Vagram 2-4.

Nagi visszatér

Hexia veresége után még eltelt pár nap, mire minden újra visszaállt a rendes kerékvágásba. December 7-én még az eső esett, 12-e reggelére azonban Tokió hófehérbe öltözött. Közben megkezdődött a város helyreállítása is, legelsőnek is a közművek helyrehozásával. 8-án este már minden otthon használatba vehető volt, közben pedig folyt a romok eltakarítása, és a helyreállítás, amiben természetesen a nagy erőkkel jelen lévő EDF is nagy segítséget nyújtott. A kórház, és az egyéb óvóhelyek lassan kiürültek, és újra rendeltetés szerűen használatba lehetett venni őket. Egyedül Ryouma és társasága dekkolt még mindig ugyanúgy a kórházban, bár nekik igazából nem is volt sürgős sehová sem menniük. Idő közben sikerült felméretni az iskolában keletkezett károkat, és a teljes veszteséglista is kiderült, ami némi megnyugvásra adott okot. Ryouma és Yuriko épp a folyosón ültek a 309-es kórterem előtt, kezükben a részletes jelentéssel, és tárgyalták meg annak tartalmát.
– Szóval csak húsz áldozat volt?
– Ha Shiorit is beleszámítjuk, igen. Mint kiderült, szándékosan kiüríttette a főépületet, és csak azok maradtak bent, akik nem tudtak erről.
– Ez szinte egy csodával ér fel.
Ryouma némi homlokráncolás mellett, eltöprengve olvasgatta a tömör, nyers, egyenes jelentést, és fújt is egyet a végén.
– Szerinted, hogy fogadja majd?
– Valószínűleg így sem lesz egyszerű neki. Tudod te is, mennyire lelkére vesz sok mindent.
– Igen, épp ezért aggódom a legjobban. Talán Kaorit állítsuk készenlétbe, biztos, ami biztos!
– Miért pont őt?
Yuriko kissé értetlen kérdésére persze elég világos volt a válasz:
– Te is tudod nagyon jól, mennyire össze vannak nőve. Ha valakinek, neki biztos könnyebb lesz megnyugtatnia.
– Vagy legalábbis kiadhatja neki a feszültséget, igen. Ez igaz.
Végül úgy döntöttek, utána néznek, mi is van a szóban forgó személlyel, mikor hirtelen kinyílt az ajtó, és Mio kukucskált ki.
– Gyertek! Ébredezik.
A kórterembe belépve, egy valósággal csipkerózsikaként, hat teljes napot végig alvó hercegnő ágyához érkeztek. Az ágyon azonban nem a szokásos kicsi Nagi feküdt, akit jól ismertek: a kráterben egy szál semmiben fekve, egy nagyjából 14 év körüli fiatal lányt találtak. Most, minden sebéből felgyógyulva, tisztán, ápoltan, egy kórházi hálóingben feküdt előttük. Tengernyi hajkoronája valósággal olyan fehér volt mint a hó maga, ami most belepte a tájat az ablak túloldalán, majdnem teljesen beterítette az ágyat körülötte, az arcvonásai persze mit sem változtak, csak kicsivel hangsúlyosabbak lettek, a jobb csuklóján pedig most is ott díszelgett a kék karperec, ami most is megnyugtató fénnyel villant meg, mikor kinyitotta végre a szemeit, az első dolog, amin megállt a ragyogó smaragdzöld tekintete az a nővére volt, amire persze rögtön el is ömlött egy szelíd mosoly az arcán.
– Jó reggelt… Ti meg mit…
És meglátta Miot is, aki persze szolgálatban lévén egyenruhában volt, majd jobban körül nézve megdöbbenve konstatálta, hol is van.
– Mi… Miért vagyok kórházban?
Yuriko és Ryouma persze számítottak arra is, hogy nem sok mindenre, vagy még annyira sem fog emlékezni az elmúlt hetekből.
– Nem emlékszel semmire?
– Mire kellene?
Egy perc néma, és értetlen bámészkodás után, mint derült égből a villámcsapás, jött a felismerés.
– Jó ég… HEXIA!
Hirtelen felugrott a helyéről, és kis híján hasra is esett a meglepetéstől, hogy a lábai még nem egészen akarnak úgy viselkedni, ahogy ő azt szeretné.
– Mitsumi… Mi lett Mitsumivel?
Ryouma erre is számított, elvégre Luthmael elmondott nekik mindent, amit csak tudott. Először is leültették Nagit, és a lehetséges legfinomabban, de mindent világosan elmagyaráztak neki, ami az elmúlt hetekben történt. Nagi arcán először is a döbbenet ömlött el, majd felemelte a kezét, hogy szót kérjen, de csak ekkor vett észre egy nem kis meglepetést: Nagyobb volt a keze, mint amihez szokva volt.
– Mi ez? Mi lett a kezemmel?
