Nem Játék 21.

 
La rivederci, Satellite, Benvenuti, Arcadia City

Egy nap pihenőt rendelt el a csapat jelenlegi fővezére, vagyis Arrogantia, miután a Satellite bandaháborúja sikeresen lezárult. Mióta csak úgy döntöttek, hogy rotációs rendszerben váltogatják a vezetést, valahogy nem voltak véleménybeli ütközések, megbeszélték, ha valakinek valami gondja volt a másikkal, és nem erőltetett senki semmit, mégis mind önként tették a dolgukat. 
– Na és, kinek mi volt eddig a legjobb élménye a játékban? 
A pihenő nap estéjén ez pont egy olyan körkérdés volt ami azonnal célt talált. Rögtön elkezdődött a duruzsolás, és Raven volt az első, aki elő is tudott állni egy válasszal:
– Én az első közös kalandunkat mondanám. Valahogy az tűnt eddig a legizgalmasabbnak. 
– Az, ha azt az apróságot nem számoljuk, hogy milyen szörnyekkel kellett szembenézni. 
Luala megjegyzése fején találta a szöget, de még mielőtt ő maga előhozakodhatott volna a sajátjával, Meiya már közbe is vágott. 
– Nekem egyértelműen Dracula kastélya. Az valami egész egyszerűen őrületes volt.
– Ez igaz. Jó volt megelevenedni látni minden idők egyik legnagyobb játék klasszikusát.
– Le a kalappal az előtt, aki kitalálta!
Ebben mind egyet értettek, és sorban jöttek az újabb és újabb ötletek. A többségnek egyértelműen a kastély volt a kedvence, Arrogantiának a tengerparti üdülő, Muradinnak nem is kérdés, hogy a mostani helyszín, Jonak pedig nem kis meglepetésre a velencei hangulatú víziváros. Szegény Luala többször is nyitotta a száját, hogy felszólaljon, de nem kapott helyet a tömegben, akik láthatóan jól elvoltak az élmények felidézésével, azonban Jo maga volt az, aki végül felfigyelt rá, és csendre intette a többieket. 
– Valami baj van, Lau? 
– Áh, nem… Nem érdekes. 
– Ugyan már, hisz látni rajtad, hogy mondani akarsz valamit. 
Mindenki más tekintete Luala felé fordult, aki most még jobban elszégyellte magát, és csak némi unszolás után volt hajlandó végre megszólalni. 
– C-Csak azt akartam mondani, hogy… Nekem minden egyes közös kalandunk… Egy felejthetetlen élmény volt. 
És ezt minden lehetséges őszinteséggel, szeretettel, és ragyogó szemekkel mondta. A többiek egy percig rágódtak ezen, majd épp Muradin volt az, aki végül megjegyezte:
– Tudjátok mit? Igaza van a kislánynak! 
– Így van, jól mondja! 
Az este hátralévő része pedig már nyugodt beszélgetéssel telt el. Volt már olyan, mikor ez a társaság azon darált folyton, hogyan tudnának végre kiszabadulni ebből a virtuális börtönből, de egy ideje legbelül mind azon kapták magukat, hogy annyira jól szórakoztak, hogy egy pillanatra néha eszükbe jutott ugyan a család, akiket otthon hagytak hónapokkal korábban, de mégsem támadt akkora honvágyuk, mint a legelején. Mikor az aznapi pihenőre megtértek, már nem kellett titkolózni, Jo és Meiya, sőt, Raven és Shirayuki is együtt bújtak meg a saját kis helyükön a takaró alatt, és egymás kezét fogva kapcsoltak ki egy kis időre. Nyugodt éjszaka volt, bár a másnap reggelre nem ia ártott rápiheni, egyedül Greg és Muradin maradtak fenn kicsit tovább, akik még ügyködtek valamin, amiről egyelőre a többiek nem igen tudhattak. 

Másnap aztán egész más nap következett. Az általában meleg, nyárias időt eső váltotta, dörgött, villámlott, és mikor megnyíltak az égi csatornák, mindenki igyekezett fedél alá húzódni. A csapat eközben már a satellite elhagyásának részleteit tárgyalta egy holigrafikus térkép mellett, ami rendelkezésükre is állt. 
– Az alagút mindössze három percig áll nyitva, és pontosan ennyi az időlimit, hogy megtegyük a 14 km-es utat.
