mit szólnál, ha megtanítanálak?
Ezt persze az elnök már némileg fölényesen mondta, és átnyújtotta a pajzsot, és a saját kardját, majd átvette az egyik segédjétől a másikat.
– Nos?
Hiiro ugyan elfogadta a kardot, a pajzsot inkább elutasította.
– Ám legyen! En Garde!
És felvette az alapállást, kardot előreszegezve, balja a háta mögött, Hiiro csak leeresztett karddal és
kézzel várta.
– Pretz!
Hiiro még mindig nem mozdult sehova, ami persze ellenfelének kihívás volt.
– Ale!
És Kagurazaka előre szúrt, egyenesen Hiiro mellkasa felé, első lendülettel a touchera hajtva, de Hiiro bámulatos könnyedséggel tért ki elõle, és egyetlen szúrással eltalálta a kardot tartó kezét.
– Amennyiben jól ismerem a kifejezéseket, ezt Touchenak hívják.
Persze Kagurazaka bosszúsan, de elismerte, alábecsülte kissé ellenfele fürgeségét, ráadásul a kézfejét találta el, ami érvényes találat volt, és persze a kard hegyén a gomb tompított, a kesztyűről nem is beszélve, amit viselt, mégis kelletlen arccal tapogatta ott, ahol eltalálta.
– Ügyes. Folytassuk!
A tartás ezek után sem változott, és az Ale elhangzása után most még Kagurazaka is óvatosabban indult meg előre. Egy rövid szúrás, amit Hiiro épp olyan könnyedén került meg, mint az előbb, majd gyorsan visszahúzta a kezét, hogy ne lephessék meg megint, majd egy oldalvágással próbálkozott, ami egy pillanatra sikeresen meglepte ellenfelét, aki erre tett egy tétova lépést hátra, mire villámgyorsan le is akart csapni rá, és talált is, csak épp mielőtt a touche betalált volna, már érezte is, hogy a vállán koppan a gomb.
– Touche…
– I-Igen…
Gyors volt ugyan Kagurazaka, de közel sem annyira, mint azt gondolta. Hiiro nem is kicsit tudta meglepni másodszor is, és elismerően kellett bólintson.
– Egész ügyes, ahhoz képest, hogy nem vagy valami ismerős benne.
– Csak próbálkozom. De kösz az elismerő szavakat.
Kagurazaka persze nem akarta ennyiben hagyni, és mikor Hiiro elfordult, utána akart vágni, de emez oda sem nézett, csak elkapta a csuklóját és olyan erősen szorította meg, hogy a kard kihullott a kezéből.
– Ha nem gond, megkérnélek, hogy ezt mellőzzük legközelebb.
Csak ennyit mondott, majd távozott. Nem ellenségeskedett, nem próbált visszavágni, csak elengedte Kagurazaka most már fájó csuklóját, és tovább ment. Akari ekkor gondolta, hogy megpróbál kicsit közelebb kerülni Hiirohoz, mivel épp a két csoport közötti határt képező kerítésnél jártak.
– Szia. Hiiro, igaz?
– Igen. Te pedig… Hoshizaki-san?
– Akari.
– Akkor Akari-san.
– Hagyjuk a -sant, jó?
– Ha akarod…
– Láttalak ám az előbb. Ügyes.
– Kösz, de nem volt olyan nagy dolog.
– Valóban? Szerintem nem sokan tudnak ilyeneket. Valld be, hogy hátul is van szemed!
– Hát… Nem egészen, de mondhatni, valami hasonló.
– Gondoltam. Egyébként játszhatod a vidéki fiút, én akkor is tudom, hogy pont olyan vagy, mint mi.
– Valóban?
– Igen, ez tuti! Azon látszik, hogy mennyire átlátsz az embereken, meg minden.
– Átlátok rajtuk… Persze. Ha te mondod…
– Jó, na, nem tudok jobbat mondani rá.
Hiiro felnézett Akarira, és most furcsán kedvesen elmosolyodott, amire még a lány sem számított, és zavarában viszonozta is. Majd kis szemezés után zavartan kapott észbe, és rögtön próbált visszatérni a tárgyra.
– Szóval, hegyi falu, meg minden, de te azért modern srác vagy, igaz?
– Mondhatni. tudod, valahányszor városba megyek valamiért, az emberek azt hiszik, hogy olyan vagyok, mint Son Goku.
– Az igazság persze más, igaz?
– Persze. Általánosban még Hamanoyamában jártam, de oda is elég messziről kellett járjak, az erdõn keresztül, minden reggel.
– Csak hasba akarsz akasztani, ugye?
– Nem, komolyan mondom. Nagyapám azzal tanított meg tájékozódni, hogy kivitt az erdő közepére, és onnan haza kellett találjak a kunyhójához.
– És ezt mind hány évesen? Tíz?
– Hat, hogy pontos legyek. Azt mondta, ez is része lesz a nevelésemnek.
– Ez durva…
Akari persze sandán felnézett a neki szokatlanul magas fiúra, és bölcsen megjegyezte:
– Csak kamuzol, igaz?
Hiiro persze komoly maradt, de aztán elnézően csak ennyit mondott:
– Persze, felét se hidd el!
Délután aztán Akari nem tágított Hiiro mellől, és elkísérte, amíg csak tudta. A fiú persze semmivel sem volt közlékenyebb, mint az iskolában normális esetben volt, de nem is küldte el, annak ellenére sem, hogy a lány amúgy csak rá akaszkodott még finoman szólva is. Az útjuk egészen egy csendes kis apartmanházig vezetett, ahol Hiiro végül megállt a lépcsőnél, miközben Akari, nem kis meglepetésére, ment volna tovább.
– Mi az?
– Semmi, csak el akartam rendesen köszönni. Azt szabad, nem?
– Ja… De várj, eszerint te is itt laksz?
Hiiro erre kérdésre csak vállat vont, mintha ez teljesen magától értetődő lenne.
– Az emeleten. Miért?
– Én meg a földszinten. A miénk a ház.
A kétszintes, komfortos kis apartmanház nem volt ugyan egy luxusszálloda, mégsem volt egy panasz sem a lakás minőségére. A kis kuckók épp elegendőek voltak ahhoz, hogy a többségében diák lakók eléldegéljenek egyedül. Akari szülei egy baráttól örökölték meg az egészet, mikor ő még karon ülő volt. Minden lakásnak volt saját fürdője, saját vízmelegítővel, modern fűtésrendszer, hőszigetelt ablakok és ajtók. Tényleg, mindennel fel volt szerelve, ami szem-szájnak ingere, és megfizethető is volt. Talán épp ezért választotta Hiiro nagyapja is ezt a helyet, ha ugyan õ volt az, aki megfizette neki.
– Bejössz hozzám? A házmester lakása a legnagyobb. Még anyumék nincsenek itthon.
– Hogyhogy?
– Nos, a ház csak egy dolog, de van rendes munkahelyük is mellette.
– Aha. Hát, ha ragaszkodsz hozzá…
– Még szép.
És a házmesteri lakás valóban jóval nagyobb volt, mint a többi. Lényegében négy kis lakásból állt össze, rendes konyhával, és két hálóval. Akari betessékelte hát a konyhába, és felrakott egy gyors teát, hogy azzal vendégelje meg.
– És középsuliba hol jártál?
– A faluban olyasmi nem volt, szóval szomszéd város.
– Oda ugye nem gyalog kellett járnod?
– Neeem, az már túl messze lett volna. Mikor felkerültem középsuliba, leköltöztünk a faluba. Nagyapám amúgy is túl öreg volt már, hogy minden nap gyalog járjon le a hegyről vásárolni, meg minden.
– Akkor megnyugodtam.
– Ennyire tényleg ne nézz hegyi parasztnak, könyörgöm!
– Na jó, de mégis miért lakott a nagyapád a hegyen? Mit tenyésztett, medvéket?
– Inkább vadászott rájuk. Valójában, azért lakott odafent, hogy senki se zavarja meg.
– Miben? Félt, hogy nem tud aludni a szomszédoktól?
– Inkább csak… Magánjellegű okai voltak. Legyen elég ennyi!
– Aha…
A tea mellett is beszélgettek még, és Akari próbált finoman puhatolózni dolgok után, de minden komolyabb kérdésére kitérő választ kapott, vagy érezhetően kamut. Hiiro nem volt túl közlékeny, de talán épp ez volt az, ami annyira érdekessé tette, legalábbis a lány így érezte. Csendes volt, kimért, és érezhetően magabiztos, amit mi sem bizonyított jobban, mint ahogy Kagurazakával elbánt aznap. Mikor aztán távozott, Hiiro még illedelmesen meghajolva köszönte meg a vendéglátást, és távozott.

Kagurazaka persze rémesen rossz vesztes volt, és a következő pár napban megpróbálta minden lehetséges módon megkeseríteni Hiiro életét, kezdve a mindenféle önfényező versenyektől a piti kis kiszúrásokig, mint amilyen a benti cipõje vízzel megtöltése és a fárasztókig, mint a szögekkel telerakott szék, vagy a ragasztóval, és festékkel összekent berendezési tárgyak. Épp csak azzal nem számolt, hogy Hiironak még csak egy arcizma sem rándul minden egyes alkalommal, sőt, még illően vissza is vágott, de úgy, hogy még maga a csínyvető sem tudta volna bizonyítani, hogy ki volt.
– Te, Hiiro, mi ez az izé?
Aztán a második hét péntekén, mikor megérkeztek az osztályba egy torna óra után, Yui volt az, aki különös tárgyat talált Hiiro asztalán. Ők ketten hamar igen jó barátságba kerültek, már a lány részéről, és a fiú sem bánta, ha ott jár-kel néha körülötte. Az osztálytársak is azon kapták magukat, kis kivétellel persze, hogy egyre többet beszélgetnek az egyre rokonszenvesebb fiúval. Persze, beszédesnek továbbra sem volt olyan beszédes, mint sokan szerették volna, de ez senkit nem zavart már annyira, mint az elsõ napokban. Akari is ott volt mindig körülötte, és Ichika is vele tartott, bár õ sokkal inkább Ken miatt. Kagurazaka azon kapta magát, hogy a fiú, akit ki akart szekálni, hirtelen népszer lett. Még az újgazdag kölykök is elhallgattak, a kékvérűek pedig amúgy sem szóltak bele az ilyesmibe.
– Ez olyan, mint valami tekercs.
– Az, és elég díszes.
Ken épp meg akarta nézni, mit is tartalmaz, de Hiiro kikapta a kezéből.
– Ez az enyém, ha nem bánod.
– Jó, bocs, haver, teljesen igazad van.
Már ennyire közvetlenek voltak egymással, mégis, voltak dolgok, amit még így sem adott alább Hiiro. Persze Akari még így is mögé lopózott leskelődni, amit ugyan tudott õ is nagyon jól, mégis feltörte a pecsétet, amivel lezárták a formás kis tekercset, aminek nem is akármilyen, vörössel hímzett szegése volt. Az iratot hagyományosan, szabályosan festették, egy-két mester kalligrafikust is megszégyenítő vonalakkal, mintha egy nõ finom keze mûve lett volna, sehol eg paca, sehol egy elrontott, túlhúzott vonal, vagy elírás, bár ezt csak Akari gondolta, ugyanis magát az írás típusát, vagy épp a betűkészletet nem ismerte fel.
– Mit ír? Én ki nem tudnám olvasni.
– Ez azért van, mert csak azok ismerik, akiknek szánták.
– Eszerint neked. Szóval ez amolyan helyi dolog Hamanoyamában?