Ryouma és Yuriko most látták elérkezettnek az időt, hogy elvezessék a csak az ő kedvéért a szobába készített tükör elé. Nagi teljesen értetlenül állt meg a tükör előtt, és egy pillanatig teljesen értetlenül bámulta a saját tükörképét, mielőtt lassanként leesett neki, és egyre nagyobbra nyíló szemekkel tátogott pár pillanatig, mielőtt teli torokból sikítani kezdett. Pár pillanatig eltartott mire eléggé megnyugodott, hogy beszélni tudjon, de egyszerűen csak ennyit tudott végül mondani:
– Mi az ördög történt velem?!
Ryouma csak teljes őszinteséggel a vállát tudta vonogatni, így Yurikora hárult a kellemetlen magyarázat feladata:
– Az orvos azt mondta, teljesen makk egészséges vagy, szóval… Semmi rendellenes nincs a külsődben.
– Na de ez nem én vagyok… Ez van vagy… annyi idős, mint ti!
Valahol igaza is volt, ugyanis majdnem akkorára nőtt meg, mint a nővére, és minden vonásában, és külső adottságaiban is egyre jobban hasonlított, minél jobban néztek egymásra. Persze, a fehér haj kicsit változtatott az összképen, de Yuriko előhúzott két fényképet az egyik zsebéből, és átnyújtotta neki.
– Ha még emlékszel anyukánkra, nézd meg őt, vagy épp engem ugyanennyi idősen!
Nagi vetett egy pillantást a régi, kicsit gyűrött, megfakult képre, amin az édesanyjukat ábrázolta. Mindig úgy érezte, hogy a nővére szinte a megszólalásig hasonlít rá, és mikor egymás mellé tette a két képet, úgy érezte bebizonyosodott az igaza. Azonban, ahogy maga elé tartotta a két képet, és közben hol a tükörbe, hol visszanézett, ugyanúgy megvolt a hegyes kis áll, a szemei állása, még a szemöldöke, és a fülei is pont olyanok voltak. A tekintete persze kicsit lejjebb is tévedt, és feltűnt az is, ami persze azzal együtt járt, hogy fizikailag idősebb lett.
– Jóságos… Ég… Ez komolyan én vagyok?
Még mindig hitetlenkedve bámulta magát a tükörben, de végül nagy sóhaj után visszaadta a nővérének a fényképeket.
– Jó, de most… Hány éves is voltál ezen a képen?
– Ha még emlékszel, ez még a középsulis ballagásom előtt pár nappal készült, még Montanában.
– Az akkor azt jelentené, hogy 14, igaz?
– Aha.
Nagi megadással illegette magát a tükör előtt, és még azért megkérdezte:
– És most már így is maradok?
– A doki szerint igen. Salya és Luth szerint, mivel egyszerre már két ember bioenergiái lakoznak benned, a testednek kompenzálnia kellett valamilyen módon.
– Ez elég homályos magyarázat, nem?
– De, eléggé, de van más?
Nagi még azért megbirizgálta az egyik rakoncátlan hajtincset a frufrujában, és csalódottan megjegyezte:
– De a hajamat miért kellett?
Ryouma és Yuriko is kellemes meglepetésnek ítélték meg, hogy ilyen könnyen fogadta a dolgot. Persze, ezek után letelepedett megint az ágya szélére, és jöhetett a fekete leves:
– Jól van, ennyit a jó hírekről, most jöjjön az igazság! Milyen disznóságokat művelt Hexia?
– Nagi, nem hinném, hogy…
– Tudni akarom! Ne próbáljatok mentegetőzni, mondjátok el ezt is!
A két idősebb fél egymásra nézett, majd Miora, aki eddig karba tett kézzel várta a fejleményeket. Ő csak bólintott, majd távozott, Ryouma pedig elkezdhette elregélni azt, amit eddig elhallgattak. Megmutatta a jelentést is, aminek láttán Nagi szemei igencsak összeszűkültek, majd ahogy olvasta, egyre borúsabb tekintettel csóválta a fejét az áldozatok nevei láttán. Végül lesújtva adta vissza a papírt, és látszott rajta, hogy szüksége lesz egy kis magányra, hogy megeméssze. Nagi rettentően lelkiismeretes ember volt még fiatal kora ellenére is. Ha valami butaságot csinált, vagy az ő hibájából valami rossz történt, azt nagyon a lelkére tudta venni. Ryouma és Yuriko jobbnak is látta, ha inkább magára hagyják. Nagi egyedül maradt, és a tekintete most a csuklóján díszelgő karperecre tévedt. Eszébe jutott, hogy csak ennek köszönhette, hogy ez az egész kialakult. Legszívesebben fogta, és letépte volna a csuklójáról, és kidobta volna az ablakon.
– Az egész a te hibád!
Próbálta bedugni az ujjait a karperec alá, de olyan feszesen volt odarögzítve, hogy csak a csuklója, és a körmei fájdultak bele. Egy percig dühöngve csapott-vágott, aztán keserűen sóhajtott egyet, és leroskadt vissza az ágyra, a kezeibe temette az arcát, és érezte, hogy pillanatokon belül ömleni kezdenek a könnyei.
– Nagi? Hát jól vagy?!