– Elég hosszú… 
– Az, viszont szerencsére nem gyalog kell megtennünk. 
Már készen álltak a kétkerekű járművek, köztük több oldalkocsis is, viszont eggyel kevesebb férőhely volt, név szerint Jonak, aki most tanácstalanul nézett Muradinra, aki persze sejtelmesen somolygott a nagy bajsza alatt. 
– Tudom ám, mire gondolsz, kislány, és ne félj, rád is gondoltunk. 
Az egyik sarokban, ahol mindenki úgy tudta, hogy csak egy kupac hulladék áll, most előkerült a nagy titok, amit a két törpe jól titkolt eddig. Egy ponyva lekerült valamiről, ami jól láthatóan kerekeken gurult, és mikor a sekélyes lámpafénybe hozták, akkor derült ki, hogy egy újabb gépszörnyeteg, méghozzá olyan, amilyet valószínű még egyikük sem látott korábban. Grafitszürke alapon zöld csíkokkal díszített áramvonalidom, a fejidomon hatalmas, zöldben pompázó légbeömlők, minden részében erőt sugárzó, robosztus felépítés, a kipuffogó a lábtartó fölött kivezetve, a gázkartól húsz centivel lejjebb fekete körvonalű fehér betűkkel a Ninja felirat, alatta pedig kicsivel szerényebb méretben, de aranyos színekben a H2SX toldalék, amiből az X kicsit megnyújtva folytatódott tovább egy már valószínűleg japán feliratba. 
– Te jó ég… 
– Én is azt mondom. 
Erről eddig szándékosan nem szóltak Jonak, akinek csak Meiyától tudták, hogy hamarosan születésnapja lesz, és gondolták, ennél valószínűleg jobb meglepetést nehéz lett volna találni a magát a pálya ördögeként nemrég kitüntető lánynak. 
– Ez volt a bónusz a versenygyőzelemért, és mivel senki más nem tartott rá igényt, gondoltuk, neked tetszhet. 
Persze Muradin ezt épp elég jól hangsúlyozva mondta, hogy elég egyértelmű legyen. Mikor Jo körültekintett a barátai között, mindenki csak egyöntetű bólogatással jelezte az egyetértését. 
– És Laux? Ő is elvesztette a járművét, nem? 
– De, viszont ő vállalta, hogy oldalkocsiban utazik. 
– Na igen, kicsit elég volt az izgalmas utazásokból az után a bukás után. 
– Így van, csak fogadd el szépen, és csavard ki tövig! 
Ezzel a mondattal bökte oldalba Arrogantia Jot, aki végül némi zavarral az arcán bólintott rá, és nagy nehezen közelebb mert lépni a lehetetlen csodamasinához, ami a rommá tört előző gépéhez képest gyakorlatilag vadonatúj volt, és végigsimított rajta, miközben a mosoly az arcán csak egyre szélesebb lett.
– A csak 200 lóerős szörnyeteg… 
– Hogyhogy csak? 
– Volt egy kimondottan verseny verzió is, a H2R, és annak a sebességrekord döntésre szánt változata a H2RR. Ez az úgymond lebutított változat, de ez is megy, mint a mérgezett egér. 
Jo csak némán bólogatott Muradin ezen magyarázatára, és csak vette le a külön ehhez kapott, a motor festésével megegyező mintájú sisakot, és ezzel fordult a többiekhez:
– Mire várunk még? Indulás!
– Egyelőre várunk még egy kicsit, mert csak este nyílik meg az alagút. 
– Igaz… Addig mit csinálunk? 
– Nos, addig szabadfoglalkozás! Oszolj! 
