Vagram 2-5.

Változások és ünnepek

Aznap este aztán Yuriko nem nyugodhatott, amíg el nem érte, hogy Nagi náluk töltse az első éjszakát legalább. Kaori nyilván kicsit csalódottan, de teljesen megértően adta meg magát ezen követelés előtt, így a hirtelen négytagúra duzzadt kis család jó hangulatban érkezett meg a csendes kis házba. Csendes volt a környék, és ahogy beléptek a kapun, a tornácon már égett a villany, ugyanis Ryouma néhány órával korábban járt már otthon, hogy beüzemelje a fűtést, így mikor megérkeztek, már kellemes meleg várta őket.
– Otthon, édes Otthon, igaz, Chi-chan?
Nagi ezen kérdésére a kicsi lány, aki most szorosan mellette jött a kezébe csimpaszkodva, derűsen mosolyogva bólogatott. Mindannyiuknak jól esett végre a saját, otthonos környezetben letelepedni, és nem valami túlzsúfolt óvóhelyen kuporogni egy kis lyukban a tömegnyomor közepette. Miközben Yuriko anyai gondoskodással telve tett-vett, Ryouma pedig kint szorgoskodott, hogy az utca és az udvar is megközelíthető legyen a közben újra beinduló havazás közepette is, Chinami ott kukucskált az anyapótlója mellett, minden mozdulatát szemmel követve, míg Nagi maga csendben körbejárta a házat. Mikor legutóbb itt járt, az pedig még a nyáron volt, még egész más képet mutatott minden. Most, hogy új magasságokból szemlélődött, sok minden más színben is tűnt neki. Most már nyugodtan vizsgálgathatta a fényképeket, amiket eddig csak lábujjhegyről látott, és amik közül az egyik, egy nagy csoportkép, amin mind együtt szerepeltek, kellemesen meleg érzésekkel teli mosolyt csalt az arcára. A nappali falára függesztett katana is sokkal közelebbinek hatott, csak ki kellett volna nyújtania a most még furcsán hosszú karjait, és levehette volna, hogy megnézhesse végre magának, és először fel is emelte a kezét, de végül meggondolta magát, és letelepedett az asztalhoz, hogy az állát a tenyerébe támasztva, elgondolkodva bámuljon maga elé egy kis ideig. A vacsora közben elkészült, anya és lánya tálaltak, Ryouma pedig valóságos hóemberré válva érkezett be, győzedelmeskedve az elemek felett. Chinami még ki is nevette a hajába és a szemöldökére ragadt hópelyhekiatt, amik gyémántok módjára csillogtak, miközben lassan elolvadtak a jó melegben.
Vacsora után aztán jöhetett a frissítő fürdő, amit persze Chinami nyitott Yuriko társaságában, aki persze azt is vállalta, hogy utána Nagival csobban egyet. Miután a kislányt ágyba dugta, bár még úgysem aludt, csak magára húzta a takarót, belépve a fürdőbe, Nagit a tükör előtt találta. Ryouma, vagy még inkább a ház előző gazdája, gondolt az esetleges igényre, és egy jókora álló tükröt helyezett el az egyik sarokban. A pára persze megült rajta, de az ügyes kezek alaposan letörölgették, így illegethette magát előtte.
– De fura…
Talán észre sem vette, hogy a nővére belép, csak félhangosan morogta ezt maga elé. Az eddigi alig 121 centijét és 31 kilóját 152 centire és 47 kilóra cserélte a mérés szerint, a haja derékig érőről térd alá érőre nőtt, és persze a kitűnő genetikának köszönhetően egyéb testi adottságaiban is szépen gyarapodott, ahogy a nagyjából 14 éveshez illett, aminek most megfelelt.
– Ez genetika, