Taimanin Hiiro 1.

Új gyerek, vidékről

A legtöbben talán, sőt, majdnem biztosan, azt hiszik, hogy a szamurájok, és nindzsák már rég kihaltak ebből a világból, és a kultúrájuk is csak a mesevilág része már, ami a szülőföldjükön honos a mai napig is. Harcművészetük, elveik, neveltetésük, varázsuk, talán mind már csak mutatóba, mondhatni, csak sportnak jó, és csak múzeumokban mutogatják ereklyéiket. Valahogy így volt ez Hoshizaki Akari esetében is, aki édes tudatlanságban élte mindennapjait egy csendes kis környéken Tokióban. Átlagos iskolába járt, átlagos tanuló volt, átlagosan befonva hordta átlagosan fekete haját, és átlagosan csendes volt, míg diáktársai átlagon felülien hangosak, bosszantóak, és, ahogy ő gyakran mondta, ostobák voltak. Egyetlen ember volt csupán, aki megértette őt mindabban, amit erről a világban gondolt, és az az egyedüli barátnője, Saidou Ichika volt. Aztán egy napon, történt valami, ami teljesen kiborította a sarkaiból a világot, amit ismert.
– Szóval, remélem, ez nem lesz túl nagy teher a tisztelt osztálynak, de mától eggyel többen lesztek.
Erre persze azonnal jött is az általános, rosszindulatú motyogás, amit oly mélyen gyűlölt Akari. Az osztály amolyan elit csőcselék volt, akik másból sem álltak, mint mindenkit kiközösítettek maguk közül, ha valamiért nem tetszett nekik. Az olyanok, mint Akari, ezt fel sem vették. Nem azért, mert felsőbbrendűnek érezték magukat, vagy bármi hasonló, csupán felül tudtak emelkedni a kicsinyes, gazdag kölykökre annyira jellemző rosszindulaton. Így van, ez egy elit osztály volt, egy elit iskolában, ahová törzskönyv nélkül belépni is halálos bűnnek számított. Legalábbis így volt ez a tanulók 99%-ának szemében. Akinek megadatott az a ritka megtiszteltetés, hogy egyszerű polgári családból beléphetett ebbe a közegbe, fel kellett készülnie a lehetséges összes rosszindulatra, ami a pénzeszsák kölyköktől érhette. A diákság összesen 1700 főt számlált, négy különböző intézményben, amik egy zászló alá tartoztak, és ez a Touhara Akadémia volt. Az iskolát mocskosul gazdag népek alapították alig 20 évvel történetünk kezdete előtt, és mocskosul gazdag családok egész kis szindikátusa uralta, és tartotta fenn. Az 1700 diákból egész pontosan 1430 volt az elit tagja, akik kékvérűnek születtek, akként nevelték őket, és úgy is viselkedtek. Kimértek voltak, fennhéjázók, de általában normálisak Volt még nagyjából 100 újgazdag, akik hirtelen és nagyon sok pénzhez jutva igencsak kifordultak önmagukból. Éket nem volt nehéz felismerni, mert mindig kirívóan viselkedtek, öltözködtek, és persze nekik volt a legnagyobb szájuk is. Előszeretettel szívóztak a többiekkel, még a náluk pénzesebbekkel is. És volt a maradék, az a 170 szerencsés, akiknek megadatott, hogy beléphessenek, és itt tölthessék a mindennapjaikat.
Amennyiben véletlenül kihúztak valakit abból a bizonyos igen mély kalapból, amiben az egyszerű, munkás, vagy polgári családból származók nevei pihentek, azoknak át kellett esnie a tűzkeresztségen. A most belépő fiatalember sem volt ezzel másként. Alapjában véve nem volt semmit kiemelkedő rajta, ha azt a tényt nem számolták, hogy 177 centi, és vöröses árnyalatú barna haja volt, ám ez nem mesterséges színezék, hanem a természet fura fintora volt.
– Otouska Hiiro vagyok. Hamanoyamából jöttem, és…
– Megállj! Honnan a gyűrűsfarkú makiverembõl?!
