Vagram 2-1.

A Belső Harc

Nagi és Mitsumi némileg zavarodottan követték a Nagi szerint Ruby Rosera, egyik kedvenc animációs fiktív karakterére hasonlító köpenyes nőalakot, aki az öles hosszúságú kaszáját a vállán lazán átvetve ment előre előttük. Naginak bizalma volt abban, hogy ez a valaki, a gólemhez hasonlóan, nem akar ártani nekik, és nem is kellett csalatkoznia. Egy tövises bozótosba vezette őket, ami kitakarta az eget a fejük fölött, be egy kis berekbe, ami szinte kupolaként zárult össze fölöttük, egy félgömb alakú zárt teret alkotva felettük. Ide beérve, az egész, nagyjából szobányi teret egy méretes vörös kristály világította be, ami az egész közepén meredezett majd kétméteres magasságig a talajból. A tövises bozót ellenére, az összezáródó indák itt teljesen sima falat alkottak, aminek a tövében nyugodtan leülhettek egy-egy kőre. A kristály középen erőteljesen pulzált, meleget árasztva magából, így kellemesebb volt, mint kint a zordon erdőben, ami ebben a rémálomszerű fantazmagóriában körülvette őket. 
– Azt mondtad, hogy ez a hely az egyik ilyen rémmeséd része, igaz?
– Aha. 
– És ő is része volt ennek a mesének? 
Nagi fejjel mehmentőjük felé intett, Mitsumi pedig most alaposabban megnézhette magának a titokzatos, csuklyás nőalakot. Nagyjából két fejjel volt magasabb náluk, feltűnően nőies alkat, különösen mellben dinamikus, a fekete, fodros ruha nem takart sokat, a rövid ujja alól kilátszottak meglepően erős izomzatú karjai, amik persze nem is voltak olyan meglepőek, tekintettel a fegyverre, amit forgatott. A csuklya alól egy pár nyugalmat sugárzó szem villant elő, amik mintha zöldek lettek volna, és pár hajtincs is előrelógott a hajából annyira, hogy tisztán kivehesse vörös színüket. 
– Őt biztosan nem láttam még. 
– Akkor hogy csöppenhetett ide?
– Azt nem tudom, de megvédett minket, és ez a lényeg, nem?
– De, azt hiszem… 
Nagi persze csak Mitsumi megnyugtatására kédezte mindezt, majd lassan maga is végigvezette a tekintetét megmentőjükön, míg végül a fegyverén állt meg a szeme, ami a különös alakja, és valószínűleg sokkal több rétű felhasználhatósága ellenére is furcsán könnyűnek tűnt innen nézve. Goth lolita ruhás megmentőjük legalábbis meglepő könnyedséggel forgatta, és most teljes nyugalomban ült ott velük szemben egy ugyanolyan melegen izzó, bár nem égető kristálydarabon, mint ők is. 
– Tudod, mire gondoltam?
– Ha megmondod, megtudom.
Nagi láthatóan elgondolkodott valami máson, így annyira nem figyelt oda Mitsumira, aki viszont azért odahajolt hozzá, és odasúgta:
– Kicsit olyan, mint egy Assassin, nem?
Nagi erre felkapta a fejét, mert be kellett ismerje, annak ellenére, hogy a nővére amúgy nem igazán engedte, ő azért játszott elvileg nem neki és a korosztályának szánt játékokkal, mint amilyen az Assassin’s Creed is volt. Épp olyan szórakozása volt ez is, mint az Amerikában készült RWBY is. Tele volt meglepetésekkel mondhatni, de az, hogy Mitsuminek is ismerős volt legalább ez, már önmagában egy kellemes meglepetésként hatott.
– Most, hogy mondod, egy kicsit tényleg hasonlít.
– Ugye? 
ezután egy kicsit megint hallgattak. Nagi próbált találni egy módot arra, hogy újra beszélgetni kezdjenek, mert eddig leginkább csak csendben rohangáltak ide-oda mindenféle útvesztőkben. Amire nem számított, az az volt, hogy Mitsumi szólalt meg elsőként.
– Tudod, Nagi, én csak most jövök rá, mennyire unalmas az élet barátok nélkül.
Nagi erre ki is meresztette a szemeit rendesen, és elsőre inkább csak nagyokat szuszogni tudott. Mitsumi persze folytatta, ezzel megoldva a helyzetet.
– Tudod, amióta csak az a baleset történt velem, és elvesztettem a szemem, mindenki folyton csúfot űzött belőlem a fogyatékosságom miatt.
– Ne csináld!
– Pedig igen. A legjobban az fájt, ahogy a szüleim… vagyis a nagynéném és a férje néztek rám mindig.
– Na és a szüleid?
– Tudod… Amikor ez történt, épp szó szerint tűzzel játszottam. Akkor jöttem rá, hogy a tűz engedelmeskedik nekem. Épp csak…
– Nem tudtad visszafogni, és az okozta a balesetet?
– Igen. Felgyújtottam a házunkat, és egy kósza lángcsóva helyrehozhatatlanul megrongálta a jobb szemem.
– Jó ég… El sem tudom képzelni, hogy fájhatott…
– Ami azt illeti… Néha még most is fáj.
Mitsumi a kezeit nézte, és kicsit keserédesen mondta végül:
– Furcsa itt két szemmel rendesen látni.
– Bocs, hogy turkálok, de…
Nagi nagy nehezen összeszedte a bátorságát, és feltette a legbutább kérdést, ami eszébe jutott:
– Milyen érzés? Mármint az, hogy nincs meg az egyik szemed?