A végszó után mindenki ment a maga feje után, egyedül Jo maradt még egy kicsit az ajándékba kapott csodamasina mellett. Még egyszer végigvezette a kezét a szénszálas műanyag áramvonalidomon, és minden apró részletét érezte az ujjaival. Egyszer volt csak lehetősége ilyet közelről látni, még 10 éves korában, mikor az apja elvitte egy motoros kiállításra. Be kellett vallania, minden vágya volt, hogy egyszer a valóságban is felülhessen egy ilyenre, de már a múltkori is több mint bőséges élmény volt a VFR750-es Honda nyergében. Miután kellőképpen kifürkészte minden részletét, ő maga is elindult, hogy keressen valami elfoglaltságot, de úton-útféleb a többiekbe futott. Muradin az ikrekkel beszélgetett, akik szinte itták minden szavát, amit némi bárdolatlan humorral fűszerezve ejtett el, miközben az addigi kalandjaikról mesélt. Egy részét már elmondta vagy hatszor is, de láthatóan Thereis és Phandoa nem unták még. Jo nem volt ugyan teljesen biztos, de ha jól csaltak az emlékei, az ikrek még szinte gyerekek gyerekek voltak, így nem volt min csodálkozni igazából. Luala és Arrogantia is együtt indultak el sétálni, és már csak a hátukat látta, mikor kiért a búvóhelyükről, Greg, Laux és Leilei együtt indultak el, hogy kicsit nyugodtabban fedezzék fel az eddig a bandaháború miatt bejárhatatlan részeket, és végül már csak Meiya hiányzott, de mikor lépett volna két lépést előre, valaki hirtelen befogta a szemét hátulról, és elváltoztatott, de könnyen felismerhető hangon ennyit mondott:
– A túszom vagy!
Ezzel már cibálta is magával, csak a jóbég tudta, hova, és Jo hamarosan csak azon kapta magát, hogy egy romos lépcsőházban halad felfelé, miközben Meiya, az ő Lupéja, kézenfogva vezeti. 
– Hova sietünk ennyire? 
– Majd mindjárt meglátod. 
Hamarosan tényleg meg is láthatta, ugyanis egy nyikorgó vas ajtó nyílt ki előttük, és hirtelen újra a füsttől sűrűblevegőjű szabadban találta magát. Akárhogy is, ez még mindig jobb volt, mint a dohos, áporodott szagú lépcsőház, ami olyan volt, mintha valakik nyilvános vizeldének használnák óránkénti remdszerességgel. Egy tíz emeletes ház tetején álltak, és ahogy abba az irányba nézett, amerre Meiya keze mutatott, a látványtól még az álla is leesett. Azt hiszem, ez meg is ér egy kis ízelítőt. Az épület aminek a tetején álltak, valaha a legmagasabb épület volt a környéken, egy irodaház, amit több kisebb üzlet egész sora vett körül. Alattuk egyik-másik épületen még most is szerepelt az ütött-kopott, elkoszolódott cégér, amiken termékelhelyezés nyomait lehetett felfedezni, a Thüküdidótól, a Pramatiig. Valamivel távolabb nézve láthatták, hogy az egész épületegyüttes valamikor egy nagyobb bevásárlónegyed része volt, ami egyben sétálóutcaként is szolgált. Ezt bizonyította az a tény, hogy macskakövekkel rakták ki az utat, amolyan régimódi stílusban, az úton egy gépjármű roncsa sem éktelenkedett, csak szeméthalmok fordultak elő itt-ott, valamint mostanra az ápolás híján kissé elburjánzott, egykori dísznövények nőttek be mindent, néhol valóságos zöld függönyöket alkotva, és eltakarva a szemetet, ami majdnem mindenhol ott volt. A távolban, a lassan delelőre járó nap megvilágította az autópályát, amin pár napja még versenyeztek, és innen fentről egészen a tengerig el lehetett látni, ami a szmogon furcaa zöldes-sárga színben megcsillanó napfényben egészen különleges színben játszott.
– Wow… 
– Én is ezt mondtam, mikor először jártam itt fent. Raven mutatta meg, még aznap, mikor az utolsó előtti csapatot kiejtettük. Akkor persze vele és Shiyukival hárman voltunk, de… 
– De most csak az én kedvemért jöttünk így ide? 
– Aha. Talán baj? 
– Nem, dehogy. Már rég vágytam valami szépre is… 
– Én nem vagyok elég neked? 
Meiya kicsit sértődötten biggyesztette le az ajkait, amire Jo akaratlanul is mentegetőzve kezdett el hadonászni.
– Ne, ne, ne! Ne értsd félre! Csak úgy értettem, hogy még nem láttam a város képét ilyen szemszögből, és valahogy hiányzott már. 
– Akkor még jó is, hogy ide hoztalak, igaz? 
– De még mennyire. 
Egy darabig álltak ott a tetőn, és gyönyörködtek a kissé furcsán szép látványban, mielőtt Meiya összeszedte volna magát, hogy végre a tárgyra térjen. 