Az első támadás már érkezett is az egyik első sorban ülő alaktól. A tejföl szőkére hidrogénezett hajú, még a maihoz hasonló esős időben is napszemüveget hordó taknyos, hányaveti módon felrakta mindkét lábát az asztalára, karba tett kézzel, a székén félig hátradőlve teli szájjal rágózott, és most is gúnyos vigyorral méregette a hozzá képest már furcsán jól öltözött, és rezzenéstelen arcú új fiút.
– Hamanoyama egy kis falu, Tokiótól nagyjából 410 km-re délkeletre.
– Ez most komoly?
A második felszólaló egy lány volt. A ruházatáról is látszott, hogy amerikai mintákat követ a divatban. Necc harisnyát hordott, platformos cipõt, a haja többszörösen bepödörve, vaskos smink, csak a bal fülében tíz piercing, vagy karika, és persze õ is rágózott, méghozzá leplezetlenül.
– Mi olyan meglepő rajta?
– A hegyek közül jöttél, nem?
Volt, akit már az is meglepett, hogy valaki ennyit is tud, bár tény volt, hogy az ország 73%-a hegyes-völgyes terület volt.
– Ami azt illeti, igen, a hegyek között éltem az elmúlt tíz évben. Miért fontos ez?
Erre kitört az általános röhögés, aminek még az amúgy elég szigorúnak ítélt tanár sem tudott könnyen véget vetni. Hiiro, mert nevezhetjük nyugodtan így, rezzenéstelen arccal állta végig mindezt, ami persze némi tiszteletet kivívott a kékvérűek részéről. Volt, aki csak hallgatott, és csendben figyelte, mi lesz ezek után, és volt olyan is, mint Akari, aki hangosan dobolt az asztalán, hogy csendre sarkallja a többieket. Megint a napszemüveges szólalt meg, mikor végre csend lett.
– Nos, hegyi fiú, a helyzet az, hogy nem szeretjük errefelé a fajtádat.
– És ez azért van így, mert…
– Mert irritál a fajtátok!
Erre a kiáltásra a hátsó sorból teljes erõbõl elhajított valaki egy nagyobb tárgyat, amiben Akari egy nagyobb, tömör gumigolyót vélt felfedezni. Ez olyasmi volt, amivel előszeretettel vettek célba aljasabb társai felkészületlen célpontokat.
– Otousaka, vigyá…
De nem kis meglepetésben volt része, a nagy sebességgel száguldó golyó ugyanis egy erõs, határozott szorításban halt el. Ez két okból is komoly felhördülést váltott ki: az egyik ok a döbbenet volt, mivel még senki sem tudott, pláne felkészületlenül, és legfőképp puszta kézzel, elkapni egy labdát, amit az iskola, sőt, a fél ország legjobb baseball dobója, Makizawa Shou dobta, a másik a bizonyos fokú tisztelet volt, mivel gyakorlatilag oda sem nézett, mégis milliszekundumnyi reakcióidővel el tudta kapni. Néhányan még hangosan is kinyilvánították a tetszésüket, Hiiro pedig teljes nyugalomban a tettes felé fordult, aki az ajtó felőli sor leghátsó asztalánál ült, egy pillanatig metsző pillantással mérte végig, majd nemes egyszerűséggel csak ennyit mondott:
– Nem rossz. De tudok valakit, aki ennél sokkal jobban is dob.
Ezzel nemes egyszerűséggel ledobta a golyót a földre, ami tompa puffanással pattant kettőt, majd megállapodott a helyén. Egy nehéz percig teljes csend lett, amit végül az osztályfőnökük szakított meg:
– Nos, amennyiben elég volt ebből a közjátékból, megkérnélek, hogy foglalj helyet, Otousaka. Hoshizaki mellett épp megüresedett egy hely.
– Az, alig két napja.
Ahogy Hiiro épp elhaladt az egyik asztal mellett, az ott ülő, meglehetősen mogorva tekintetű, beesett arcú fiú megragadta a karját.
– Csak szólok. Aki legutóbb ott ült, alig két hónapot bírt ebben az iskolában.
– És te lennél…
– Az osztályelnök.
Erre emez felemelkedett, és merően a nála valamivel magasabb fiú szemébe nézett.
– Kagurazaka Akio. Ezt jól jegyezd meg! Az én nevem lesz az utolsó, ami a szádat elhagyja majd, mikor füled-farkad behúzva eltakarodsz ebbõl az iskolából, Plebsz.
Hiiro rezzenéstelen arccal mérte végig a túlzott mentolszagú , erõsen parfümözött alakot, majd ugyanilyen szenvtelenül válaszolt:
– Igyekszem nem elfelejteni, Kagurazaka úr.
Ezzel meg sem várva, hogy az mondani akar-e még valamit, tovább lépett, emez pedig kénytelen volt elengedni a karját. Sokan persze huhogtak is, mert a szokásos megfélemlítő színjáték láthatóan lepergett az új fiúról. Emez láthatóan csalódottan, és dühösen ült le, de nem esett erről több szó. Akari el kellett ismerje, még őt is lenyűgözte ez a viselkedés, de az óra végéig várnia kellett azzal, hogy ezt kifejezésre is tudja adni.

Eljött a dél, az ebédidő, és Hiiro csak ült teljes csendben a helyén, csukott szemmel, mintha csak aludna, de láthatóan inkább csak koncentrálni próbált valamire. Akari és Ichika otthonról hoztak magukkal az ebédet, így nem kellett a többiekkel törődniük, de mégsem tudták levenni a szemüket a fiúról.
– Hé, csajok! Ezt csekkoljátok!
A napszemüveges, aki mellesleg a a Kenjirou névre hallgatott, vagy ahogy õ szerette, egyszerűen csak Ken, a piperkőcködő volt, és most is erre játszott rá:
– Na, milyen?
Felhúzta az ingét, ezzel megvillantva a láthatóan nem kevés munkával kiszenvedett kockákat a hasán, amire a lányok persze csak a szemüket forgatták.
– Na? Nem rossz, igaz? Sajtot lehet reszelni rajta.
– Menj már, Ken! Egyáltalán nem vagy menőbb tőle.
– Miért ne? A lányok erre buknak a legjobban, nem?
– Nem mind.
– Eeegen?
Egészen Akari arcába hajolt, és negédesen vigyorogva emelkedett fel újra.
– Szóval így? Na és te, Ichika?
Ichika galamb lelkû lány volt, hogy egyáltalán fel merjen nézni a télen-nyáron csak félig kigombolt ingben járó fiúra. Ken nem volt gazdag család sarja, csak felvette a stílust. Nem is szívózott annyit másokkal, csak a magamutogató természetét élte ki most is.
– Na? Mit szólsz, Ichika?
Szegény lány nem tudta, hova bújjon, mert nem is tudta volna letagadni, hogy kimondottan tetszik neki a látvány, pláne, mivel nem volt közömbös a nagy dumás fiú iránt.
– N-N-Nem rossz…
– Ohó?
Ken persze azonnal észrevette a lényeget, és sokat mondó szemöldök vonogatással lépett tovább, egészen Hiirohoz.
– És neked, új fiú? Van ilyened?
Hiiro nem is nyitotta ki a szemét, úgy válaszolt:
– Nincs.
– Milyen kár. Ha gondolod, adhatok pár tippet.
– Kösz. Majd meggondolom.
Emez kicsit csalódottan lépett még tovább, és próbált beszélgetésbe elegyedni pár másik osztálytársukkal, akik ellenben nem voltak vevők rá. Akari is csak vállat vont, és visszatért az ebédjéhez.

Hiiro abban a pillanatban, szinte nyomtalanul eltűnt az osztályból, mint elhangzott az utolsó csengõ az utolsó óra után. Akari csak nézett is nagyokat, és nem is tudta, mit gondoljon errõl. Még mikor hazaért, és az aznapi feladataival végzett is, ugyanaz járt a fejében, és már alig várta a másnapot.

A másnap persze el is jött, és Hiiro arra érkezett a terembe, hogy a fiúk természetesen olyan témákat feszegettek, amik persze őt nem igen érdekeltek, legalábbis nem túlságosan: Sport, filmek, sztárpletykák, és persze a nők.