Mitsumi egy pillanatig nagyon meglepődött erre a kérdésre, viszont pillanatokkal később már nevetett, ami először Nagit is meglepte.
– Ez jó! Még sosem kérdezte meg senki.
Nagit épp ez lepte meg a legjobban, hogy ezen képes volt nevetni, holott mire kimondta, már ő is érezte, hogy ez hatalmas baromság volt.
– Komolyan?
– Nem, sőt, mindig azt hallottam, hogy azt mondogatják egymásnak, hogy nem szabad ilyenekről kérdezgetni szegény gyereket, és hogy inkább dicsérjenek meg, hogy milyen szép így is az arcom.
– Jó ég…
– Ne is mondd! Ami az érzést illeti… Éget. Mármint nagyon. Néha érzem a szememet is a helyén, de persze, mikor odanyúlok, vagy a tükörbe nézek… Nos, gondolhatod.
Nagi önkéntelenül is a saját jobb szeméhet nyúlt, és ezútta jobban átgondolta, mit kérdezzen.
– Binky… Őt tényleg te idomítottad be?
– Én, és az egyetlen barátom, akim valaha volt.
– Nem azt mondtad, hogy nem voltak barátaid?
– Az iskolában nem voltak. Azon kívül viszont igen, volt pár, akik persze lassanként eltűnedeztek mellőlem. Csak Ryuu, egy nálam idősebb fiú… Vele találtunk egy varjú fiókát, és felneveltük. Anyukám azt mondta, nem lenne szabad, de Ryuu értett a madarakhoz, és igaz, hogy papagájokat idomított előtte, de valahogy Binkyt is meg tudta tanítani dolgokra. 
– Aranyos volt amúgy. Nagyon tetszett, mikor behoztad az órára is. Mókás volt, és nem rikácsolt.
– Tudom, erre is megtanítottuk. Nem volt könnyű, de megérte. Persze, otthon kalitkában kellett tartani, mert anyukám félt tőle, meg minden… Mindig azt mondta, hogy balszerencsét jelent.
– Várj, eszerint már azelőtt is megvolt, hogy… Tudod…
– Igen. Mikor kigyulladt a ház, kiszabadult a kalitkából, és kimenekült, de napokkal később visszajött, mikor a háznál jártunk a nénikémékkel, hogy összeszedjünk pár dolgot, amik még megmaradtak.
– Nem hagyott el téged akkor sem.
– Nem, és a szemkötővel is felismert… Nem is értem, hogyan.
– Ha valaki, akár egy állat, vagy egy madár, szeret téged, nem az arcod lesz, ami a leginkább számít neki.
– Azt hiszem, igazad van. Akarsz még valamiről beszélgetni?
– Igazából, inkább mondani akarok valamit.
– Mit?
– Tudod, mikor Binky leszedte a szemkötődet, és te kirohantál… Senki sem nevetett rajtad, vagy ilyesmi. Mert azért menekültél el, igaz?
– Mondhatni, igen. De… Komolyan? Semmi nevetés, vagy szörnyűlködés?
– Hát, szörnyűlködés volt éppen, de nem olyan. Inkább mert sajnáltak. Tudod, az a fura, hogy a legkényesebb kisasszonykák közül az egyik szólt rá azokra, akik szájalni kezdtek rólad.
Mitsumi halványan mosolyogva jegyezte meg:
– Te voltál, aki lecsitítottad őket, igaz?
– Igazából, igen, de sokan voltak, akik mellém álltak.
Még beszélgettek egy ideig mindenféléről, és Nagi volt az, akit nem kis meglepetések értek hirtelen. Mitsumi, ha megnyílt, beszédes volt, és szerette a viccet. Maguk sem tudták, mennyi idő telt el, viszont hirtelen Nagi elhallgatott, és a harmadik társuk is felkapta a fejét.
– Mi volt ez?
– Micsoda?
Hirtelen hatalmas szélroham támadt a semmiből, és a tövises bozót, ami eddig kitakarta a barlang száját, amiben ültek, hirtelen atomjaira hullott, majd a barlang kezdett ezer darabra repedni, és a darabok hirtelen elkezdtek felfelé szállni. Egy hatalmas tornádó kellős közepén találták magukat, és a fentről egy éjfekete árnyalak ereszkedett alá, aki eltorzult hangon kacagott.
– Na végre, hogy megvagytok, madárkáim! Nem szeretem, ha a kanári kiszökik az aranykalitkájából!
– Mi a…
Naginak két tippje volt, kihez van szerencséjük, de Mitsumi hamar megerősítette a gyanújában.
– Hexia…
– Pontosan. Ha jól emlékszem, nem engedtem meg, hogy elhagyd a helyedet, Mitsumi.
– Én nem…
Mitsumi már megadóan elindult volna Hexiafelé, ám Nagi erélyes mozdulattal visszatartotta.
– Én engedtem meg neki.
– Oh? Szóval azt hiszed, hogy bármilyen jogod van bárkinek bármit megengedni?
– Nem csak hiszem, tudom.
Nagi nem volt az a típus, akit könnyen meg lehetett ijeszteni. Még a látványos szélvihart és rombolást is rezzenéstelen arccal állta végig, így most sem félt egyenesen az árnyalak világító szemeibe nézni.
– Merész. Ez tetszik.
Hexia felemelte a jobbját, amiből hirtelen egy villám csapott ki, és gyakorlatilag körberajzolta vele Nagit, és a mögé rejtőző Mitsumit. Nagi, ha megmozdul, garantáltan kapott volna, de talán csak simán a földbe gyökerezett a lába, ezért is volt szerencséje. 