– Jo… Te mit fogsz csinálni, ha egyszer hazamehetsz majd? 
Jo erre egy kicsit meg is lepődött, de némi töprengés után próbált nyugodtan és összeszedetten válaszolni. 
– Azt majd még meglátjuk, ha odajutunk.
– Na jó, de nincs elképzelésed sem? 
– Elképzelésem épp van, de annak nem tudom, mennyi esélye. 
– Mesélnél erről a te elképzelésedről? 
Jo elhúzta a száját kicsit, de végül vállat vont, és nemes egyszerűséggel kimondta az őszintét. 
– A szüleim valószínűleg örökre eltiltanak majd a VR játékoktól, így el kell majd kezdjek normális életet élni.
– Velem is nagyjából így lesz. És miről szól majd a normális életed? 
– Hát… Befejezem a gimit, egyetemre megyek, és valami normális szakmát keresek magamnak. Talán valami mérnöki, vagy orvosi… 
– És miért pont ezek? 
– A mérnöki, mert mindig is érdekelt az építészet, vagy ha az nem, a járművek. 
– Két keréken? 
– Akár. Ami meg az orvosit illeti, mindig meg akartam tudni, milyen az állatorvosok élete. 
– Ez szép cél. Gondolod, hogy sikerülne is? 
– Talán, bár tanulmányaimban nagyot kellene javulnom mindkettőhöz. 
Meiya jót mosolygott erre, és csak pajkosan megjegyezte:
– Ha összejönne az állatorvos, vagy akár mégis inkább az emberek felé fordulnál, esetleg szükséged lehet egy asszisztensre, vagy ilyesmire. 
– Mire gondolsz? 
– Csak azon gondolkodtam, hogy megpróbálkoznék az ápolónői pályával.
– Chris nyomdokaiba lépve? 
– Egy kicsit talán, de egyébként is. A bátyám is orvos akar lenni, így ha más nem, mellette dolgozhatnék. 
– Ez remek ötlet. 
Még hosszasan beszélgettek így mindenféléről, miközben gyakorlatilag keresztbe-kasul bejárták az egész Satelliteot aznap, tehették is hisz már vége volt a bandaháborúnak, és szabad járás esett végre mindenhova. 

Este hétkor aztán általános gyülekező volt, és mind összeszedelőzködtek a nagy útra a városba. Az alagút, amin át kellett haladniuk, meglehetősen hosszú volt, és várhatóan akadályokkal teli. Több könnyebb, és néhány élesebb kanyarulat is volt benne, amit persze nem igen értettek, de Muradin arról okoskodott, hogy ez akadályozta meg a dugulásokat a hulladék ledobásakor. 
– Kész vagy, Jo? 
Jo már a kesztyűjét húzta meg, megigazgatta a sisakját, és Raven kérdésére csak biccentett. Az alagút bejárata ezen az oldalon egy telep legbelső végén esett, és rácsos kapu zárta el ankülvilágtól. Azonban, mikor az óra elütötte a 8-at, a kapu varázslatosan kinyílt, és minden készen állt a kihívásra. Greg még egy utolsó eligazítást tartott:
– A szabály szerint az óra akkor indul, mikor átlépünk az első biztonsági ellenőrző ponton, ami 100 méterre van az alagútban. A fő cél, hogy legalább egyikünk átjusson a túlsó oldalon a zsilipen, és ezt azt hiszem, Jora bízhatjuk. Mi többiek fedezzük a hátát, mert várhatóak akadályozó tényezők. Minden tiszta? Kész vagytok? 
Mind egyöntetűen bólintottak, a motorok felbőgtek, és pillanatokon belül a nem kis konvoj meg is indult az alagútba. Amint áthaladtak a fent említett ellenőrzőponton, ami nagyjából száz méterre volt a bejárattól, elindult a három perces visszaszámlálás. 
– Óra indul. Jo, indíts előre!
– Veletek mi lesz addig?
– Mi úgysem tudunk lépést tartani veled. Csak menj!
Jo egy pillanatig visszafelé nézett a hóna alatt, de a többiek csak biztatóan integettek neki, így végre elszánta magát, megrántotta a gázt, és elhúzott tőlük. Laux azért nem állta meg, hogy rákérdezzen:
– Szándékosan zavarod előre, igaz?