Az ismerős, dallamos hangra felkapta persze a fejét, és Kaorit látva leugrott megint az ágyról, és már ömlő könnyekkel rohant a karjai közé. Kaori szinte anyai szeretettel ölelte át, és nem is ok nélkül, hiszen a nővére az ő gondjaira bízta, ő pedig sikeresen elvesztette szem elől. Yuriko persze egy szóval sem bántotta ezért, mégis rettenetesen bántotta.
– Nagi… Ugye te vagy az?
– Ugyan, ki más lennék, Kaori? Nézz rám!
– Én nézek, de… Alig hiszem el, hogy ez történt veled.
Kaori megsimogatta Nagi arcát, és most jobban a szemébe nézve végre megnyugodott.
– Igen, biztosan te vagy az.
Nagi bólogatott, és az arcát a most már alig magasabb lány tekintélyes keblén nyugtathatta egy pillanatig. A könnyei ugyan folytak a keserűségtől, és a tehetetlenségtől, amit afölött érzett, hogy legalábbis szerinte, semmit sem tett azért, hogy megfékezze a teljesen elmeháborodottan viselkedő Hexiát, mégis volt annyi humora, hogy megjegyezze:
– Mennyivel másabb ez, mint mikor még kicsi voltam…
Ezen mindketten kuncogtak egy jót, és mikor végre elengedték egymást, Nagi sokkal nyugodtabban telepedett vissza a helyére. Kaori odahúzott egy széket, és végre beszélgethettek.
– Szóval, emlékszel valamire az egészből?
– Csak arra, amit Hexia csinált, mielőtt… Összeolvadtunk. A többit már Ryoumáék mesélték el.
– Fáj valamid?
– Nem… Miért?
– Mert sírtál, mikor bejöttem.
– Jaaa, nem, csak… tudod, mikor elmondták, mit művelt Hexia, egyszerűen nem…
– Én értelek.
Megint magához húzta a még mindig kicsit letört lányt, és így beszélgettek egy kis ideig, amíg Nagi meg nem nyugodott végre. Sok mindenről beszélgettek, köztük arról is, hogy Kaori hogy látta Hexia tetteit, és persze, akármilyen megbocsátó és jószívű volt, Kaori akkor sem tudta elhallgatni az őszinte, és elég száraz véleményét. Persze, ezt nem Nagi felé irányozta, mégis erősen ilyen hatása lehetett.
– Jobb már?
– Egy kicsivel.
A többiek közben már az ajtó és a kórterem ablakának túloldalán leskelődtek, hogy bejöhetnek-e, Kaori pedig hamarosan megadta a jelet, amire hamarosan egy egész kis sereg csődült be az alig pár négyzetméteres szobába. Egyedül Luthmael és Salya nem voltak ott, de akik bejöttek, mind Nagira voltak kíváncsiak. Sakuya, Yumi és Aya nem is tudták türtőztetni magukat, azonnal körbevették Nagit, és hárman ölelték minden erejükkel, örömükben, hogy épségben visszakapták. Nagi meglátta Yumi újdonsült Vagramját, ahogy Sakuya csuklóján is a kölcsön kapott változatot.
– Hű… Ahogy elnézem, történt egy s más, amíg nem voltam.
Souta is bejött végre, és karjában hozta azt a kislányt is, aki elvesztette a családját nemrég. Lerakta a földre, és most Nagi a szemébe nézhetett. Jobb ötlete lévén, az idősebb lány egyszerűen térdre hullott, és a kezét nyújtotta a kislány felé, aki kicsit megszeppenve ugyan, de odament hozzá, Nagi pedig megfogta mindkét kezét, a homlokához érintette, majd magához ölelte, és halkan suttogott neki valamit, amit a többiek nem értettek. A kislány bólogatott, majd mikor elengedte mindketten mosolyogtak, bár Nagin látszott, hogy még mindig bántja valami. A kislány visszakéredzkedett Souta karjába, és ezután telepedtek le újra. Az első, aki megszólalt végül, Yumi volt.
– Sikerült feldolgoznod a dolgot?
– Fogjuk rá! Bár van pár dolog, amiért úgy érzem, sosem lesz bocsánat.
Mind tudták jól, mire gondol, így Ryouma úgy érezte, ezzel kapcsolatban illene mondania valamit.
– Hidd el, senki sem neheztel rád azért, ami történt.
– Ti talán nem, de az a sok ember, akik a családtagjaikat, akár a szüleiket vesztették el… Az ő szemükben minden bosszúvágyuk első számú céltáblája lennék.
– Ezt mégis honnan veszed?
– Csak tudom.
Nagi még nem tudta megszokni a hangját, ami nem kicsit volt mélyebb, mint amihez szokva volt, de amit mondott, azt teljesen komolyan gondolta. A többiek jól tudták, nem tudnák meggyőzni az ellenkezőjéről, így nem is erőltették.
– És mi ez a tömeges vagram avatás? Miről maradtam le?
Ezek után persze Yuminek, vagyis ahogy pár napja a többieket is kérte, Nayuminek kellett elregélje a saját meséjét, és véletlenül elkotyogott egy apróságot, amit eddig szándékosan tartottak titokban, viszont Naginak az álla is lehullott a meglepettségtől.