– Áh, új fiú! Láttad a tegnapi rögbi meccset?
– Nem.
– Hagyd már! Szerintem azt sem tudja, mi fán terem a rögbi!
A gúnyos megjegyzés sértő hangnemét persze elengedte a füle mellett, de azért válaszra legalább méltatta:
– Ami azt illeti, ismerem.
– Valóban? És játszottad is már?
– Nem, nem volt rá lehetőségem.
– Jah, akkor Tv-ben láttad?
– Nem.
– Persze, mert a TV-t sem ismeri.
Hiiro ezt a megjegyzést is elengedte a füle mellett, és letelepedett a helyére, ellenben a dobó, aki előző nap megdobta, úgy érezte, nem kellene épp most annyiban hagynia.
– És a Baseball?
– Mi van vele?
– Azt mondtad, tudsz valakit, aki nálam is jobban dob. Ki az?
– Csak egy ismerősöm. Az õ dobásait kegyetlenül nehéz lekövetni, elkapni meg pláne.
– Valóban? És szerinted mi a különbség?
Először is, a tiéd túlságosan őszinte volt. Teljesen egyenes, erős, de kiszámítható, gyors, de nem láthatatlan.
– Azt mondod? Senki nem tud kitérni egy ilyen labda elől.
– Talán mert nem is kitérni kell előle. Egy ilyet egyszerűen csak semlegesíteni kell.
– Aha.
A dobó is egy volt azon kevesek közül, aki a szegényebb rétegekből került be ide, és baseball játékosként próbálta a kiutat keresni ebből, így kicsit sértetten, mégis barátságosan még ennyit mondott:
– Majd még beszélünk erről.
Ezután a kifestett lány lépett közelebb, és szintén furcsán barátságosan kezdett bele a társalgásba.
– Na és, a filmekben mennyire vagy otthon… Oto… Otsa…
– Otousaka, de ha nagyon muszáj, lehet Hiiro is.
Oké, akkor Hiiro. Mennyire vagy otthon a filmekben?
– Lefogadom, hogy a hangosfilmet sem ismeri még!
Megint ez az undok stílus, de Hiiro, sőt, még a kifestett lány sem méltatták túlságosan nagy figyelemre.
– Valójában, szeretem a filmeket, bár abból a szempontból igaz, hogy a legfrissebb filmek nem jutnak el olyan hamar vidékre, mint ide, a fővárosba.
– Van kedvenced is?
– Épp van, de szerintem annyira nem fogod értékelni, kedves…
– Yui. Csak Yui.
– Oké, Csak Yui, szóval nevess ki, de a Hét Mesterlövész.
Erre Yui elmosolyodott, és elégedetten bólintott.
– És a zene?
– Elvagyok vele.
Yui megfordult, mert pontosan tudta, ki a kelletlen megjegyzések gazdája, és olyan szúrósan nézett rá, hogy az azonnal behúzta a nyakát.
– Te pedig hallgass, ha nem akarod, hogy kidekoráljam a képed!
És megvillogtatta a feketére lakkozott körmeit, amik olyan hosszúak voltak, hogy tényleg össze tudta volna karmolni vele. Mikor aztán visszafordult, megzördült a nyakában lógó Anarchia medál a lánccal együtt.
– Szóval?
– Megnyugtat, ha azt mondom, hogy a Rock?
– Melyik?
– Bármelyik.
– Hmm… Jó. Ez tetszik.
Ezzel odébb is állt, és Akari is mosolyogva nyugtázta, hogy ilyen téren nem tudnak majd többet belekötni az amúgy meglehetősen hallgatag fiúba. Yui is csak kacsintott rá, mintha tudna valamit. Akari amúgy nem volt annyira jóban egyik osztálytársával sem, de Yuivel nem volt igazából baja. Az újgazdag rocker lány egyáltalán nem volt olyan, mint legtöbb társa, sőt, talán az egyik legjobb fej volt mind közül.