– Persze, de ha jól belegondolsz, a versenyt is csak miatta nyertük meg, és szerintem csak visszafognánk.
– Van benne valami, de…
Ebben a pillanatban szirénák harsantak fel az alagút vége felől, és hamarosan egy egész security motoros raj zárkózott fel a nyomukban.
– Ez hiányzott még.
– Pontosan ezt vártam. Tapossunk bele, srácok!
Ezzel mindenki, aki nyeregben ült, megrántotta a gázt, és egy kicsivel jobban el tudtak húzni az üldözőiktől, vagy legalábbis a távolság lassabban csökkent. Jo is hallotta persze a zajt, és azonnal hátra is szólt.
– Mi folyik ott hátul?
– Csak a fogadóbizottság. Úgy 20-30 Security, de feltartjuk őket.
– Biztos, hogy ne…
– Csak menj! Még 2.5 perced van, rántsd meg a gázt, és érj el a célhoz!
Jo egy pillanatig tépelődött, de végül jobb ötlete nem lévén meghúzta a gázkart, és a maradék 2 perc 25 másodpercet kihasználandó, igyekezett falni a kilométereket. A háta mögött közben folyamatosan folyt a futóverseny. A Security motorosai közeledtek, az oldalkocsis járműveken ülők pedig felkészültek, hogy védjék magukat. Akiknek nem volt oldalkocsija, igyekeztek elnyúlni kicsit, de közben hátra is figyeltek. Arrogantia egy méretes evezőlapátot húzott elő valahonnan, és mikor az egyik motoros elég közel került hozzájuk, jókorát suhintott rá, ami kiütötte a nyeregből. 
– Igazság szerint, mi lesz, ha elkapnak minket?
– Akkor kiestünk a mini játékból, és nem jutunk át a túlpartra. 
– Akkor védjük magunkat!
És hamarosan már három, négy hasonló rögtönzött fegyverrel védték magukat.

Közben elöl, Jo furcsán óvatosan igyekezett venni a kanyarokat, mintha csak a versenyen történt nagy bukása, még akkor is, ha nem a saját hibája volt, nagyon nehezen érintette volna. Nehezen találta a ritmust, és az idő gyorsan fogyott.
– Az istenit! Sietnem kellene, de…
– Jo, minden rendben ott elöl?
Greg kérdése jókor jött, és Jo is kiadhatta magából a gondjait.
– Nem megy, Greg… Segíts, mit csináljak?
– Hogyhogy nem megy?
– Nem bírom… Nem tudok úgy menni, ahogy szeretnék.
– Ne csináld…
Egy kis hallgatás után szólalt csak meg az idős törpe megint, de amit mondott, épp betalált:
– Gondolj arra, mi hajtott akkor előre! Valami csak volt.
– Amikor láttam Lauxot bukni… Meg…
És ekkor világosodott meg Jo, és nagyot nyelt. Az óra a 1.5 percet is átlépte, a távolság pedig még mindig nagyobb volt, mint lennie kellett volna. 14 kilométeres alagút, de még több, mint 8 kilométer hátra volt.
– Ti is halljátok?
– Mit?
Egy kis fülelés után Shirayuki elmosolyodott a sisak alatt, és csak halkan jegyezte meg:

– Megint kezdi.
– Naja. De ne is zavarjuk!
Jo sisakjában még mindig sérült volt a mikrofon kapcsolója, és mind hallották, mit csinál, jobban mondva halkan duruzsolva énekel magában, miközben egyre hangosodott.
– Azt nézzétek meg!
A kis kék pötty, ami Jot jelezte a térképen, és amit Greg folyamatosan szemmel tartott, hirtelen egészen félelmetesen meglódult előre, épp olyan ütemben, ahogy a dal hangosodott.
– Nagyon kezdi beleélni magát.
– Naná. Ha egyszer kijutunk innen, eskü elviszem karaokézni.
– Azt én is meg akarom nézni!
Jo eközben jól elvolt magában, miközben valósággal kicsavarta a gázkart a helyéről, és minden különösebb erőlködés nélkül szedte a kanyarokat, és falta a távolságot, csak épp az óra ketyegett veszélyesen gyorsan.
– Gyerünk Jo, véghajrá!
– Már nincs egy egész perc kislány, most meg ne állj!
– Mindent bele!