– Igen, és nem. Ezt én, és a fajtám értjük.
Akari nem is merte megkérdezni, mire is gondol pontosan, de mivel már kezdődött is az óra, nem is volt ideje átgondolni, mégis mire gondolhat pontosan. Mikor a tanár bejött, mindannyiuk figyelme rá terelődött, és csak akkor kapták fel a fejüket, mikor az ennyit jegyzett meg:
– Látom, Otousaka ma nem jött be. Kár, mert a mai anyag még érdekelte volna is.
Ekkor döbbent rá mindenki, hogy Hiiro nyomtalanul eltűnt az osztályból, és csak a táskája maradt ott a helyén. Akari gyorsan elrejtette, hogy ne legyen kérdezősködés, és egész nap várt, hátha visszatér, de ez nem történt meg. Mikor aztán délután, hazamenetelig sem tért vissza, inkább hazavitte magával a táskát, és gondolta, majd otthon úgyis összefutnak, és akkor visszaadhatja. Mikor beért a szobájába, ledobta a táskát az ágyára, és a szokott könyvek dübbenése mellé valami fura is belevegyült a zajba, valami fémes.
Ez meg mi a…
A kezébe egy hossú fegyver akadt, ha jól emlékezett, egy Kunai, a hegye hosszú, mind a négy éle borotvaélesre köszörülve, a markolata gyolccsal átkötve, a végén kampó, amire normális esetben más talán zsineget kötött volna. Régi volt már, kicsit kopottas is, de a gazdája láthatóan jó állapotban tartotta.
– Ezt meg honnan szerezte?
Bár este hat óra is megvolt már, Akari úgy döntött, elmegy, és beszél erről Hiiroval, elvégre csak az emeletre kellett felsétálnia. Ahogy kilépett a szobájából, inkább visszarejtette a fegyvert a táskába, és mivel még mindig egyedül volt otthon, bezárt maga mögött, és elindult fel. A lépcső tetejére érve azonban ijesztő látványban volt része: Valaki arccal a földön feküdt, és láthatóan komoly sebekből vérzett, mert rusnya kis vértócsa kezdett lassan kialakulni alatta.
– Te jó ég! Hé, jól vagy?!
És mikor felfordította, jött rá, hogy Hiiro az, aki félig kómásan nézett vissza rá.
– A-Akari?
– Otousaka? Mi lett veled?
– S-Segíts…
Ezzel a lendülettel el is ájult, és Akarinak fogalma sem volt, mit csináljon, így jobb híján az első gondolata az volt, hogy kikutatta a zsebeit a lakáskulcsa után, ami közben újabb különös felfedezést tett: Az inge alatt sodronyinget viselt, amin valaki, vagy valami szabályosan átvágott, méghozzá négy helyen is, olyan pontosan és párhuzamosan, hogy Akarinak csak egy valami jutott eszébe majdnem azonnal:
– Karomnyomok? Mégis mibe keveredtél te?
Mikor aztán megtalálta a kulcsát, kinyitotta a lakás ajtaját, és a karomnyomok tudatában, nem is volt inkább kedve orvost hívni hozzá, mert nem igen lehetett volna egy ilyen sebet megmagyarázni. Inkább a hóna alá nyúlt, és bevonszolta az ajtó mögé.

– Remélem, nagyon hálás leszel még nekem ezért, amikor felébredsz.

Nem Játék! 20.

Meglepő Lezárás

Eltelt két nap, és az utolsó nagy csatára is sor került Satellite bandaháborújában. A Team Frontrunners teljes létszámban vonult fel a hulladékfeldolgozó előtt, ahol a Team Jackalopes székelt, de rajtuk kívül senki más.
– Nem úgy volt, hogy kapunk erősítést?
– Nos, én terjesztettem a hírt, de…
Jo rosszaló kérdésére Greg sem tudott kielégítő kifogással előállni, ami persze nem is volt meglepő. A háttérből néhányan eddig is segítették őket páran, de minen egyes balhéból csak ők vették ki az oroszlánrészt.
– Valahogy kezd elegem lenni abból, hogy mindig minden katyvaszba mi mászunk bele nyakig.
– Ebben kivételesen egyet kell értsek.
Még Muradin szokásos negativitása is helyet talált magának, és mind a tizenketten fáradtan sóhajtottak egyet.
– Na jó, vágjunk bele végre!
A gyártelep kapuja kinyílt előttük, és akadálytalanulnbeléphettek. A fő üzemcsarnok nem volt bejárható, így kívülről kellett megkerüljék, miközben alkalmuk nyílt jobban megfigyelni egy s mást. Ez egyike volt azon kevés területeknek a Satelliteban, ahol viszonylagos tisztaság volt. A hulladék egy majdnem nyolc kilométeres csőhálózaton érkezett ide, ami elég nagy átmérőjű volt, hogy akár egy ember is átjusson rajta. A megérkező hulladék egy hatalmas tároló tartályba érkezett, ahonnan vagy húsz futószalag szállította fáradhatatlanul a fő épület mellett elhelyezkedő szortírozóba, innen a szétválogatás után újabb futószalagokon a tisztításra, majd a feldolgozásra, majd a nyersre dolgozott anyagok konténerekben futottak tovább egy magasvasúthoz hasonló darupályán, egy másik gyáregységbe, ahol a tényleges hasznosítás lezajlott.
– Fura ez a hely.
– Régen a valóságban is hasonlóan zajlott le ez a folyamat. Mára már sokkal sterilebb minden, pláne a felhasznált anyagok minősége és összetétele miatt.
Greg válasza kimerítő volt az olyanok számára, mint Luala is, akik akkor még nem éltek, mikor ilyen jellegű hulladékból egész hegyek álltak néhol. Az ő korukban olyan anyagokat alkalmaztak már, amik természetes úton gyorsan és nyomtalanul lebomlottak, amik meg nem, azokat sokkal tisztább és környezetbarátabb módszerekkel lehetett feldolgozni, mint a ez a füstös, olaj és mindenféle kemikáliák bűzétől kellemetlen helyen.
– Hogy az a mennybéli…
Mellettük egy másik csőrendszerből közben valamiféle zöldes, zavaros folyadék szivárgott a földre, ami szabályos tócsát alkotott már. Muradin sikeresen belegyalogolt ebbe, és most szentségelhetett is, mert az ócska bakancs, amit viselt, beázott.
– Nagyszerű! Máris remekül kezdődik ez is…
– Muszáj folyton panaszkodnod?
– Már nem azért, de szerintem te is minimum morcos lennél, ha telemenne a bakancsod valami zöld szmötyivel.
Greg persze csak a szemét forgatta erre, és Johoz kicsit közelebb hajolva suttogott:
– Ez mindig ezt csinálja?
– Hidd el, a felét sem láttad még.
Persze ezt Jo jó hangosan mondta, hogy a mögötte battyogó, zsémbelő társa még véletlenül se maradjon le róla.
– Mi van?
– És különösen esős napokon.
– Vagy ha sokat kell kutyagolni.
– Vagy ha tengerre kell szállni.
– Vagy mikor túl sötét van…
– Vagy épp túl világos.
– Túl hideg…
– Vagy túl meleg…
Miközben ezt mind elsorolták, mind jót nevettek, amire a közröhej tárgyává vált társuk csak morgott nagy komoran, de a végén még képtelen fa arccal hozzátette:
– Kihagytátok a beázott cipőt, a csütörtököt mondott fegyvert, és a kevés alvást.
Na erre egy pillanatra elhallgattak mind, mielőtt magából Muradinból tört volna ki a nevetés. Máris sokkal jobb volt a hangulat, csak az kellett, hogy mindenki átérezze a poént.
– Na, azt hiszem máris jobb egy fokkal. Már csak az kellene…
Ebben a pillanatban, mintegy megelőzve Greget a gondolatában, valaki határozott kelepeléssel adott le egy sorozatot egy gépfegyverreo valahonnan felülről, a lövedékek pedig épp két lépésre előttük csapódtak a földbe.
– Mi a jó…
– Isten hozott az arénában, ahol csak a legjobbak legjobbja győzedelmeskedhet!
A felhalmozott salakanyagokból álló valóságos hulladélhegyek tetején nagyjából harminc árnyék bukkant fel egyidőben, és ahogy felnéztek, jött a nem kis meglepetés második része: a harminc árnyék igencsak alulöltözött hölgyé volt, akik egy szál bikininél mem viseltek többet, viszont állig fel voltak fegyverezve a 21. Század elejének fegyvereivel.
– Ez csak nekem furcsa kicsit?
– Hidd el, a legkevésbé sem.
Ekkor pattant fel a szabályokat ismertető panel előttük. A játék nem más, mint túlélő próba. Amelyik csapat tagjai mind 2 alkalommal kihullanak, vagy a 40 perces időlimit végén kevesebb tagja marad állva, veszít.
– Túlélő játék?
– Az, és ezt Airsoft fegyverekkel.
– Csak én nem játszottam még ilyesmit ezelőtt?
– Hát nem…
Greg volt az egyetlen, aki nem szólt egy szót sem, miközben a többiek próbálták megfejteni a helyzetet, csak somolygott a bajusza alá.
– Te csináltál már ilyesmit, igaz?
Jo kérdésére csak sokat mondóan bólintott. Végtére is, ő már szabadon használhatta a Call to Arms online felületét, és az a játék nagyjából ugyanilyen csatákból állt.
– Szerinted menni fog?
– Nos, majdnem háromszoros létszámhátrányban vagyunk, de senki sem mondta, hogy esélyünk sincs.
– Akkor vágjunk bele!
Raven nem gondolkodott tovább, már nyomta is az elfogad gombot a panelen. Az árnyékok ezzel a lendülettel el is tűntek, és pillanatokig semmi sem történt, semmilyen hangjelzés, vagy egyéb jelzés, semmi.
– És most?
– A helyedben félreállnék.
Raven épp időben rántotta félre Shirayukit, akire majdnem rázuhant egy jókora fegyverláda, ami sokaknak ismerős lehetett, akik játszottak már FPS játékokkal. A teteje felpattant, és jöhetett a válogatás. Végső soron mindenkinek jutott valami, még annak is, aki utoljára érkezett, csak Luala volt az, aki még mindig válogatott egy darabig, mielőtt egy meglehetősen furcsa kinézetű ládára esett a választása.
– Mind megvagyunk?
– Azt hiszem.
– Akkor…
Egy újabb megerősítés, és jött a nem annyira kellemes meglepetés: Mindenki egy szál fürdőruhában találta magát, a fiúk pedig shortban.
– Te szentséges…
– Valaki megmagyarázná, ez miért fontos?
– Nos, gondolom, ez a játék szabályaiban a kisbetűs rész.
– Remek…
Ők is jobbnak látták oszolni, és igyekeztek minél jobb helyre eljutni, minél gyorsabban. Jo piros bikiniben meglehetősen feltűnő jelenség tudott lenni, ezért is igyekezett minél laposabb profillal közlekedni. A választott fegyvere egy M4A1-es rohampuska, különösebb kiegészítők nélkül igazán csak közelharcban lehetett hasznos, pláne, hogy gázpatronos airsoft fegyver volt. Mind súlyra, mind fogásra, mind látványra olyan volt, mint az igazi, így jól jött, hogy egy hevederen lógott a vállán.
– Srácok, a rádió működik?
– Nekem igen.
– Tisztán és világosan hallak.
A megerősítés hamar megjött mindenkitől, szóval nem volt miért aggódni. Raven egy valamivel nagyobb kalibert választott az AN94-es géppusztoly formájában, ami jóval újabb, és modernebb volt, hozzá reflex szkóp, gyors cserés dupla tár, amihez a tartalékot egy komolyabb övön cipelte magán. Greg és az ikrek is könnyű géppuskát választottak, hogy darálni tudjanak, ha kell, Laux és Meiya kisebb kaliberű géppisztolyra szavazott, míg Arrogantia inkább kézifegyvert válsztott, aból is hármat mindjárt indításnak. A két sasszemű lövésznek nem volt nehéz kitalálni, mi a választott fegyverneme, így nekik tartott a legtovább felvenni a helyüket.
– A rohadt!
– Muradin?
– Majdnem a fejem vitte le… Na megállj!
Egy durranás a rádióban is elég jól hallhatóan, és máris sokkal nyugodtabban motyogta megint:
– Ezt neked!
– Minden oké?
– Eggyel már beljebb vagyunk, ennyi.
– Helyes. Én…
Jo épp kilépett egy fedezék mögül, mikor egy váratlan villanás, és a következő pillanatban már ott találta magát, ahonnan először elindult.
– Ez meg mi volt?
– Jo? Megvagy még?
– Azt hiszem… De az is biztos, hogy épp most haltam meg először.
Jo körülnézett, és idegesen csóválta meg a fejét, mielőtt folytatta.
– Jól figyeljetek! Egy sniper figyel a csővezetékek tövénél.
– Okés!
– Vettem!
Most már jóval óvatosabban indult meg, és mindjárt az első sarkon befordulás előtt mégis meg kellett torpannia, mert trappolást hallott az épp jól odahelyezett konténer belsejéből.
– Most megvagy!
Befordult a sarkon, be a konténerbe, és sebesen tüzet nyitott, amivel sikerült mindjárt két ellenfelét is kiiktatnia. Szapora csattogással szólta közben a mesterlövész fegyverek a feje fölött, és az egyiket felismerte: Egy Barrett M82 volt, amit Muradin válsztott magának a játék kezdeténél. Az állást megnézve nyugtázhatta, hogy máris öt pontos előnybe kerültek.
– Raven, merre vagy?
– A tározó lábánál. Épp kisebb tűzharcba keveredtem.
– Meglep, hogy nem sniperkedsz te is.
– Ketten épp elegen vannak. Én inkább a csendes fragekre megyek.
– Csak nem nyakon késelésekkel akarsz operálni?
– Mondhatjuk így is.
Közben hallani lehetett a golyók kopogását a háttérből, vagyis Raven nem viccből mondta a tűzharc dolgot. Annak ellenére, hogy nem éles fegyverekkel vívtak harcot, minden értelemben megvolt a dolog feelingje.
– Egy megvan!
Shirayuki is begyűjtötte az első pontját, sőt, pillanatokon belül még kettőt is.
– Ez az! Imádom, mikor egy terv sikerül!
– Shirayuki, jól emlékszem, hogy egy régi orosz fegyvert választottál?
– De még mennyire! És imádom!
Újabb durranás, és Shirayuki üdvrivalgása jelezte az újabb sikert.
– Ez az! Kettőt egy lövéssel!
Raven és Jo is ugyanarra gondolt ebben a pillanatban. Rég látták a kedves japán lányt ennyire jól szórakozni a kalandjaik közben. Hatalmas sorozattüzek egész áradata verte fel közben a nagy csarnok környékét, majd két gyors lövés egymás után, és Greg kelletlen hangja szólalt meg a rádióban kissé lihegve.
– Rohadt élet! Elkapták az ikreket!
– Sniper?
– Az, kettő is. Nagy csarnok, felső ablakok valahol a jobboldalon.
Egy rövid csend következett, és egy durranás valahonnan magasabbról.
– Megvagy madárkám!
– Elkaptad, Muradin?
– Az egyiket el. A másik most a nyakába kapta a lábát.
Két hangos csattanás, amik a Desert Eagle félelmetes csövét hagyták el, és a most először játékba avatkozó Arrogantia  adta meg a végszót.
– Már nem.
– Szép volt, Chris…
Laux nem fejezhette be a mondatát, hirtelen elhallgatott, majd némi szünet után szólalt meg megint.
– Elkaptak. Valahol a szortírozó sarkánál mohásodnak hárman is.
– Nem bíznak semmit sem a véletlenre. Vigyázzatok magatokra, srácok.
Egy csattanás, és Muradin diadalmasan felnevetett, bárhol is bujkált épp.
– Ez sem teszi ki a kirakatba.
– Szép lövés.
– Megy ez neked, öreg harcos!
– Még szép, hisz ez a dolgom egyébként is.
Újabb sorozat, majd Greg szentségelését lehetett hallani kisvártatva.
– Remek. Már én is egyet haltam.
– Semmi gond, még nincs baj.
– De van baj. Elvesztettem Phandoát.
– És Thereis?
– Nem tudom, merre jár.
Egy mesterlövész csattant el hamarosan, és Thereis ki is hullott.
– Remek, már csak ez hiányzott.
– Tudunk még beszélni vele?
– Már nem. A játékon kívül nem szállhat be a chatbe.
– Nagyszerű. Mostantól mindenki behúzott nyakkal folytassa!
– Mondhatták volna, hogy ez Sniper only lesz.
– Nekik is vannak normál gyalogjaik, de több a sniperük, ez biztos.
Jo észrevette Ravent, aki épp most éledt fel egy újabb meglepetés után.
– Hol kaptak el?
– A gyűjtőmedence aljánál, a főépület felől. Sniper fent a tartály szélénél.
– Látom.
Shirayuki fegyvere megint beleszólt a játékba, és hamarosan lehetett hallani a szokásos, virgonc kuncogását.
– Szép álmokat, madárkám!