– Nagi…
– Semmi baj, csak maradj mögöttem!
– Igen, maradj csak mögötte, mert ő meg fog tudni védeni…
Hexia leereszkedett a talajra, ami gyakorlatilag egy, a semmiben lebegő szikla volt már, miközben ők négyen gyakorlatilag farkasszemet néztek. A Goth Lolita ruhás alak is közéjük állt, és csak hátrafordult, biccentve Nagi felé, akinek szavak sem kellettek, csak a villogó smaragd színű tekintet elég volt.
– Gyere, tűnjünk innen!
– De hova?!
– Csak gyere!
– Nem mentek se…
Azonban, mikor Hexia a két kissebb lány után indult volna, emez elé eresztette a kaszája pengéjét. Hexia morgott egyet, és kelletlenül hátrébb lépett egyet.
– Komolyan? Erősködni akarsz itt nekem?
Emez nem válaszolt, csak leeresztette a kaszát a válláról, és mielőtt Hexia kettőt pisloghatott volna, ha pislogott egyáltalán, meglendítette felé. Emez hátra ugrott, és eleresztett egy újabb villámot, ami lepattant a kasza pengéjéről, majd egy újabb lendítés, de ezúttal már kézzel hárította.
– Csak ennyi?
Azonban Hexia elkiabálta, a következő pillanatban ugyanis emez megindult előre, és olyan erővel lökte előre a kaszát nyelénél fogva, hogy valósággal felnyársalta volna rá, ha éándzsáról van szó. Felemelte a levegőbe, majd emeletes ugrás utánegy félköríves lendítéssel vágta vissza a föld felé. Hexia szabályosan rátapadt a pengére, mintha csak mágnes lenne, amire rátapadt. Pillanatokon belül nagyot nyekkent a földön, és a következő pillanatban már az ellenfele dobbantott rá a nyél végére, mielőtt még lekapta volna róla, és egy úabb lendítés után két fordulattal haránt irányban végighasított volna rajta. Hexia térdre hullott, és nyögött egyet, de hamarosan kacagva felemelkedett onnan, és újabb cikázó villámokat eresztett el, amiket ellenfele a kasza pengéjét maga elé kitartva, erőlködés nélkül hárított.
– Szóval erősnek érzed magad? Nagyon helyes, mert úgy lesz csak érdekes!
Egy spiccel eleresztett rúgással kirepítette az ellenfele kezéből a fegyverét, majd mikor a lába leért, a másik sarkával a fejét vette célba egy félfordulattal. Emez hárított, megragadta a lábszárát, megforgatta párszor, majd nagy lendülettel elhajította. Hexia talpra érkezett, még kettőt szaltózott hátra, mielőtt elrúgta volna magát, és a levegőben a saját vízszintes tengelye körül pörögve a jobb öklével előre repült ellenfele felé. Ez meglepte, és hátrahőkölt, azonban elkapta a karjait, és kis kapaszkodóként használva azt páros lábbal mellkason rúgta. 
– Agh!
Nagi hirtelen megállt, és a mellkasához kapott, levegő után kapkodva.
– Valami baj van, Nagi?
– Nem tudom… Mintha valami… A mellkasomon ülne… Vagy belém rúgtak volna…
Egy pár pillanatig próbálta összeszedni magát, de végül sikerült visszanyernie az erejét, és elindultak tovább.
– Nesze!
Újabb rúgás, de ezúttal félresikerült a kísérlet, Hexia ugyanis alábecsülte ellenfele képességét abban, hogy összeszedje magát a kellemetlen meglepetés után. A rúgása elzúgott a levegőben, és mellkas tájon megakasztották, és a következő pillanatban megint nyekkent a földön.
– Mitsumi?
– Semmi bajom… Csak tovább!
Mitsumi is többször felszisszent, de ment tovább rendületlenül, holott tisztán láthatóan érezte mindazt, ami Hexiával történik. A szikla, amin egyik oldalon a földet rengető csata zajlott, aminek az erejét minden lehetséges módon érezték, a semmiben lebegett, és most a szélére értek.
– És most?
– Nem tudom, de…
Nagi megint megrogyott egy pillanatra, mikor újabb eget rengető erejű ökölcsata végén a megmentőjük feljajdult. Mitsuminek volt egy sanda gyanúja ezzel kapcsolatban, de nem tette szóvá. Álltak a szikla pereme felett, és csak töprengeni tudtak, hogy mi legyen a következő lépés, mikor meghallották maguk mögött Hexia kiáltását:
– Nem mentek sehova, kis szökevények!
Nagi Mitsumire nézett, és halkan odaszólt neki:
– Kockázat nélkül nincs győzelem?
– Mire gondolsz?
– Csak egy merész ugrásra vagyunk az igazságtól. 
– Vagyis… Ugorjunk le?
– Pontosan…
– Megálljatok!
Hexia egyre közeledett feléjük, így Nagi nem próbálta tovább győzködni kis társnőjét, egyszerűen fogta, és lelökte, túl a szikla peremén. Mitsumi sikított egyet, de a hangja szinte azonnal elveszett.
– Ahogy gondoltam…
– Nem mész sehova!
Hexia keze már nyúlt Nagi felé, aki azonban széttárta a karjait, lehunyta a szemeit, és mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, egy könnyed elrugaszkodással fejest ugrott a tátongó semmibe.
– Ne…
De már hiába markolta volna meg a grabancát, Naginak se híre, se hamva. Bosszúsan fújt egyet, majd halkan maga elé morgott valamit, mielőtt egy csettintéssel fekete köddé válva eltűnt volna.

– Aaaaaaaah!
Mitsuminek fogalma sem volt, hogy honnan és hova, de úgy érezte, zuhan, mielőtt nyíl egyenesen a vízbe pottyant volna. Pár pillanatig csak lebegett a vízben, azt sem tudva, merre van fejjel, ekkor azonban valaki kinyúlt felé, megmarkolta a kezét, és felrángatta a felszínre. Egy mély levegő, és máris tisztább volt a kép. Nagi lábtempózott mellette a vízen, markában az ő csuklójával.
– N-Nagi… ?!
– Milyen volt a landolás?
– Mondd… Te eszednél vagy?! Én nem akartam ugrani…
– Mit számít az? Nemlett bajod, vagy igen?
– N-Nem, de akkor is…
Mitsumi kicsit most haragudott Nagira, de közben örült is, hogy ennyire feltalálta magát ebben a helyzetben. Még eszébe is jutott egy apróság:
– Tudod mit?
– Mit?
– Ez egy Leap of Faith volt… Nem?
– Most, hogy mondod, az volt… Pláne a tiéd.
– Ja… Az enyém inkább… Toss of faith volt?
– Úgy valahogy…
Ezen mindketten jót nevettek, és csak ezután néztek körül jobban. A szó szoros értelmében egy végeláthatatlan víztömeg kellős közepén voltak, aminek a vize sós volt, vagyis tengerről volt szó.
– És most?
– Tovább kell mennünk. Hexia bármelyik pillanatban itt lehet.
– És hogyan? Én még úszni sem tudok rendesen.
– Nem azért, de ez a saját világod, nem? Itt azt csinálsz, amit akarsz.
Mitsumi kicsit furcsállva nézett Nagira, de vállat vont, és lehunyta a szemeit, majd kis ideig csend következett.
– Mit csinálsz?
– Csssh, engedj koncentrálni!
És Nagi nem kis meglepetésére pár pillanattal később már nem a vízben lebegtek, hanem szárazon álltak, egész pontosan deszkákon. Mire körülnézett, láthatta, hogy egy ugyancsak szép kétárbócos vitorlás fedélzetén állnak. A körülbelül negyven méter hosszú, majd nyolc méter széles alkalmatosság árbócainak teteje szédítő magasságokba nyújtóztak, és a főárbóc tetején egy őrszem ült a varjúfészekben. A fedélzeten húsz matróz ténykedett, kötéllétrán másztak többen fel, vagy épp le, miközben a vitorlákat, és a kötélzetet kezelték. A hajókorlátnál mindkét oldalon nyolc közepes méretű ágyú, a fedélközben is vagy húsz másik ember ténykedett, és az eddigi fehér hálóing helyett mindketten fehér inget, vászonnadrágot, csizmát, és a fejükön kendőt viseltek.
– Mi a…
– Mit szólsz? A saját kis fantasy világom.
– Nekem olyannak tűnik, mint a Jackdaw a Black Flagből.
Mitsumi lebiggyesztette az ajkait, majd kicsit szégyellősen elismerte:
– Azért, mert az is. Szeretem ezt a hajót a játékban, és nem tudtam jobbat kitalálni erre a helyzetre.
– Ami azt illeti, talán nem is kell. Akkor, indulunk?
– Még szép!
Mitsumi a kormánykerékhez lépett, de nem merte megragadni, hogy magához vegye az irányítást.
– Mi a baj?
– Csak… Nem érzem magam eléggé keménynek, hogy megcsináljam…
– Jaj, te…
Nagi finoman félretolta Mitsumit, és maga ragadta meg a kormányt, ami majdnem kétszer akkora volt, mint ő maga.
– Akkor, kiadod a parancsot?
– Persze.
Mitsumi arcán máris felragyogott a mosoly, amit Nagi annyira látni akart már amióta csak először meglátta az osztályban, és most fennhangon kiabálta ki:
– Kapitány a kormánynál!
Erre a legénység minden egyes tagja megfordul, és ami csak a kezükben volt épp, magasba emelték, és üdvrivalgás tört ki.
– Horgonyt súlyba, vitorlákat bonts! Lovagoljuk meg a szelet!
Pillanatokon belül hangos csattanással bomlottak ki a formás kis hajó vörös és fehér csíkos vitorlái, és némi késlekedés után meglódultak előre. Hamarosan 8-12 csomó sebességgel szelték a habokat, és Naginak csak annyi dolga volt, hogy a szélbe kormányozza magukat.
– És most?
– Nem tudom… Talán egyszer csak kapunk majd egy jelet, hogy mit kell csinálnunk…
– Azt hiszem, már meg is van az a jel!
Hatalmas viharfelhők gyülekeztek az égen, és a varjúfészekben az őrszem hatalmasat kiáltott:
– Man’o’war, jobboldalt! Épp felénk tart!
És ahogy jobbra néztek, egy valóságos mozgó erődöt láttak közeledni. A hatalmas, éjfekete hajó három árbócon akkora vitorlákkal bírt, mint az ő hajójuk összes vitorlája összevarrva, monstre méretei ellenére pedig félelmetes sebességgel közeledett, és az orrában nem más állt, mint Hexia.
– Eeeegen, ez határozott jel. Teljes vitorlát bonts, rá kell kapcsolnunk!
– Igenis! Teljes vitorlát bont, ami csak van! Minden csomóra szükségünk van!
Egy perc sem kellett, és az összes vitorla kibomlott, a kis Brigg pedig szinte repüt a hatalmas monstrum előtt, aminek az elülső lőrései kinyíltak, és két méretes ágyúcső kandikált ki belőlük.
– Tűzvonalban vagyunk, kapitány! Kitérni!