Jo közben szakadatlanul somolygott a sisak alatt, és a csendet hirtelen megtörve fennhangon, szinte ordította az utolsó refrént, miközben már látta maga előtt a célt:
“Őrült száguldj tovább, vár már a láthatár!
Az egyirányú úton is mindig csak a saját utadat járd!
Ne várj, húzd a gázt, nincs már több korlát,
Addig ne is fékezz, amíg el nem éred a Vörös Zónát!
Amíg Lángoló Lelked újabb lángra kap…
Nem kell mást tenned, csak adsz egy kövér gázt…
Csak húzod a gááááázt!
Amíg veled van a Clear Mind!”
És mikor az utolsó szót is végigmondta, hirtelen berántotta a féket, a motor farrésze meglódult előre, aminek normális esetben hatalmas Highside* lett volna a vége, de ő egy erélyes lábmozdulattal visszabillentette magát az egyensúlyi helyzetbe, és egy még erélyesebb gázfröccsel bevágódott a már lassan záródó zsilipen. A következő pillanatban nagyot nyekkent, mikor a fal megfékezte, de beért a célba, és lihegve rántotta le a sisakot a fejéről, és dobta amilyen messzire csak tudta, hogy lerogyhasson a földre. A szíve sebesen dobogott. Ilyen őrült dolgot még játékban sem merte elképzelni, hogy valaha csinál majd. Az imént, az alagútban egy hajszálon múlt, hogy nem dobta el a vasat, és nem esett akkorát, vagy épp még nagyobbat is, mint a verseny végén, ezzel eldobva az esélyüket az átjutásra, de valamilyen egészen csodával határos módon, sikerült összehoznia a lehetetlent. a következő pillanatban a többiek is ott teremtek, Lau és Raven épp egymást verte arcon a védekező fegyvereikkel, így foghatták is a fejüket.
– Jo?
– Jo!
Meiya és Luala ölelte hirtelen át szegény lányt, aki most kezdett felocsúdni a zavarodottságából, és mikor rájött, mi folyik körülötte, azonnal viszonozta is az ölelést, ahogy sikerült.
– Végül csak sikerült, kislány.
– Az… De majdnem nem lett belőle semmi…
– Az, pláne, hogy már a második gépet vágtad haza.
Muradin megállapítása jogos volt. A falnak csapódástól a csodamasina egyetlen csavarja sem maradt ép, de azért mind örülhettek, hogy sikerrel jártak. Raven és Arrogantia felsegítették szegény lányt, és már mind együtt sétálhattak ki a majdnem százméteres szervizalagútból, amiben végül kikötöttek.
– És most, mi a következő lépés?
– A köve…
Ám amint kiléptek a szabadba, vagy hat irányból szegeződött rájuk reflektor, felharsantak a szirénák, és vagy harminc security egyenruhás alak rontott rájuk. Mire észbe kaptak, már beszuszakolták őket egy teherautó rakterébe, és egy kisebb konvoj indult el velük.
– Ez… A sztori része?
– Az…
– És mi jön most?
– Majd… Ott meglátod.
– De komolyan, mi lesz?
Muradin ezen kérdésére azonban már nem jött válasz, és csak annyit tehettek, hogy türelmesen végigülték az utat. A teherautó egy hosszabb út után megállt, hallották, ahogy valami fémesen nyikorog, újabb rövid út, majd végleg megálltak, a raktér ajtaja kinyílt, és letessékelték őket, lekerültek a bilincsek, és körülnézhettek. Egy szabályos tizenhatszög alakú téren találták magukat, ami elég nyilvánvalóan egy börtön volt, és sehol nem látszott más kijárat, csak a kétszer hatméteres acélkapu, amin bejöttek. A falakat mindenfelé cellaajtók, vagy rácsos elválasztó ajtók tarkították, és nagyjából 30-40 NPC lézengett a környéken. A tér nagy részét, amin álltak, egy szabályos focipálya foglalta le, aminek a teljes felülete parketta volt, arra felfestett vonalakkal, a kapukat egyszerű vasoszlopok, a szögletzászlókat pedig leszedett padok lábaiként szolgáló vascső csonkok tartották a helyükön.
– Gyerekek… Jól sejtem, hogy egy börtönben vagyunk?
– Gratula, Nyilvánvaló Kapitány.
– És egy focipálya közepén?
– Jól látod.
– Akkor ez is…
– Egy minijáték lesz.