Arma épp időben fordult meg, mert meglátta Raven mögött a szó szerint a semmiből közeledő ellenséget, és egy gyors sorozattal ártalmatlanította. Emez körülnézett, majd nagyot fújva intett, mintegy hálálkodva, viszont mikor felemelte a kezét, azonnal kapott is egy golyót bele.
– Mi a…
– Sniper!
Mindketten behúzódtak a legközelebbi fedezékbe, és vizsgálódtak lőszer ügyben.
– Ne mondd, hogy csak egy spulnit kaptunk…
– Nézd körbe magad, valahol lennie kell.
Jo keresgélte még az eszköztárában is, de semmi.
– Ne csináld már… Ez nem poén. Egy tárral küldtek be ide, az ellenfélnek meg egész lőszeres ládái vannak?
– Valamiért…
Jo ekkor akármilyen indíttatásból benyúlt a melltartójába, amire Raven zavartan fordította félre a tekintetét.
– Mi van?
– Ne is zavartasd magad, hogy itt vagyok!
– Jaj, nem az… Hopp, megvan!
És egy tárat húzott elő a bikini felsőjéből, ami még őt is meglepte.
– Hát… Ez elég meglepő. Gondolod, hogy neked is…
– Eszemben sincs megnézni, ha nem bánod.
– Ahogy gondolod, de azért jó lenne tudni, mi is az ellenségeink helyzete…
Több lövés is becsapódott a közelükben, ha csak mozdulni mertek is.
– Legalább hárman vannak. Lehet, hogy megint az előző helyükről lesnek minket.
– Onnan bizony… Most meg…
Shirayuki hirtelen elhallgatott, és csak pillanatokkal később szólalt meg megint, ami csak egy valamit jelentett.
– A fene! Elkapott!
– Többen vannak?
– Inkább fegyvert váltottak. Eddig négy volt, abból kettőt kiiktattam véglegesen, de most az egyik mégis kiszedett, és az nem titeket tartott sakkban.
– Remek, akkor jön a szokásos taktikai váltás.
– Csak neho…
Muradin megint elhallgatott, ezúttal végleg, és a csapat létszáma megint rövidült. Tény volt, hogy eddig hattal többet ejtettek ki, mégis mivel eleve kevesebben voltak, nehezebb helyzetben is voltak.
– Remek. Muradin, valami?
– Egyet láttam, azt kiszedtem. A többit még keresem.
– Akkor mi laposkúszásban megyünk tovább. Hátha segít előcsalni őket.
Raven és Jo ezzel két irányból megindultak kifelé a fedezékből, lehetőleg minél kevésbé feltűnést keltve, Muradin és Shirayuki pedig éles szemmel követte őket a távcsövön keresztül. Egy ideig semmi, de egy váratlan pillanatban valami megcsillant a távolban, és Muradin már ordított is a bosszúságtól.
– Mi volt ez?
– De rohadt gyorsak… Oda a távcsövem… Ha nem kapom el a fejem, már kiestem volna.
– Megvagy!
Shirayuki kiáltotta ezt, de a következő pillanatban már csattant is egyszerre két puska is, és többet nem hallottak felőle.
– Rohadt élet… Mikor kapták el Shirayukit először?
– Úgy látszik, a legelején meglephették.
– Megvagy te cseles kis…
Muradin fegyvere elsült, és egy ellenfélnek megint vége lett, de egy szempillantással később már ő is kiesett.
– És most?
– Biztos túlságosan elő kellett bújnia a fedezékből. Valaki esetleg megpróbálja megszerezni Shirayuki fegyverét? Ha kiesel, megmarad utánad.
– Majd én, de akkor fedezzetek!
Raven biccentett jo felé, majd felugrott, és elkezdett rohanni. Jo felemelkedett a helyéről, és egyszerre két géppisztollyal a kezében kezdte ontani az áldást, amerre csak a veszélyt sejtette. Ez annyiból ért valamit, hogy sikerült meglepnie az ellenfeleit, de pillanatokkal később három golyót is kapott, és egy pillanat alatt a játéktéren kívül találta magát.
– Remek, Jonak annyi.
– Én meg alig jutottam előre. Ki van még bent?
– Cris jelentkezik.
– Luala jelen.
– Csak ennyi?
– Hát, ne várj sokat…az elején alaposan megleptek mindannyiunkat.
– Valójában…
És két hangos durranás jelezte Arrogantia sikerét a távolból.
– Eggyel máris kevesebb.
– Szép volt. Luala, merre jársz?
– Inkább nem mondanám meg. Ki tudjátok kémlelni nekem a lövészeket?
Némi csend támadt azután, hogy egyik társukat kiejtették, és ez Raven kedvét is meghozta egy kis leskődéshez. Ahogy felemelte a fejét, mindjárt látta is majdnem szemközt a villanást két emeletnyi magasságban.
– Kettő, vagy három is a nagy csarnok ablakában!
– Megvannak a madárkák…
Luala a víztorony tetején térdelt, a ládából, amit magával vitt, egy hosszú csövet vett elő, felpattintotta az egyik végén a fedelet, kihúzta a másik végét, felcsapta a célkeresztet, és célba vette a célépületet.
– Rakéta kilőve!
A többiek csak nagyot néztek erre, de nem kellett sokat várniuk, mielőtt egy lángoló csík nem húzott át a fejük fölött a levegőben, majd a feldolgozó épület oldalába csapódva hatalmas robbanást okoztak, ami  a fal darabjaitól kezdve üvegen át minden elképzelhetőt szétszórt vagy 50 méteres körzetben, miközben húszméteres lángokat okádott ki magából.
– Telibe!!
Ellenfeleik máris hárommal kevesebben voltak, de még így is bőven négyszeres túlerőben. Raven most már kijjebb mert osonni az eddigi fedezékéből, ls vagy húsz métert haladt előre, mielőtt a konténerek közül kiérve majdnem a fejét vitte le egy lövés, amit egy egész sorozat követett, ami addig követte, amíg el nem ért a következő fedezékig.