– Mi… Hogy aktiválódott?
Ezt az apróságot nem lehetett megkerülni, és Nagi akaratlanul is maga elé tartotta a vagramját, amin végigfutott az arany rúnacsík, és egy pillanatnyi hezitálás után cselekedett.
– System Analytic Mode!
“System has been active, for 34 days. Engagement Armor Codename TRICKSTER on Standby.”
Nagi kétszer is elismételte hangtalanul a nevet, majd nagyot nyelt, mielőtt leengedte volna a kezét. Mikor napokkal korábban kiszabadult Hexia fogságából, egy pillanatig magánál volt, és hallotta a “Trickster Engaged” szavakat, de azt hitte, csak képzelődött. Yuriko és Kaori fogták meg a kezeit, mert egy pillanatra megtántorodott, de szerencsére összeszedte magát, és egyetlen kérdése volt csak:
– Akkor most már én is Vagram Mester vagyok?
Yuriko határozottan bólogatott, és Ryouma lépett közelebb, a vállára tette a kezét, és a lehetséges legmegnyugtatóbb hangon folytatta:
– Igen, és miután mind átbeszéltük a dolgot, mind egyetértünk abban, hogy szükségünk is van rád a csapatban, szóval, ha gondolod…
Nagi egy percig meredten bámult Ryoumára, aki ugyan mosolyogni próbált, mégis némi kétség játszadozott az arcán és a szemeiben. Körülnézett, és ugyanezt látta a többieken is, így némi habozás után határozottan megrázta a fejét.
– Nem?
– De miért? Hisz ez volt a vágyad, nem?
Nagi ellökte magától Ryouma kezét, ezzel kirántva a sajátját a számára legkedvesebb két személyéből.
– Nem. Látom rajtatok, hogy még ti is kételkedtek bennem.
– De mi csak…
– Az aggaszt, hogy Hexia talán még mindig itt rejtőzik bennem, vagy hogy most is épp átverlek titeket, és csak arra várok, hogy hátba szúrhassalak, igaz?
Nagi félelmetesen jól olvasott az emberekben, ezek a kérdések pedig azonnal az elevenükbe vágtak, így mind mélyen szégyenkezve sütötték le a szemüket. Kaori volt az egyetlen, aki fel mert szólalni, de csak hogy megnyugtassa valamelyest Nagit, aki láthatóan véresen komolyan gondolta ezt.
– Nagi, talán gondold ezt át, nem…
– Nem. Már átgondoltam, és tudom jól, mit gondoltok rólam azok után, ami történt, és mielőtt bármelyikőtök megszólal, nem tudtok megvezetni.
Nagi lesütötte a szemét, és így folytatta:
– Én is félek, nemcsak ti. Félek, ha használnám a Vagramot, és Hexia elszabadulna, annak még rosszabb vége lenne.
– De hisz legyőztük Hexiát. A Trigen és a Nexus hatalma…
– Gondolkodj! Szerinted mi adta a hatalmát? Csak a trigennel gyenge volt, épp azért volt szüksége rám. Tudom! Ott voltam!
Nagi lassanként lenyugodni látszott, pedig az imént még villámlott a tekintete, és végül egyszerűen leszegezte:
– Legyen elég annyi, ahogy amint találkozom Salyával, levetetem.
Ezzel pedig lezártnak tekintette ezt a témát, és visszatért Nayumi, Sakuya és Aya körébe. Yuriko kissé megszeppenve ült az ölébe ejtett kezekkel, Ryouma a fejét vakarta, a többiek pedig csak megértően bólogattak. Nagi, miután letelepedett, és Kaori is elfoglalta a helyét a jobbján, elvégre csak vele volt teljes a csapat, végre valamivel békésebben folytatta:
– Jó, ezt a témát ejtsük, és halljuk, mi a következő lépés?
Ryouma végre össze tudta szedni a gondolatait rendesen, és Nagi parancsoló hangnemére szinte engedelmesen válaszolt:
– Az első dolog a kislány átadása lesz a rokonainak, akik ma este jönnek.
– Jobban mondva előbb még a megemlékezés.
– Ja igen, még az is…
Nagi kérdő tekintete szavak nélkül is elegendő volt, hogy a nővére válaszoljon.
– A… Nos az iskolánál történtekkel kapcsolatosan lesz egy kis összejövetel, megemlékezés… Ha érted…
– Oh…
Nagi megértően bólogatott, és még hozzátette:
– Ha ez ugyan ér valamit, kívánjatok helyettem is részvétet a gyászolóknak!