A délutáni első órájuk torna volt, és három osztálynak tartották egyszerre. A lányok persze külön vonultak, a fiúk pedig azért produkálhatták magukat nekik. Az osztályelnök természetesen azonnal kapni akart az alkalmon, hogy kitöltse egy kicsit a bosszúját Hiiron, mikor három társával együtt közeledett hozzá.
– Nos, Otousaka úrfi, ha jól értelmezem, vidékről jöttél.
– Így van, de muszáj erre visszatérnünk?
– Csak érdeklődöm. Mondd, űzöl valamilyen sportot?
– Attól függ, mire gondolsz.
– Az úriemberek sportjára.
Hiirot persze nem most szalajtották a falvédõrõl, és egy sunyi vigyorral válaszolt.
– Nem, sajna a golfhoz nem értek sokat.
Erre emez felvonta a szemöldökét, és egy pár pillanatnyi töprengés után folytatta.
– Én a másik úriember sportra gondoltam.
– Vagyis?
– A vívásra.
És épp egy vívókard volt nála, egész pontosan a sajátja, és még a pajzsot is hozta magával. Hiiro egy pillanatra megállt, alaposan megszemlélendő az egészen vékony pengéjű fegyvert, és megvető fintorral válaszolt.
– Nos, hallani hallottam már róla. Nem mondom, hogy nem menne, de…
– Akkor mit szólnál, ha megtanítanálak?
Ezt persze az elnök már némileg fölényesen mondta, és átnyújtotta a pajzsot, és a saját kardját, majd átvette az egyik segédjétől a másikat.
– Nos?
Hiiro ugyan elfogadta a kardot, a pajzsot inkább elutasította.
– Ám legyen! En Garde!
És felvette az alapállást, kardot előreszegezve, balja a háta mögött, Hiiro csak leeresztett karddal és
kézzel várta.
– Pretz!
Hiiro még mindig nem mozdult sehova, ami persze ellenfelének kihívás volt.
– Ale!
És Kagurazaka előre szúrt, egyenesen Hiiro mellkasa felé, első lendülettel a touchera hajtva, de Hiiro bámulatos könnyedséggel tért ki elõle, és egyetlen szúrással eltalálta a kardot tartó kezét.
– Amennyiben jól ismerem a kifejezéseket, ezt Touchenak hívják.
Persze Kagurazaka bosszúsan, de elismerte, alábecsülte kissé ellenfele fürgeségét, ráadásul a kézfejét találta el, ami érvényes találat volt, és persze a kard hegyén a gomb tompított, a kesztyűről nem is beszélve, amit viselt, mégis kelletlen arccal tapogatta ott, ahol eltalálta.
– Ügyes. Folytassuk!
A tartás ezek után sem változott, és az Ale elhangzása után most még Kagurazaka is óvatosabban indult meg előre. Egy rövid szúrás, amit Hiiro épp olyan könnyedén került meg, mint az előbb, majd gyorsan visszahúzta a kezét, hogy ne lephessék meg megint, majd egy oldalvágással próbálkozott, ami egy pillanatra sikeresen meglepte ellenfelét, aki erre tett egy tétova lépést hátra, mire villámgyorsan le is akart csapni rá, és talált is, csak épp mielőtt a touche betalált volna, már érezte is, hogy a vállán koppan a gomb.
– Touche…
– I-Igen…
Gyors volt ugyan Kagurazaka, de közel sem annyira, mint azt gondolta. Hiiro nem is kicsit tudta meglepni másodszor is, és elismerően kellett bólintson.
– Egész ügyes, ahhoz képest, hogy nem vagy valami ismerős benne.
– Csak próbálkozom. De kösz az elismerő szavakat.
Kagurazaka persze nem akarta ennyiben hagyni, és mikor Hiiro elfordult, utána akart vágni, de emez oda sem nézett, csak elkapta a csuklóját és olyan erősen szorította meg, hogy a kard kihullott a kezéből.
– Ha nem gond, megkérnélek, hogy ezt mellőzzük legközelebb.
Csak ennyit mondott, majd távozott. Nem ellenségeskedett, nem próbált visszavágni, csak elengedte Kagurazaka most már fájó csuklóját, és tovább ment. Akari ekkor gondolta, hogy megpróbál kicsit közelebb kerülni Hiirohoz, mivel épp a két csoport közötti határt képező kerítésnél jártak.