– Legalább ketten vannak a közelemben.
– Látom őket!
Két pisztolylövés, és fél perccel később egy újabb, ezzel is jelezve, hogy Arrogantia sikeresen elintézett két célpontot, ezzel Ravennek utat nyitva előre. Mikor találkoztak a csővezetékek találkozási pontjánál, láthatta, hogy a lánynak még mindkét élete megvan, ami ritkaság volt már.
– Még mindig sokan vannak.
– De máris jópárral kevesebben. Innentől már csak szépen ki kell szednünk őket.
– Terved is van már?
– Nincs… Jó lenne, ha Jo itt lenne.
– Na igen. Luala?
– Vagyok.
– Merre jársz?
– Nézz fel!
Ahogy Raven engedelmeskedett az utasításnak, megnyugvással láthatta, hogy a félelmet nem ismerő lány különesebb veszély nélkül ül a csövek tetején, és lógatja neki Shirayuki elejtett mesterlövész fegyverét.
– Ezt meg hogy…
– Nem te vagy az egyetlen, aki ismeri a lopakodás rejtelmeit. Megvan a Muradiné is, szóval ha kéritek..
– Én azt hiszem, maradok a pisztolynál. Jobban illik a stílusomhoz.
– Oké, akkor én most megint eltűnök. Legyetek jók!
Mire Raven megint felnézett, hogy mondjon még valamit, Luala már nyomtalanul eltűnt.
– Luala mióta lett Batman?
– A kérdés jó… De van valami abban, amit mondott. Váljunk szét, és trükközzünk!
– Benne vagyok.
Raven körülnézett kicsit, és próbálta jobban felmérni a helyzetet. A tény, hogy Lulalára annak ellenére sem lőttek, hogy épp szem előtt volt, annyit jelentett, hogy azzal a kettővel, akit ártalmatlanítottak, ez az oldal telejsen kiürült.
– A feldolgozó épületében még lehetnek, és a szortírozóban is. Fogd ezt is, csak a biztonság kedvéért, én addig keresek egy jó magaslatot.
-Már megyek is.
A nehéz része most jött csak. Arrogantián volt a sor, hogy felderítse az ellenfél csapatot, előcsalni őket Ravennek, és eseteg Lualának.
– Miért mindig nekem jutnak a legrázósabb feladatok?
– Csak tarts ki! Mindjárt a helyemen leszek.
– Én már megvagyok. Figyelem a feldolgozót.
– Akkor én bemegyek…
A robbanás után a hátsó bejárat kirepült a helyéről, és Arrogantia útja szabad volt befelé. Raven jól sejtette, azonnal lehetett hallani vagy ember láb trappolását a feje fölött, és még négyét a csarnokban. Mikor belépett a csarnokba, hallott két gyanús kattanást, és már vetődött is előre a fedezékbe, mielőtt a lövések még durranhattak volna.
– Azt hiszem, megtaláltam őket.
– Megy a csomag!
Egy csattanás, egy kiáltás, és egy ellenfél már ki is esett.
– Szép lövés.
– Köszi. Távcső nélkül nem is rossz.
– T-Távcső nélkül?! Te nem vagy semmi, kislány!
– És még nincs vége. Bumm!
Egy újabb csattanás egy ablakon át, és hallani lehetett a trappolást.
– Hopp, ez csak megijesztette őket.
– Semmi baj, mindjárt!
Egy második, egész más hangú lövés, és ketten is kihullottak, majd lehetett is hallani Ravent, ahogy morog.
– Ezzel kellett volna kezdenem.
– Mindjárt!
Egy újabb lövés Lualától, és épp akkor rohant el egy ellenfél Arrogantia mellett, aki abban a pillanatban lőtt is, pár jó találattal ártalmatlanítva a célpontot. Raven megint beavatkozott, és a feje fölött a felüljáróról is lehullott valaki.
– Most, menj!
– Én követlek szemmel!
Arrogantia feludgrott, egyik kezében pisztoly, másikban a Raventől kapott gépfegyver, és egyik ellenfelet a másik után szedte le, kitérve egy felé indított fizikai támadás elől, és egy jó lövéssel megint kiejtett egyet, kettőt géppisztollyal, majd egy újabbat két pisztolylövéssel.
– Erősítést!
És a bejárat felől máris áradtak az ellenfél játékosok, villámgyorsan fedezékbe kényszerítve őt, de közbeszólt Raven, gyorsan fedezékbe zavarva őket.
– Megvagy még, Cris?
– Meg, de két tűz között.
– Ahogy elnézem, mindannyian egy helyre tömörültek, és kis fegyvereik vannak.
– Nincs több sniper?
– Nincs.
– Ez semmivel sem teszi megnyugtatóbbá a dolgot, csak mondom.
Némi csend jött ezek után, és mikor Luala megint megszólalt, nem a legbíztatóbb volt a hír.
– Cris… Megtennéd, hogy magadra vonod egy kicsit a figyelmüket?
– Mi? Mégis mivel?
– Nézz fel! Épp az ablakon túl!
Arrogantia felnézetta fedezékéből, és ahogy a tekintete elég magasra vándorolt, meglátta Lualát, aki az ablakban állt egy újabb rakétával a vállán, és jelezte, mit is kell csinálnia.
– Dios Mio… Ez most komoly?
– Nos, nem mondtam, hogy könnyű lesz, de ne félj, Raven fedez a másik oldalról.
– Ezzel sem nyugtattál meg túlságosan…
Még egyszer keresztet vetett, és minden erejét összeszedve felugrott, és rohanni kezdett Erre persze az ellenfelek is felugrottak, Luala pedig pontosan erre várt. A rakéta hamarabb becsapódott, minthogy azt mondhatta volna bárki is, hogy bikmakk, és négyen megint kihullottak.
– Balról!
Ketten is közeledtek, de Luala az egyiket le tudta szedni, míg Raven elkapta a másikat, így már egyenlővé váltak a felek.