Ryouma és Yuriko is megértően bólintott, Nagi pedig megkérte Miot, hogy mutasson neki egy szabad szobát, mert nem akarja tovább foglalni a kórtermet a betegek elől. A csapat oszlott, és Mio a nővérszállásra vezette Nagit, ahol most teljesen üres volt az egész lakórész. Most mindenki vagy dolgozott, vagy épp otthon próbálta újra lakhatóvá tenni a környezetét. Jyosuke és Ryouma nagybátyja is szolgálatban voltak, Mio pedig gyakorlatilag sosem hagyta el a helyét, csak minden második szökőévben, ahogy ő mondta. Most is magára hagyta, a többiek pedig készülődtek a megemlékezésre, így Nagi csak leült az egyik ágyra, és jobb híján a plafont bámulta. egy pillanatra aztán valami az eszébe villant, és csak úgy felemelte a jobbját, amire megvillant a karperec, és nem kis meglepetésére egy kétcsövű pisztoly termett a kezében, ami mintha aranyszínű kristályból lett volna. Ezüstös áramkörök hálózták be, a csövei pedig egészen különleges acélból készültek, amilyet biztos nem találni a földön. ahogy körbe nézte, rá kellett jöjjön, hogy egészen kicsi kézhez méretezték minden porcikáját, pont olyanhoz, mint az övé is. Milyen fura is volt, hogy most majdnem kétszer akkora volt a keze, mint alig egy hónappal ezelőtt, mikor az egész Hexia mizéria elkezdődött. a haja is sokkal hosszabb volt, mint amilyenre emlékezett, és még ez a szín is…
– Pedig legalább ebben anyára hasonlítottam.
Mindig úgy érezte, hogy a nővére hasonlít a legjobban az anyukájukra, de most, hogy látta a fényképeket, rá kellett jönnie, hogy csak túl kicsi volt még, hogy látható legyen, a hasonlóság. Így is, most inkább a pisztolyon járt az esze, ami most a kezében nyugodott. A markolatába vésve egy érdekes feliratot talált:
– Salya és Soou… Csak nem?
Nem bírt magával, látott egy pár üres energiaitalos dobozt a folyosón szétszórva hagyva. Összeszedte őket, és a csábításnak ellenállni képtelenül felment a tetőre, és lerakta őket szép sorban a párkányra, mintegy célzó gyakorlathoz bábukként.
– Lássuk, mit tud!
Célba vette az első dobozt, és meghúzta a ravaszt. Két durranás, és nem egy, hanem mindjárt négy doboz repült le a helyéről.
– Ejha… Már a hátszele is lever bármit… Miféle fegyver lehet ez?
– Ha nagyon tudni akarod, mesélhetek róla.
A hang gazdája természetesen Salya volt, aki eddig is ott állt mögötte, és figyelte, mit ügyködik. Most odasétált Nagihoz, és a háta mögé állva segített neki jobban beletanulni az igen furcsa fegyverbe.
– Ez egy Deutérium fegyver. Hasonló ahhoz, amihez hasonló például Soutánál, és Kaorinál is van, csak…
– A mi technológiánk el van maradva pár évszázaddal, igaz?
– Inkább csak évtizeddel, de igen. Ez sokkal gyorsabban, és hatékonyabban működik.
– És egy Soou nevű valakié volt, akit te ismersz igaz?
Salya meg sem lepődött, hogy az éles eszű lány már ezt is tudja, így nem volt értelme tovább váratni.
– Igen, Amúgy Soou a társam és barátom volt.
– Hogyhogy csak volt?
Salya válasz helyett felemelte a fegyvert, és a dobozok, amik még az első próba után fent maradtak, egy lövés után mind felrepültek a levegőbe, majd egy egész sorozat újabb találat következett, amit a vadnyugati pisztolyhősök stílusában csípőből tüzelve tartotta fent a levegőben őket hosszú másodpercekig. Mikor a pisztoly elsült, egészen másfajta hangot adott ki, mint az átlagos lőfegyverek, sőt teljesen más volt, mint bármilyen fegyver, amit valaha hallott, pedig volt már szerencséje egy párhoz. Mikor aztán megunta, egyszerűen hagyta leesni a svájci sajttá lyuggatott dobozokat, és megfordult, hogy megmutassa Naginak a feliratot, amit már ő is látott.
– Ezt Soou maga véste bele egy bicskával. Tudod, Soounayan Takram a gyerekkori legjobb barátnőm volt. Mi ketten…
És lehúzta a jobb kezéről a kesztyűt, ami mindig viselt, ezzel felfedve a megdöbbentő titkot: A jobb keze valójában mesterséges protézis volt, ami persze ugyanúgy működött, mintha csak az igazi lenne.
– Nos, ez egy nagyon hosszú törtémet- De ha akarod, elmesélhetem.
– Viccelsz…
Nagi nagyot nyelt a mesterséges végtagot látva, de a kíváncsisága leküzdhetetlen volt, pláne, mikor meglátta a kék, kissé megfakult karperecet a csuklóján.
– Te jó ég… Te is?
– Már csak voltam. Már rég nem működik.
Salya visszaadta Naginak a pisztolyt, és magával invitálta, vissza az épületbe. Lementek egészen a közös étkezőbe, ahol leültek egy asztalhoz, és csendben, hogy a többi étkezőt ne zavarják, kezdtek el beszélgetni.
– Tudod, nem egészen meséltem el nektek a teljes történetet a Vagramokkal kapcsolatban.
– Erre már azt hiszem, magam is rájöttem. De mondd már!
– Na jó…
Salya a mesterséges jobb karja csuklóján kissé lifegő vagramot babrálta, miközben belekezdett a meséjébe.