– Szia. Hiiro, igaz?
– Igen. Te pedig… Hoshizaki-san?
– Akari.
– Akkor Akari-san.
– Hagyjuk a -sant, jó?
– Ha akarod…
– Láttalak ám az előbb. Ügyes.
– Kösz, de nem volt olyan nagy dolog.
– Valóban? Szerintem nem sokan tudnak ilyeneket. Valld be, hogy hátul is van szemed!
– Hát… Nem egészen, de mondhatni, valami hasonló.
– Gondoltam. Egyébként játszhatod a vidéki fiút, én akkor is tudom, hogy pont olyan vagy, mint mi.
– Valóban?
– Igen, ez tuti! Azon látszik, hogy mennyire átlátsz az embereken, meg minden.
– Átlátok rajtuk… Persze. Ha te mondod…
– Jó, na, nem tudok jobbat mondani rá.
Hiiro felnézett Akarira, és most furcsán kedvesen elmosolyodott, amire még a lány sem számított, és zavarában viszonozta is. Majd kis szemezés után zavartan kapott észbe, és rögtön próbált visszatérni a tárgyra.
– Szóval, hegyi falu, meg minden, de te azért modern srác vagy, igaz?
– Mondhatni. tudod, valahányszor városba megyek valamiért, az emberek azt hiszik, hogy olyan vagyok, mint Son Goku.
– Az igazság persze más, igaz?
– Persze. Általánosban még Hamanoyamában jártam, de oda is elég messziről kellett járjak, az erdõn keresztül, minden reggel.
– Csak hasba akarsz akasztani, ugye?
– Nem, komolyan mondom. Nagyapám azzal tanított meg tájékozódni, hogy kivitt az erdő közepére, és onnan haza kellett találjak a kunyhójához.
– És ezt mind hány évesen? Tíz?
– Hat, hogy pontos legyek. Azt mondta, ez is része lesz a nevelésemnek.
– Ez durva…
Akari persze sandán felnézett a neki szokatlanul magas fiúra, és bölcsen megjegyezte:
– Csak kamuzol, igaz?
Hiiro persze komoly maradt, de aztán elnézően csak ennyit mondott:
– Persze, felét se hidd el!
Délután aztán Akari nem tágított Hiiro mellől, és elkísérte, amíg csak tudta. A fiú persze semmivel sem volt közlékenyebb, mint az iskolában normális esetben volt, de nem is küldte el, annak ellenére sem, hogy a lány amúgy csak rá akaszkodott még finoman szólva is. Az útjuk egészen egy csendes kis apartmanházig vezetett, ahol Hiiro végül megállt a lépcsőnél, miközben Akari, nem kis meglepetésére, ment volna tovább.
– Mi az?
– Semmi, csak el akartam rendesen köszönni. Azt szabad, nem?
– Ja… De várj, eszerint te is itt laksz?
Hiiro erre kérdésre csak vállat vont, mintha ez teljesen magától értetődő lenne.
– Az emeleten. Miért?
– Én meg a földszinten. A miénk a ház.
A kétszintes, komfortos kis apartmanház nem volt ugyan egy luxusszálloda, mégsem volt egy panasz sem a lakás minőségére. A kis kuckók épp elegendőek voltak ahhoz, hogy a többségében diák lakók eléldegéljenek egyedül. Akari szülei egy baráttól örökölték meg az egészet, mikor ő még karon ülő volt. Minden lakásnak volt saját fürdője, saját vízmelegítővel, modern fűtésrendszer, hőszigetelt ablakok és ajtók. Tényleg, mindennel fel volt szerelve, ami szem-szájnak ingere, és megfizethető is volt. Talán épp ezért választotta Hiiro nagyapja is ezt a helyet, ha ugyan õ volt az, aki megfizette neki.
– Bejössz hozzám? A házmester lakása a legnagyobb. Még anyumék nincsenek itthon.
– Hogyhogy?
– Nos, a ház csak egy dolog, de van rendes munkahelyük is mellette.
– Aha. Hát, ha ragaszkodsz hozzá…
– Még szép.
És a házmesteri lakás valóban jóval nagyobb volt, mint a többi. Lényegében négy kis lakásból állt össze, rendes konyhával, és két hálóval. Akari betessékelte hát a konyhába, és felrakott egy gyors teát, hogy azzal vendégelje meg.
– És középsuliba hol jártál?
– A faluban olyasmi nem volt, szóval szomszéd város.
– Oda ugye nem gyalog kellett járnod?
– Neeem, az már túl messze lett volna. Mikor felkerültem középsuliba, leköltöztünk a faluba. Nagyapám amúgy is túl öreg volt már, hogy minden nap gyalog járjon le a hegyről vásárolni, meg minden.
– Akkor megnyugodtam.
– Ennyire tényleg ne nézz hegyi parasztnak, könyörgöm!
– Na jó, de mégis miért lakott a nagyapád a hegyen? Mit tenyésztett, medvéket?
– Inkább vadászott rájuk. Valójában, azért lakott odafent, hogy senki se zavarja meg.
– Miben? Félt, hogy nem tud aludni a szomszédoktól?
– Inkább csak… Magánjellegű okai voltak. Legyen elég ennyi!
– Aha…
A tea mellett is beszélgettek még, és Akari próbált finoman puhatolózni dolgok után, de minden komolyabb kérdésére kitérő választ kapott, vagy érezhetően kamut. Hiiro nem volt túl közlékeny, de talán épp ez volt az, ami annyira érdekessé tette, legalábbis a lány így érezte. Csendes volt, kimért, és érezhetően magabiztos, amit mi sem bizonyított jobban, mint ahogy Kagurazakával elbánt aznap. Mikor aztán távozott, Hiiro még illedelmesen meghajolva köszönte meg a vendéglátást, és távozott.

Kagurazaka persze rémesen rossz vesztes volt, és a következő pár napban megpróbálta minden lehetséges módon megkeseríteni Hiiro életét, kezdve a mindenféle önfényező versenyektől a piti kis kiszúrásokig, mint amilyen a benti cipõje vízzel megtöltése és a fárasztókig, mint a szögekkel telerakott szék, vagy a ragasztóval, és festékkel összekent berendezési tárgyak. Épp csak azzal nem számolt, hogy Hiironak még csak egy arcizma sem rándul minden egyes alkalommal, sőt, még illően vissza is vágott, de úgy, hogy még maga a csínyvető sem tudta volna bizonyítani, hogy ki volt.
– Te, Hiiro, mi ez az izé?
Aztán a második hét péntekén, mikor megérkeztek az osztályba egy torna óra után, Yui volt az, aki különös tárgyat talált Hiiro asztalán. Ők ketten hamar igen jó barátságba kerültek, már a lány részéről, és a fiú sem bánta, ha ott jár-kel néha körülötte. Az osztálytársak is azon kapták magukat, kis kivétellel persze, hogy egyre többet beszélgetnek az egyre rokonszenvesebb fiúval. Persze, beszédesnek továbbra sem volt olyan beszédes, mint sokan szerették volna, de ez senkit nem zavart már annyira, mint az elsõ napokban. Akari is ott volt mindig körülötte, és Ichika is vele tartott, bár õ sokkal inkább Ken miatt. Kagurazaka azon kapta magát, hogy a fiú, akit ki akart szekálni, hirtelen népszer lett. Még az újgazdag kölykök is elhallgattak, a kékvérűek pedig amúgy sem szóltak bele az ilyesmibe.
– Ez olyan, mint valami tekercs.
– Az, és elég díszes.
Ken épp meg akarta nézni, mit is tartalmaz, de Hiiro kikapta a kezéből.
– Ez az enyém, ha nem bánod.
– Jó, bocs, haver, teljesen igazad van.
Már ennyire közvetlenek voltak egymással, mégis, voltak dolgok, amit még így sem adott alább Hiiro. Persze Akari még így is mögé lopózott leskelődni, amit ugyan tudott õ is nagyon jól, mégis feltörte a pecsétet, amivel lezárták a formás kis tekercset, aminek nem is akármilyen, vörössel hímzett szegése volt. Az iratot hagyományosan, szabályosan festették, egy-két mester kalligrafikust is megszégyenítő vonalakkal, mintha egy nõ finom keze mûve lett volna, sehol eg paca, sehol egy elrontott, túlhúzott vonal, vagy elírás, bár ezt csak Akari gondolta, ugyanis magát az írás típusát, vagy épp a betűkészletet nem ismerte fel.
– Mit ír? Én ki nem tudnám olvasni.
– Ez azért van, mert csak azok ismerik, akiknek szánták.
– Eszerint neked. Szóval ez amolyan helyi dolog Hamanoyamában?
– Igen, és nem. Ezt én, és a fajtám értjük.
Akari nem is merte megkérdezni, mire is gondol pontosan, de mivel már kezdődött is az óra, nem is volt ideje átgondolni, mégis mire gondolhat pontosan. Mikor a tanár bejött, mindannyiuk figyelme rá terelődött, és csak akkor kapták fel a fejüket, mikor az ennyit jegyzett meg:
– Látom, Otousaka ma nem jött be. Kár, mert a mai anyag még érdekelte volna is.
Ekkor döbbent rá mindenki, hogy Hiiro nyomtalanul eltűnt az osztályból, és csak a táskája maradt ott a helyén. Akari gyorsan elrejtette, hogy ne legyen kérdezősködés, és egész nap várt, hátha visszatér, de ez nem történt meg. Mikor aztán délután, hazamenetelig sem tért vissza, inkább hazavitte magával a táskát, és gondolta, majd otthon úgyis összefutnak, és akkor visszaadhatja. Mikor beért a szobájába, ledobta a táskát az ágyára, és a szokott könyvek dübbenése mellé valami fura is belevegyült a zajba, valami fémes.
Ez meg mi a…
A kezébe egy hossú fegyver akadt, ha jól emlékezett, egy Kunai, a hegye hosszú, mind a négy éle borotvaélesre köszörülve, a markolata gyolccsal átkötve, a végén kampó, amire normális esetben más talán zsineget kötött volna. Régi volt már, kicsit kopottas is, de a gazdája láthatóan jó állapotban tartotta.
– Ezt meg honnan szerezte?
Bár este hat óra is megvolt már, Akari úgy döntött, elmegy, és beszél erről Hiiroval, elvégre csak az emeletre kellett felsétálnia. Ahogy kilépett a szobájából, inkább visszarejtette a fegyvert a táskába, és mivel még mindig egyedül volt otthon, bezárt maga mögött, és elindult fel. A lépcső tetejére érve azonban ijesztő látványban volt része: Valaki arccal a földön feküdt, és láthatóan komoly sebekből vérzett, mert rusnya kis vértócsa kezdett lassan kialakulni alatta.
– Te jó ég! Hé, jól vagy?!
És mikor felfordította, jött rá, hogy Hiiro az, aki félig kómásan nézett vissza rá.
– A-Akari?
– Otousaka? Mi lett veled?
– S-Segíts…
Ezzel a lendülettel el is ájult, és Akarinak fogalma sem volt, mit csináljon, így jobb híján az első gondolata az volt, hogy kikutatta a zsebeit a lakáskulcsa után, ami közben újabb különös felfedezést tett: Az inge alatt sodronyinget viselt, amin valaki, vagy valami szabályosan átvágott, méghozzá négy helyen is, olyan pontosan és párhuzamosan, hogy Akarinak csak egy valami jutott eszébe majdnem azonnal:
– Karomnyomok? Mégis mibe keveredtél te?
Mikor aztán megtalálta a kulcsát, kinyitotta a lakás ajtaját, és a karomnyomok tudatában, nem is volt inkább kedve orvost hívni hozzá, mert nem igen lehetett volna egy ilyen sebet megmagyarázni. Inkább a hóna alá nyúlt, és bevonszolta az ajtó mögé.

– Remélem, nagyon hálás leszel még nekem ezért, amikor felébredsz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s