A fedélzeten kémlelődő őrszem szavaira Nagi neki is állt minden erejével tekerni a kormánykereket. A vitorlák dagadtak, épp beértek a hátszélbe, és szinte repültek, ennek is köszönhették, hogy a két súlyos ágyúgolyó elzúgott a főárbóc mellett, és ártalmatlanul csapódott a vízbe.
– Nem fogjuk tudni elkerülni őket. Szembe kell szállnunk velük.
– Akkor legyen úgy! Harckészültség!
Hamar elhangzottak a szokott parancsszavak, a legénység tagjai villámgyorsan készenlétbe helyezték az ágyúkat, két-két ember a kiságyúkhoz lépett a két oldalt, amik inkább csak a precíz lövésekre voltak jók, és az éles fordulat után sikerült épp ideális helyzetbe kerülniük, lőtávon belül.
– Tűz!
23 ágyú dördült el egyszerre, és a hatalmas hajótestbe több bele is fúródott, itt-ott át is ütve azt, de komolyabb kárt nem okozott. 
– Tölts!
De már dördült is el a másik oldal válasza, ami a jóval nagyobb tűzerőnek hála több helyen is lyukakat ütött a hajótestbe, és három matrózt is elkaszált a fegyverekkel együtt. Az egyik lőszer tároló találatot kapott, és a lőpor lángra gyúlt, ami pillanatokon belül újabb robbanást okozott, ezzel újabb károkat, és veszteségeket okozva, de Nagi közben már pozícióba kormányozta magukat, és következett az újabb sortűz, ami a tat fedélzetet, és a hajó farrészét vette célba. A Kapitány kabinja károsodott, és a kormányrudazat is mesgérült.
– Azt hiszem, megvan a gyengéjük. Most vissza, ágyúkat tölts!
És ahelyett, hogy egy újabb kört kezdett volna meg, Nagi visszafelé fordította magukat, és mivel az ellenséges hajó jóval lassabb volt, és még a kormány is megsérült, némi előnybe kerültek.
– Tűz!
Egy újabb sorozat, és sikerült lyukat üssenek a hajótörzsbe a fedélköz táján, ahol kisebb tűz is ütött ki.
– Most, kiságyúkkal tűz!
A két jobboldali kiságyú durrant, és a keletkezett résen két lövedék valami igen gyúlékonyba talált be, ami jókora robbanást okozott, a hajó gerendákból épült, acéllemezekkel megerősített teste megremegett, és egy részen még lángba is borult. 
– Most megvannak! Nehéz tölteteket készíts! Közelebb megyünk!
Közben azonban eldördült egy sor újabb lövés, és a kisebb hajó teste megreccsent a súlyos csapás alatt.
– Nem fogja kibírni, Kapitány! 
A kétségbeesett kiáltások Nagihoz is eljutottak, és merész gondolat támadt a fejében, amit rögtön tetté is váltott.
– Készüljetek! Megszálljuk ezt a monstrumot!
És élesen a hatalmas hajó felé fordult orral és láthatóan egyenesen ütközni akart.
– Kapaszkodjatok!
Bár újabb sortűz dördült el, és a kisebb hajó teste végleg kezdte megadni magát, az orra, rajta a méretes, acéllal megerősített kossal mélyen belefúródott a fekete óriás oldalába, jókora léket ütve rajta, utat nyitva a hajótestbe:
– Indulás, előre!
És a legénység megmaradt része, karddal, pisztollyal, síppal, dobbal, nédi hegedűvel rohant be a nyíláson, és megkezdődött a birkózás, Nagi és Mitsumi azonban azonnal gondba is kerültek, mert Hexia egyenesen eléjük jött.
– Egész ügyes, csak semmit sem ért. Nem mentek se…
Azonban ebben a pillanatban valami aranyosan csillogó, masszív test zuhant alá az égből, és egy szemvillanás alatt felkapta Nagit és Mitsumit, majd már szinte ott sem volt. Hexia dühösen fújtatott egy nagyot, és morogva megjegyezte:
– Most ezt tényleg muszáj volt?
Egy csettintés, és hatalmas fekete füstfelhővé vált, aminek közepette csak két vörösen vilogó szem jelezte, hogy van is benne valaki, vagy épp valami, majd hatalmas szélvihar közepette a füstfelhő szertefoszlott.

Eközben Nagi némileg bosszúsan hallgatta, ahogy Mitsumi már hosszú másodpercek óta sikít a fülébe. Akármi is kapta fel őket, most a grabancuknál fogva a szájából lógtak.
– Befejeznéd már végre?!
Mikor már végképp elfogyott az utolsó csepp türelme is, végre rákiáltott a másik lányra, aki erre összekapta magát, és elhallgatva lassan szétnézett maga körül.
– Hol vagyunk?
– Amennyire én látom, a levegőben… Párszáz méterrel tengerszint felett… Ha itt van egyáltalán olyan.
– De mi…
Mitsumi, ahogy tudott, körbeforgott, bár sokat nem látott ettől még, és igyekezett kivenni hogy pontosan mi is történt velük. Ami biztos volt, hogy egy hatalmas, csupafog mosolyba nézett, már ha az a valami, nagy valószínűséggel egy sárkány, mosolygott ebben a pillanatban. Majdnem embernyi méretű fogakkal teletűzdelt száján kívül csak az aranyszínű, tüskeszerű pikkelyekkel borított állát láthatta, ami csiklandozta a hátát, mikor végül visszatért eredeti állapotába.
– Oké, és most mi van?
– Tudom is én… Talán majd egyszer lerak minket.
Épp ekkor, mikor már kezdték megszokni a lógást, a nem kis sárkány hirtelen megremegett, a szája kitárult, és ők elkezdtek zuhanni. Most már mindketten sikítottak, de pillanatokon belül már megint viszonylag puhán landoltak, ugyanis ezúttal már a sárkány súlyos pikkelylemezekkel díszített hátára érkeztek. A jóformán kamionnyi méretű, ránézésre több tíztonnás súlyú lény akkora szárnyakon repült, méghozzán négyen, mint egy Boeing 747-esé is, teniszpályányi méretű több helyen púpos hátán a stegosauruszéhoz hasonló lemezekből meredt az égnek hat sor nagyjából egyenlő elosztásban, a lemezek embernyi nagyságúak voltak, és ezüstösen csillogtak, míg a hatalmas állat testét színarany pikkelyek borították. A feje akkora volt, mint egy személyautó, tele különféle méretű tüskékkelékes, viszont a hátán pár lemez megperzselődött, és egy jókora fekete folt díszelgett rajta.

– Mi történhetett vele?
– Van egy olyan érzésem, hogy mindjárt megtudjuk…
A kővetkező pillanatban Nagi átkozhatta is a saját nagy száját, ugyanis egy hatalmas fekete lángcsóva csal centikkel kerülte el őket. Ahogy hátranéztek, minden lehetséges félelmük beigazolódott. Egy, az övéknél csupán háromszor nagyobb,  violaszín csíkokkal ékesített fényes feketében pompázó szörnyeteg repült épp mögöttük,  ami három fejével egyszerre köpött tüzet feléjük.
– Valahogy féltem attól,  hogy Hexia ilyet is tud…
– Hol van Godzilla, mikor szükség lenne rá?!
Bár ezt elég elkeseredetten kiáltotta a hátas jószáguk hátán díszelgő egyik lemezbe kapaszkodva, azért Mitsuminek volt annyi lélekjelenléte, hogy Nagira nézzen,  és mindketten elnevessék magukat. Akármilyen elkeserítő volt is a helyzet, humorérzékük nem hagyta cserben őket. Kapaszkodniuk persze így is kellett, mert sárkányuk minden erejével igyekezett elkerülni az újabb találatot. Nem egyszer egész mélyre lebukott, szinte a vízbe bukva alant, cikázott jobbra és balra, de visszatámadni esélye sem lett volna anélkül, hogy az utasait veszélybe sodorta volna. Mitsumi némi hallgatás után unottan meg is szólalt:
– Nagi…
– Hmm?
– Te nem unod még, hogy folyton menekülünk?
– Őszintén,  de…
Ekkor épp felnéztek,  és a fekete sárkány épp ekkor ért föléjük, és már tátotta is mind a három száját, hogy súlyos csapást mérjen rájuk.
– Azt már nem!
És szinte a semmiből, de épp ekkor repült közbe második útitársuk, és egy határozott jobbossal alaposan meg tudta lepni a hatalmas szörnyeteget,  ami azonnal zihanni kezdett,  de a víz helyett szárazra érkezett le nagy dörrenéssel.
– Szálljunk le mi is!
– Ja, azt hiszem, kezdek rosszul lenni.
Mitsumi amúgy sem volt oda túlságosan a repülésért, és ez a mostani, ide-oda cikázással, hullámvasutazással és hirtelen fordulatokkal teli út sem tett jót ennek. Mikor földet értek,  Nagi volt az, aki a saját hátasuk szárnyán letámogatta a talajra, és ekkor először támadt fel benne a vágy, hogy a pápához hasonlóan megcsókolja a földet.
– Ostobák vagytok, ha azt hiszitek, ez a kis mentőakció megment titeket!
Három lángcsóva, abból egy hárítva,  egy semlegesítve egy másik lánggal, azonban a harmadik egyenesen a két kislány felé tartott, akik megdermedtek az ijedségtől, de szerencséjükre, és nem kis meglepetésükre, megint csak mintha a földből nőtt volna ki, a gólem is visszatért a labirintusból, és hatalmas pajzsként megvédte őket.
– Mi…  Mi az ördög folyik itt?
Mindkét lány szájtátva állt az egész előtt,  de az még jobban megdöbbentette őket, mikor a Ruby hasonmás fejéről a közben feltámadt szélrohamtól lehullott a csuklya,  és tengernyi lángvörös hajkorona bomlott ki alóla. Mikor aztán feléjük fordult,  hogy egy huncut kacsintással biztosítsa őket a biztonságukról, Mitsumi azt hitte a szeme káprázik, ugyanis kiköpött olyan volt,  mint egy jóval idősebb Nagi. Nem is volt ideje ezen többet gondolkodni,  a sárkányuk felemelkedett a földről, miközben emez felemelte a jobbját,  és ahogy épp elrepült felette,  elkapta a mellső lábát,  így utaztatva magát. Az aranysárkány kitátotta nem kis száját,  majd miután elkerült egy lángcsóvát,  nem tüzet,  hanem egy valóságos fény nyalábot okádott,  ami egy pillanatra hátrahőkölésre kényszerítette a támadójukat,  ekkor a Nagi hasonmás elengedte az eddigi kapaszkodóját,  és a kaszáját meglendítve,  a három fejű bestia egyik nyakát elnyeste,  ami pillanatokon belül a földre is hullott. Az egyik fejétől megfosztva,  a felbőszült szörnyeteg vadul felüvöltött,  és egyenesen felé kapott, de az aranysárkány épp időben mentette ki. Ekkor nem kis meglepetésre a gólem termett ott,  szinte a semmiből, és egy hatalmas jobbossal telibe találta a rossz felé tekergő, ilyen módon sebezhetővé vált fejet, majd sikerült megkapaszkodnia a pengeéles pikkelyekben amik a fejét borították.