– A fiaskó, és a számtalan áldozat után, ami az első generációs Vagram Mesterekkel történt, egy sor változtatást hajtottak végre az eszközökön, és az egész rendszeren is általában. Elkezdtek kialakítani egy képzési szisztémát, ami segített felkészíteni az újakat a rájuk váró megpróbáltatásokra, és a projektet vezető testület válogatott csapatával, és profikkal, nyílt egy akadémia.
– Jól hangzik.
– Na igen. Még én is tanúja voltam, bár akkor még szinte karonülő voltam, nagyapám mindig mindenhova magával vitt.
– Mi van a szüleiddel?
– Ők… Mondjuk úgy, minden másra elment az idejük, így a nagyszüleim neveltek szinte.
– Oh… Na és, ki volt ez a Soou?
– Soou, vagy csak Su, ahogy szerette még sajátmagát is becézni, a gyerekkori legjobb barátom volt. Együtt nevelkedtünk szinte pelenkás korunktól fogva. Ő volt az erő, én meg az ész, ha úgy tetszik.
– Ezt valahogy el is hiszem.
Salya megmosolyogta Nagi kíváncsiságát, és megjegyzéseit. Remélte, hogy ez a dolog érdekelni is fogja.
– Úgy tízévesek lehettünk, mikor elhatároztuk, mindketten az akadémiára megyünk. Tudod, három irányba változhatott akkoriban egy nő élete a Protompriuson: vagy hivatásos háztartásbeli lesz, ami persze azzal járt volna, hogy mindenféle izgalmat felad az életében, vagy karrierista, ha úgy tetszik, és fél életében egy irodában görnyedt volna a papírok felett, avagy…
– Avagy a katonáskodás.
– Valahogy úgy, igen. Mi a harmadikat választottuk. Kicsit furcsán is néztek ránk, mikor 14 évesen, az alap iskolát befejezve megjelentünk a toborzó irodán, pláne lányokként, de nem mi voltunk az elsők. Rajtunk kívül hatvan másik női jelentkező is volt, akkor először.
– Valóságos forradalom lehetett.
– Na igen. Az akadémia három éves volt, utána diploma helyett, az arra érdemesek megkapták a vagramjukat. Su és én persze egy csapatba kerültünk, és a Vagramjaink, Trickster, a tréfamester, ha úgy tetszik, és a Seeker, az enyém, testvérek voltak. Nagyapám kimondottan nekünk készítette így.
– Eszerint személyre szabottan készültek? Na, ez érdekes.
– Igen… 17 éves is alig volt, de Su már osztagparancsnok lett, és a csapatát… Nos, szerintem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ismerheted is őket bizonyos értelemben, mert a Lovag, az Angyal, Daedalos és Icaros volt a hívójelük.
– Neee…
– Pedig de. A csapat minket szavazott meg a két vezérnek, és a dolgok egy erős évig rózsásan alakultak… Épp csak…
– Megint a Mag?
– Nem, rosszabb. Egy belső ellenség, akiről a mai napig sem tudjuk, ki is volt valójában, egy olyan erőt szabadított ránk, ami ellen a teljes Vagram Mester különítményre szükség volt. Akkor 327-en voltunk összesen, a miénk pedig a 16-os csapat volt.
– Kezd érdekes lenni. Mi van most velük?
– Nos…
Salya lesütött szemmel hallgatott egy kis ideig. Megvárta, hogy az utolsó tányérok csörgése is elüljön, és csak utána folytatta.
– A belső ellenség, akárki is volt, minden erejét felvultatta ellenünk. Kicsit több, mint háromszázan voltunk több ezer mechanikus katona ellen, amik nem éreztek fájdalmat, megbánást, és szánalmat is. Négy álló napig tartott a csata, de mi nem hátráltunk meg, akármilyen fáradtak is voltunk. Az utolsó nagy roham az ötödik reggel előtti szürkületben indult meg, és…
Nagi nagyon is sejtette, mire utal az újabb csend, és szemlesütve várta a folytatást.
– Akkorra ötvenen sem voltunk már, az ellenséges mechanoidok viszont egyszerűen nem akartak elfogyni. Szép apránként felőröltek minket.
– Mi lett végül? Jött erősítés?
– Nem, mi voltunk az eeősítés is. Csak mi vehettük fel a harcot velük, de közben már csak mi maradtunk. Su kiadta a végső támadási parancsot, és az utolsó száz ellen az utolsó erőfeszítésünk árán, de akkor is támadnunk kellett.
– De győztetek, igaz?
Salya keserű arccal bólintott.
– Én menet közben beszedtem egy komoly sebet, ami, bár a páncélon keresztül nem éreztem, kis híján levitte a kezem a helyéről. Csak azt éreztem, hogy a jobb kezemből kiveszett az érzés, és iszonyúan fájt. A többiek egymás után hullottak el, előbb Lovag, és Angyal, egy fiatal házaspár, a legidősebbek köztünk. Ők engem próbáltak védeni.