– Erről va…
Viszont Raven most kezdett el csak igazán szitkozódni az anyanyelvén.
– Mi az?
– Kifogytam, és csak a saját fegyveremhez van lőszerem.
– Az meg nálam van… Csodás.
– Akkor most mi legyen?
– Nos, Ezt most Rambo üzemmdban kell csinálnom. Raven, te addig keress egy másik fegyvert valahol! Mindenhol elszóródtak, mikor a gazdájuk kiesett.
– Igyekszem!
– Luala, te megvagy?
– Meg, meg. És van egy ötletem.
– Az előző ötleted csak épp bevált. Most mid van?
– Nos, rakétám már nincs több, és a puskában is csak két lövésem van…
– Nekem még van lőszerem a pisztolyokba, de…
– Kettő van, igaz?
– Igen..
– Akkor dobd fel az egyiket!
– Ez nem lesz olyan egyszerű. Nézd!
Arrogantia felkapott egy követ, és feldobta a levegőbe, mire vagy négy lövés hallatszott, és a kő ezer és egy darabra robbanva érkezett vissza.
– Látod?
– Oké, akkor B terv. Én jövök hozzád.
És ezzel Luala elhallgatott, méghozzá látszólag tartósan. Arrogantia már azon gondolkodott, hogy kiugrik a fedezékből, és lesz, ami lesz, mikor hirtelen valaki szabályosan bevágódott mellé a földre, és Luala vigyorogva öklözött egyet a vállába.
– T-Te meg hogy…
– Felvettem pár bónuszt lopakodásra.
– De hogyan…
– Azt majd egyszer elmesélem. Mondjuk csak azt, hogy van egy kis tapasztalatom az ilyen játékokban!
– Remek… Akkor most mi legyen?
– Raven lassan helyzetbe kerül megint, és mindjárt mehetünk. Add az egyik fegyvered!
– Remélem beválik.
Arrogantia odacsúsztatta Lualának az egyik pisztolyt, majd megmarkolta a géppisztoly csőmarkolatát, mindketten háromig számoltak, és egyszerre ugrottak fel a helyükről.
– Gyertek a mamához!
Egyszerre, hangos csatakiáltással ugrottak fel, és ez azonnal előcsalta az ellenfeleket is, ezzel megkezdve a fegyverropogást. Mintha belassulna az idő, Luala kitárazott a puskából az első felé tartó ellenfélre, majd maga elé tartotta, hogy blokkolja a lövedékeket, mielőtt szertefoszlott volna, ezzel időt adva neki, hogy eldobja a puskát, és előrántsa a pisztolyt. Egy lövés a kézbe, ami a fegyvert fogja, egyet lábra, egyet fejre, majd egy gyors bukfenccel kitért egy újabb lövés elől, felöklelte az ellenfelét, és közelről szívbe egy löket, mielőtt még egy újabb gurulás után kilőtte volna az utolsó három lövedéket. Arrogantia eközben átgurult egy terepakadályon, két lövéssel leterítette az első célpontját, majd kitárazott a géppisztolyból a másodikra, miközben már dőlt is jobbra, hogy egy bukfenccel kikerüljön a harmadik látóköréből, és amíg az inkább Luala felé fordult, villámgyorsan belé eresztett két golyót hátulról. majd csak egy villanásnyi ideje volt kitérni a célkereszt elől, és az utolsó ellenfelet már együtt végezték ki. A végén mindketten némi megnyugvással rogytak a földre, és némi hallgatás után nevetni kezdtek. Már-már azt hitték, vége, mikor hirtelen:
– Raaaaagh!
A semmiből előugrott egy utolsó ellenfél, aki könnyűgépfegyverrel vette célba épp Lualát, akinek ideje sem lett volna megmozdulni, ha a semmiből nem durran egyetlen lövés, ami azonnal a padlóra küldte a támadójukat. Raven árnyéka jelent meg pillanatokkal később fölöttük, és nagyot fújva csak ennyit tudott mondani.
– Hát… Ez már több, mint szoros volt.
És ekkor a fanfárok, és a tüzijáték jelezte, hogy a játék az ő győzelmükkel ért véget. A játékteret körülvevő erőtér leereszkdedett, és a fegyverek szertefoszlottak, a többiek pedig örömmel láthatták, hogy társaik győztesen érkeznek vissza hozzájuk.
– Ez tanítanivaló munka volt, gyerekek. Le a kalappal.
Ezzel fogadta őket Greg, és meg is veregette mindhármójuk vállát a nehéz kezeivel. Jo kicsit pironkodott, amiért olyan gyorsan kiesett, holott ő volt az egyik utolsó kiesőjük. Végül leültek egy kicsit megnyugodni, mert ez a menet kemény volt, nem is kicsit. Fárasztó nap volt ez is, és még nem is volt vége.
– Én valahogy kicsit többet vártam.
– Na igen. Megnyertük a bandaháborút, akkor nem kellene valami extra jutalomnak lennie?
Muradinnak csak meg kellett szólalnia, és máris jött a várva várt jel. A szokott fanfárok, a minden felől érkező tüzijáték, és az égre kivetített hatalmas felirat:
“Gratulálunk az 1. Fejezet Teljesítéséhez!”
És persze megérkezett a várt jutalom is, ami annyi XP-ben merült ki, amennyi elég volt Gregnek és az ikreknek, hogy 34-ről 51-es szintűre fejlődjenek, de ez még mindig semmi volt Jo és társainak 81-83. szintjéhez képest.
– Na, máris sokkal jobb.
– Nos, ha már miénk a Satellite, mi a következő?
Jo válasz helyett felnézett a távolban meredező hatalmas városra, és csak kinyújtotta a kezét, amire Raven és Shirayuki is csak bólintani tudott, és Greg volt az, aki hangosan is megerősítette:
– Irány a város.