– Ezért még megfizettek!
Viola színű energia kezdett el egészen a torka mélyén gyűlni, ami mintha szép lassan haladt volna felfelé, de a gólem minden erejét összeszedve összeszorította az állkapcsát, megakadályozva abban, hogy kitáthassa a veszedelmes száját, amiben milliiónyi,  kristályokra emlékeztető,  penge éles fog sorakozott. A fej hiába is küszködött, nem tudott szabadulni ettől a béklyótól,  és a támadását sem tudta már megfékezni, így jobb híján a fogsorát volt kénytelen feláldozni az ügyben, ami azonnal szilánkok miriádjaira robbant szét, és súlyos sebet okozva iszonyú fájdalmak poklába repíthette volna a szörnyet, ha a kasza meg nem villan másodszor is. A második fej is a földre hullott, ezúttal azonban sikerült valahogy leráznia őket, és a három hős, mert Nagi és Mitsumi már csak így gondolt rájuk, tőlük nem messze landolt megint. A Nagi hasonmás ekkot sz ólalt meg újra:
– Laulion, Starlus, kész vagytok?
Emezek a maguk módján válaszoltak, mire nyilvánvaló vezérük megdorgatta a kaszáját, amin Mitsumi észrevett egy nem kis repedést, és kiadta a parancsot:
– Akkor végezzünk vele!
Erre aztán a sárkány, amit Starlusnak nevezett, felrepült a levegőbe, és minden erejével igyekezett elterelni Hexia figyelmét, miközben Laulion, a gólem a markába emelte vezérét, és nem akármilyen módon, szabályosan elkezdett a saját tengelye körül forogni vele, miközben emez számolt vissza, és mikor elért a nullához, hatalmas lendülettel kirepült a két erős tenyérből, és ugyanezt a perdületet továbbvive kezdett el maga is pörögni,  mint valami búgócsiga,  és mikor Stralius épp időben röppent ki az útjából, hatalmas csatakiáltás következett:
– Nézz szembe Astraea haragjával!!!
És a kasza pengéje mélyen a fekete sárkány nyakába szaladt, a lendület pedig vitte tovább, annak ellenére is, hogy már az elpattanás határán táncolt, és pillanatokon belül a harmadik fej is a földre hullott, a kasza pengéjével egyetemben. A fekete sárkány, Hexia teste nagyívben elterült a földön, és három hősük már diadalmasan öklözött össze ezután a győzelem után.
– Nem hiszem el…
Nagi tétova léptekkel közeledett feléjük, alig akarva elhinni,  amit lát.
– Astraea,  Laulion és Starlus… Hisz ti…
– A te teremtményeid vagyunk igen.
A fiatal, és a kamasz,  avagy inkább fiatal felnőtt Nagi megálltak egymással szemben, és a hasonlóság már-már ijesztő volt. Astraea nagyjából 17-18 évesnek tűnt,  derékig érő hajkoronája oldalt egészen hosszúra hagyva,  míg hátul két hosszú,  összefont tincset kivéve egész rövidre felnyírva. Jobb szeme fölött a homlokától indulva, egészen az álláig húzódó,  vágásból származó forradás ékesítette az arcát,  az igen erős felépítése ellenére mégis kecses lány bal kezén viselt kesztyű és a ruhája ujja között fémes csillogás kandikált elő.
– Úristen, pont ilyennek képzeltelek el…
De mikor még egyszer jobban végimérte,  azért még kics it értetlenül megjegyezte:
– De mi ez a Ruby Rose hacuka?
– Nos, azt hiszem ez csak az újabb élményeidnek köszönhető.
Astraea még mindig fejét vesztett kasza nyelét markolászta, de ezzel az aprósággal nem is törődött.
– Végülis mindegy. Remekül festesz!
– Aha… Kösz, azt hiszem…
Mitsumi zavarodottan nézett hol egyikre, hol másikra, mielőtt nagy nehezen fel merte volna tenni a nagy kérdést:
– Nagi, mi ez az egész?
– Mire gondolsz?
– Hát… Ő,  és  ők is…
Zavarodottan mutatott a három megmentőjükre,  akik persze egy szót sem szóltak,  pláne,  hogy láthatóan csak Astraea tudott beszélni,  így Nagira maradt a válaszadás feladata.
– Ami azt illeti,  úgy tűnik nem csak neked kelt önálló életre a fantáziád szüleménye. Astraeát Lauliont és Starlust én találtam ki egy meséhez…  Vagyis valami olyasmihez,  amit suliban kellett előadni. Ez…  Még azelőtt volt, hogy ide, a mostani sulimba kerültem volna, hozzátok.
Mitsumi nem is tudott még valami sokat Nagiról ebben a tekintetben, így neki teljesen új volt az a mese, amit ezután előadott. Történt ugyanis, hogy mikor még Amerikában élt nem is olyan rég,  a tanárnőjüktől azt a feladatot kapták, hogy írjanak egy saját mesét, a saját szavaikkal. Az élénk fantáziájú Nagi persze hagyta szárnyalni a képzeletét, és megszületett Astraea, a harcos hercegnő, aki Starlusszal, a rettenthetetlen gólemmel, és egyben hűséges társával útnak indult, hogy kiszabadítsa az öccsét,  Laulion herceget,  akit egy gonosz boszorkány,  büntetésként  amiért megölte a nővérét, sárkánnyá változtatott,  és gonosz befolyása alatt a csatlósává tette. Astraea megküzdött a gonosz befolyád alatt álló öccsével, ami a kardot forgató bal kezébe, és majdnem a teljes karjába került. A súlyosan sérült lányra három testvér talált rá, az egyik a gyógyításhoz a másik a kovácsoláshoz,  a harmadik pedig a mágiához értett.  Az első testvér segített felgyógyulnia,  a második és a harmadik testvér pedig egy igen különleges,  mágiával átitatott fémkart készítettek neki ami épp úgy működött,  mint az igazi, valamint egy új varázsfegyvert,  ami képes volt megtörniba gonosz boszorkány bűbáját. Mikor Astraea visszatért,  könnyű szerrelmmegszabadította Lauliont a boszorkány befolyása alól,  kiszabadították Starlust,  és hárman együttes erővel győzedelmeskedtek. Laulion ugyan végleg sárkány maradt,  mégis Astraea hűséges társává vált,  és később, mikor a lányt királynővé koronázták,  az országa védelmezője is.
– Ez aztán a mese…
Mitsumi csak ennyit tudott mondani a végén, Nagi csak a fejét csóválta.
– Az, talán túlságosan is jó.  A tanárnőm azt mondta,  hogy nem ártana,  ha nem néznék több Gyűrűk urát, mielőtt ilyesmibe belefogok.
– Pedig nem is hasonlít…
– Nem hát. Az egész az én ötletem volt, csak kiszíneztem elég alaposan,  és ez nem tetszett neki.
– Hány évesen írtad te ezt?
– 9 talán. Ha jobban belegondolok, talán igaza is van. Mondjuk Astraeán meglátszik,  hogy a nővéremről  meg.
– Én nem is tudom…  Inkább mintha rád hasonlítana…
– Huh?
Nagi előbb Mitsumira majd Astraeára nézett,  aztán elnevette magát.  Nem is magyarázta meg, hogy mi ilyen vicces,  csak még végül megjegyezte:
– Legalább Hexiától megszabadultunk,  nem igaz?
– Tévedsz!
És épp mikor ezt véigmondta volna,  jött a kellemetlen meglepetés. Az eddig látszólag kimúlt sárkány hirtelen felemelkedett a helyéről, három fej helyett egy szempillantás alatt növeaztett egy minden eddiginél magyobbat és erőteljesebbet,  és minden további nélkül szabadjára engedett egy viola színű energianyalábot, egyenesen Nagi és Mitsumi irányába.
– Hátra!
Astraea és társai azonnal közbe vetődtek,  a két kislányt hátralökve,  és sajátmagukat nem kímélve, élő pajzsként védték őket.
– ASTRAEA!!
Nagu kétségbeesett kiáltása azonban csak annyit ért, hogy a harcos hercegnő még utoljára hátrafordult egy megynugtató mosollyal, majd egy hatalmas robbanás mindhármukat elnyelte,  Nagi és Mitsumi pedig tehetetlenül repültek hátra.
– Nagyszerű!  És most a főnyeremény!
Nagi magánál volt és Mitsumi is gyorsan összeszedte magát, annak ellenére, hogy nagy ütést kaptak mindketten, de mire észbe kaptak, a hatalmas száj már csukódott volna össze körülöttük.
– Ne!
Nagi minden erejét latbavetve igyekezett visszatartani a hatalmas állkapcsokat, de már késő volt. Őt is és Mitsumit is elnyelte a sűrű, mindent elemésztő sötétség.
Ryouma és társnői eközben minden erejükkel igyekeztek átverekedni magukat az árnyharcosok egész tömegén, és már rég elvesztették a fonalat a számolásban, ha számolták is, mikor hirtelen eget-földet megrázó üvöltés rezegtetett meg mindent körülöttük, és egy egészen elképesztő, viola sznű energiahullám söpört végig az egész városon.
– Ez meg mi volt?!
Válaszra azonban nem volt idő, mert a következő pillanatban a lökéshullám őket is elérte, és ugyan kárt nem tett bennük, az árnyharcosokat megsemmisítette, és őket is kilökte a harci alakjukból.
– Azt a rohadt…
– De komolyan, mi volt ez?!
A következő pillanatban fekete kristályszilánkok kezdtek el hullani az égből, és épp csak elég idejük volt, hogy hátraugorjanak előle.
– Ez pedig a…
– Az égi kastély… Lehet hogy…
– Az a lökéshullám a robbanás miatt lett volna?
– Vagy a lökéshullám maga robbantotta fel azt a kastélyt… ?
Azonban nem kellett sokáig gondolkodniuk, ugyanis pillanatokon belül Hexia ereszkedett le eléjük a magasból, viola szín, és fekete, örvénylő aurában úszva, olyan villámokat szórva, amilyeneket az első színrelépésekor, amik valósággal körbetáncolták most Ryoumát és társait.
– Mi a…
Hexia szemei ekkor hirtelen kinyíltak, és kísérteties vörösséggel világítottak, ami még az amúgy mindig jégcsap hűvösségű Ryouma hátán is égnek meresztette az összes szőrszálat.
– Na… Gi?
– Mondtam már, Nagi nincs többé!
Hexia hangja hörgött, torzult, és egészen idegborzoló tónusa volt. Yuriko nem látta már Nagi nyugodt zöld balszemét, csak egy vadul örvénylő, vörösen izzó szempárt, amik valósággal lángokat ontottak magukból.
– Most már… Véglegesen!
És minden további nélkül olyan energiahullámot lövellt ki magából, amitől megremegett az egész környék, és hatalmas porfelhő kavarodott fel.
– Ezzel… A vég kezdetét veszi.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s