És már érkezett is a tisztán fekete egyenruhába öltözött börtönszemélyzet, akik láthatóan az ellenfél voltak. Jo hamar morgott is valamit az orra alá, mert már meg is kapták közben a kihívást a minijátékra, ami egy 2×15 perces kispályás meccs volt, egyéni szabályok szerint.
– El merjük fogadni?
– Még ne! Előbb fel kéne készülnünk, nem?
– Naja…
Jo tehát elutasította a kihívást, és a csapat félrevonult tanácskozni.
– Hogy állunk ki?
– Ki akar játszani egyáltalán?
Rögtön volt nyolc jelentkező is. Az ikrek ki sem maradhattak a mókából, Greg is jelentkezett, Jo magát automatikusan beleszámolta, Meiya vagánykodott rögtön a lányok részéről, majd Laux, és nem kis meglepetésre még Raven is jelentkezett. Az utolsó persze Muradin volt, aki vállalta a kapus posztot.
– Akkor, mehetünk?
– Őszintén, mennyire vagytok jók fociban?
– Azt is jó lenne tudni, melyik fajta focit játsszák majd ezek.
Ez is fején találta a szöget, Jonak persze volt némi félelme ezzel kapcsolatban, de próbált optimista lenni.
– 6+1-es csapatok lesznek, szóval, ki ül le elsőként?
Greg emelte a kezét, elvégre ő nem volt amúgy annyira oda a fociért túlságosan, csak önként jelentkezett, így le is ülhetett a kispadra, mintegy vésztartalék/edzői szerepkörbeArrogantia és Luala pedig ét oldalt közrefogták, a többiek pedig a nézőtéren foglaltak helyet, ami külön ehhez volt kialakítva.
– Akkor, kezdhetjük?
– Menjen!
Jo, akit kijelöltek csapatkapitánynak, elfogadta a kihívást, és az automatikus bíró sípszava el is hangzott. Szerencsére egyikük félelmei sem igazolódtak be, és az ellenfél egyszerű teremfocit játszott a kimondottan ennek megfelelő méretű pályán. Egy gyors passzváltás, és már a kilences vonalánál voltak, de a közelről érkező próbálkozásra Muradin gyorsan rávetette magát.
– Raven, előre!
Raven a félpályánál kapta a labdát, de rögtön ketten állták az útját, ezért Meiyának passzolt, aki könnyed mozdulattal emelt ki Jonak, aki aztán vissza Phandoanak, aki kapura fejelte, de nem kis meglepetésére a kapus visszafejelte a mezőnybe, az egyik börtönőr gyorsan mellrevette, majd dropból kapura küldte. Muradin nem tudta megfogni, csak ütni, balszerencséjére épp ellenfélhez, aki három lépésről könnyed mozdulattal a kapuba passzolta.
– 0-1, de segáz! Lőjetek ti is egyet!
Muradin meglepően könnyen fogadta ezt az eredményt, és már rúgta is vissza a többieknek. Thereis hátrasarkazta Jonak, aki átemelte Ravennek, ő pedig dropból küldte kapura, a kapus viszont kiütötte szögletre.
– Phandoa!
A lány kijött egész a szögletig, ahol Meiya bepöccintette neki, ő megint sarokkal Jonak, aki már látta, hogy a kapus a magasan érkező labdákat könnyen fogja, ezért egészen laposan, a fű alatt tűzte rá, megpattant egy lábon, kapufára, majd Raven bepasszolta.
– Ez az! Tovább!
Az ellentámadást Thereis fékezte meg egy jó blokkolással, majd Ravennek emelt, aki ajtó-ablak helyzetben lefejelte Phandoának, aki csak könnyedén bepöccintette.
– Hosszú!
Muradin épp időben futott ki egy labdára, és rúgta ki, Jo pedig épp jól futott rá, és bólintotta be a rövid sarokba.
– Ez az! 3-1!
– Tovább, tovább, tovább!
Azonban annyira belemelegedtek, hogy az órára nem is figyeltek, ami a periférikus látásuk felső sarkában ketyegett, és mielőtt még Mieya beemelhette volna fekvő kapus fölött, a sípszóra a labda eltűnt. A csapat igazság szerint még csak meg sem fáradva ült le a padra kicsit szusszanni. Gregnek egy szava sem lehetett, de ugyan miért lett volna, hisz eddig hozták a papírformát, így csak annyit mondhatott, mielőtt visszamentek a pályára:
– Csak így tovább!