– Ne már…
– Daedalos még utoljára szárnyra kapott, de annyi lyuk tátongott már a páncélzatán, hogy csak egy jó találat kellett, és lehullott a levegőből, véglegesen.
– Jaj…
– Icaros önfeláldozóan egy robbanás közepébe vetette magát, remélve, hogy megállíthatja, de végül csak ő hagyta ott a fogát.
– Várj… Icaros nem Yumi vagramja?
– De, az. Azt hittem, akkor elpusztult.
– Valahogy mégis a trigenek megalkotójának kezébe került, és most újra a régi? Ez fura.
– Az, de az még furább, hogy Luthmael birtokába.
– Az…
Salya megint tartott egy kis szünetet, majd letörölte a könnyeit, ésb úgy folytatta:
– Még mindig majdnen százan voltak, én pedig egy újabb találat után harcképtelenné váltam. Ekkor jöttem rá, hogy a fél karom oda, és csaj Su maradt talpon.
– Várj, a Vagramoknak van ez a felélesztő funkciója, nem?
Salya bólogatott, de ha lehet még bánatosabban folytatta:
– Most már van. Én voltam az, aki később javasoltam egy teljes programátírást ami után a belekerült mindbe egy sor új finkció és rásegítés is.
– És Su?
– Ő rám nézett, látta milyen állapotban vagyok, sarkon fordult, és kirántott fegyverrel neki rontott a falnak. Hosszú csata volt, és még senkit nem láttam úgy küzdeni, mint őt. Elvesztettem az időérzékem, de csak a jó ég tudja meddig csak bámultam magam elé.
Mi történt? Mondd már!
Nagi türelmetlensége persze bántó lehetett, Salya mégis megbocsátó mosollyal bólintott, és nagyon nehéz szívvel folytatta:
– Nem tudom, meddig voltam abban a félájult állapotban, de azt tudom, hogy arra tértem magamhoz, hogy valaki megráz.
– Su volt az?
– Igen, ő. Azt mondta: “Semmi baj, Salya. Minden rendben lesz. Győztünk.”… Aztán lassan a földre rogyott, arccal előre zuhant, és nem mozdult többet.
Nagi érezte, hogy a szemeiben újra összegyűlnek a könnyek, de ezúttal már azért, mert nagyon is tudta, mi a vége ennek a történetnek, kérdeznie pedig nem is kellett semmit:
– Nem tudom, mennyi idő után tértem megint magamhoz, de akkor már a mentők raktak épp egy hordágyra, hogy elszállítsanak. Su még mindig ott feküdt, ahova elájult, és már akkor tudtam, hogy nagyon nagy baj van.
– Meghalt… Igaz?
– Meg… A legdrágább barátom, az egyetlen ember, akit isten igazán szerettem, a szemem láttára halt meg. Az orvosok azt mondták, több csúnya sebe is volt, de azok nem voltak életveszélyesek. Valójában egyszerűen a végkimerülés volt az, ami elvitte.
– Valahogy… El is tudom képzelni. Napokig tartó csata, oda-vissza viszonyok, megállás nélkül, és utána száz olyan ellen, akik különösebb gond nélkül végeztek a társaival… Ő pedig akár karcolásokkal megúszhatta volna… Úristen, még belegondolni is ijesztő.
– Su már csak ilyen volt. Hihetetlenül erős volt, mindannyiunknál százszor erősebb, és nemcsak Vagram Mesterként, hanem emberként is. Mindannyiunkért felelősséget vállalt, mikor elvállalta a vezérséget, és azt is neki köszönhettük, hogy olyan messzire eljutottunk, mint akkor.
– Szóval… Ő volt a Trickster?
Nagi eltöprengve nézte a vagramot, és a pisztolyt a jóbbjában, és érezte, hogy hatalmas könnycseppek gördülnek le az arcán. Salya élete legfájóbb élményét mesélte el neki, és látszott is rajta, hogy már ő is alig tudja magába fojtani az őszinteség könnyeit. Végül egymásra néztek, és megadták magukat az érzésnek, egymás nyakába borultak, és zokogtak. Egyikük a fájó emlékek maró erejétől, a másik pedig a puszta együttérzés miatt, ami most elementáris erővel csapott le rá.

Heather és Chinami, akik egy pár napja valósággal összenőttek, és mindenhova együtt mentek szinte, csak épp nem aludtak együtt, elvégre a kicsi lány a pótszüleivel töltötte természetesen az éjszakákat, most az ajtóból leskelődtek, és várták, mi lesz ennek a mesedélutánnak a vége. Heather most is a kislány kezét fogta, aki aznap, mikor mind összefogva legyőzték végre Hexiát, megfogta, és azóta csak nagyon rövid időkre volt hajlandó elengedni, amíg csak ő és Ryouma és Yuriko voltak csak egyedül. A kislány most felnézett rá, és a mosolya sokat mondó volt, amit Heather is ugyanúgy viszonzott.

Salya közben még halkan magyarázott valamit Naginak, aminek köze volt a Vagramokhoz, és azok továbbadásához, amire Nagi határozottan bólogatott.
– Értem, szóval ezt az alapján döntötted el, hogyan reagált maga a Vagram az adott emberre?
– Igen. Épp így volt ez veled is.
– Aha…
Nagi döbbenten nézett maga elé egy kicsit, mielőtt megint a beszélgetőtársához fordult, és teljesen komoly hangon kérdezte:
– Eszerint engem is… a Vagram választott ki?
– Valójában…
Salya megfogta Nagi kezét, és a mellkasára tette, hogy érezze a szívverését. Nagi ugyan nem értette, mégsem kellett sokat várnia a magyarázatra.
– Érzed? Utoljára akkor vert így a szívem, mikor Su és én utoljára így beszélgettünk.
– Úgy érted…?
– Igen. Téged én választottalak ki. Mikor megláttalak, és ezt úgy gondold, hogy már nagyon régóta figyellek titeket, tudtam, hogy te vagy az.
– De milyen alapon?
– Azon az alapon, hogy pontos utasításokat kaptam Sutól magától, hogy pontosan kinek kell adjam a Trickstert.
Nagi szemei egyre nagyobbra nyíltak, de Salya még nem végzett.
– Su meghagyta egy levélben, hogy csakis olyan embernek adjam a Vagramját, aki pontosan olyan, mint ő volt. Su erős, határozott, ambiciózus, céltudatos, tekintélyt parancsoló, és nyílt volt, igazi harcos szellem, aki minden helyzetben fel tudta találni magát, és sosem esett kétségbe, bármennyire is félt.
– De én…
– Te is pontosan ilyen vagy. Fiatal vagy még, de Su is az volt. Elég parancsoló a jelenléted még a korod ellenére is, hogy még a nálad idősebbek is kérdés nélkül azt tegyék, amit te akarsz. Ezt ma is gyakoroltad. A szemeidben látom, hogy egészen más vagy, mint a korod béli gyerekek. Vannak álmaid, vágyaid, szándékaid, amiket tudom, hogy képes leszel valóra váltani, mert olyan erővel hatsz a világra, ami körül vesz, hogy arra szavak nincsenek.
Nagi lesütötte a szemét, mert nagyon jól estek neki ezek a szavak. Kaori is sokszor mondta már, hogy olyan tekintélye van, mint egy meglett felnőttnek, és a tanárai is gyakran mondták, hogy igazságtalan előnyben van a társaival szemben a tanulásban és minden másban is. Sosem értette, mire gondolnak ezzel, de most kezdett összeállni.
– De… Komolyan gondolod?
– Igen. Te Vagram Mesternek születtél… Legalábbis én úgy érzem.
Megfogta Nagi jobbját, és miközben az elektromechanikus kéz ujjai aranyos színben felragyogtak, a Vagram a csuklóján egyszerűen leoldódott, és Nagi másik markába hullott.
– Ha akarod, visszaadhatod, és elfelejthetjük ezt a beszélgetést. De én nem szeretném, ha így lenne. Az egyik ok, amiért ezt elmondtam neked, mert most már még inkább Sura hasonlítasz, mint eddig valaha, és kicsit fájt, hogy azt mondtad, hogy nem akarod kihasználni a természetadta tehetséget, és a lehetőséget, hogy valami nagyot vihess véghez.
– Salya…
– Ne! Ne add vissza! Maradjon nálad, és ha eljön az ideje… Ha meggondolod magad, vagy csak úgy érzed, mégis eljött az ideje, hogy használd, és használni is akarod, vagy csak más lehetőséget nem látsz, használd! Ne habozz! Csak használd! És…
Salya kioldotta a saját Vagramját, amit csak egy patent tartott össze, amit csak el kellett fordítania, és kioldódott, majd azt is a kezébe nyomta.
– És ez is legyen nálad!
– De ez a tiéd… A te Vagramod…
– Ne törődj vele!
Salya megfogta Nagi mindkét kezét, és összezárta az ujjait a két vagram körül, majd megmagyarázhatatlan módon, de nyomott a kezeire egy puszit, és csak utána engedte el.
– A Tricksterem nélkül már nem vagyok többé én sem Seeker, és a Vagramom amúgy sem működik. Legyen a tiéd, és ha megtalálod a saját Seekeredet, azt, akivel tökéletes összhangban vagytok, és akiért az életedet sem félnél kockáztatni, ha oda jutsz… Add neki!
Nagi érezte, hogy megint összeszaladnak a könnyei, és leejtette az ölébe a két Vagramot, csak hogy megölelhesse Salyát. Ugyan nem változott meg a döntése, de mégis úgy érezte, máris egy nagyon kicsivel jobban érezte magát. Salya nem papolt arról, hogy nem kell Hexia ellen küzdenie, nem próbálta meggyőzni arról, hogy mégis álljon a többiek közé, csak segített neki megnyugodni annyira, hogy már valamivel optimistábban tekintsen a másnap elé.

Alig két órával később a társaság visszatért a megemlékezésről, és Nagi már egy szelíd mosollyal az arcán fogadta őket, Chinamival az ölében, Salya és Heather társaságában, akivel idő közben végre megismerkedett, és már két kék karpereccel a csuklóin.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s