Megkezdődött a második félidő, és villámgyorsan kaptak két gólt, amik abszolút nem Muradin hibái voltak, hanem szinte olyan volt, mintha a labda mágnesként vonzaná a kaput, még annak ellenére is, hogy látszólag ki kellett volna menjenek a labdák, miután beleért.
– Na jó, ez nem poén.
– Gondolom, ez a nehezítés a folytatásra.
– Ez lenne, ha ők vezetnének is?
– Remélem, nem.
Persze Raven hamar visszaszerezte a vezetést egy szép lapos bombával, majd Meiya ismételte meg a mozdulatot, ami az első félidő végén nem sikerült, viszont hamar megint egyenlítettek, és már csak két perc volt hátra.
– Próbáljunk valami újat!
– Mire gondolsz?
Jo odahajolt Ravenhez, és halkan elmagyarázta, mire gondol, majd továbbment Meiyához, és az ikrekhez is. Az ellenfél épp bedobáshoz jutott, ám ahelyett, hogy szerelni próbált volna, Raven kirúgta kirúgásra.
– Ez mire kellett?
– Majd meglátod.
Muradin és Greg is csak értetlenül néztek, de nem volt idő tovább gondolkodni ezen. Jött a kirúgás, és most Jo lőtte el a homályba az ellenfél játékos elől. Újabb bedobás, és Thereis kifejelte épp oda, ahonnan bedobták. A következő próbálkozás már hosszúra ment, de mintha ennyire jól olvasná, Meiya ott termett, és megint kirúgásra rúgta. Már csak 1 perc volt hátra, és szándékosan tördelték a játékot így. Három újabb ilyen megmozdulás után aztán Raven hirtelen nem elrúgta, hanem egy ügyes mozdulattal elhúta az ellenfele mellett, egy bokacsellel elküldött egy másikat, majd nagy ívben beemelte egészen a hetes vonalhoz, ahol Jo emelkedett a kapunak háttal, és szabályosan átfordulva a levegőben ollózta a kapus két szeme közé. Ezzel 6-5, és el is hangzott a záró sípszó.
– Ez az!
– Whooo!
A “Gratulálunk, Győztél” felirat és a bónusz 10000 tapasztalat és credit, ami itt az aranyat helyettesítette, nem sok volt, de nem is törődtek vele, annyira ünnepeltek. A börtön kapuja ki is nyílt előttük, és azzal a lendülettel távozhattak is. Mind vidáman beszélgettek, csak Laux állt meg egy kicsit eltöprengve, és mikor a többiek is megfordultak, hogy kérdő tekintetükkel szavak nélkül is érdeklődjenek, megjegyezte:
– Nem volt ez a rész túl rövid?
A többiek egymásra néztek, és azt valóban el kellett ismerjék, hogy ennél azért nagyobb kihívásra számítottak, pláne, hogy mind a játékban, mind az animében, ahonnan ezt a helyszínt kölcsönvették, sokkal nagyobb jelentőségű blokk volt a börtön maga. Végül Jo volt, aki vállat vont, és ennyit mondott:
– Szerintem kellett egy ilyen könnyű is már.
Ebben pedig a többiek is teljesen egyetértettek, és végre elindulhattak a város felé, ami eleve a fő úti céljuk volt eddig is. A távolban kirajzolódó felhőkarolók előtt azonban még a sikátoros, zegzugos peremváros várta őket, ahol a ez a történet a történeten belül folytatása csábította őket. Ahogy beléptek, újból egy egészen más helyszín várta őket, téglafalak közötti kis sikátor, papírhulladék összekötve, egy konténer, amiben egy csöves turkált éppen, kiadósan odaégett kajaszag, zaj, enyhe füst, és rengeteg, rengeteg ember az utcákon, akik meg sem fordultak, mikor az amúgy nem is olyan kis társaság kilépett közéjük. Ez már egészen más kép volt, mint a Satelliteban, és Jo előre mutatott a távolban csak alig látszó Grand Dome felé, ami a végső céljuk volt.
– Ott a végcél, srácok!
– Akkor, előre, a győzelemért!
Erre mind egyöntetű kiáltással helyeseltek, és öklüket a magasba emelve indultak el célirányosan a belváros felé.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s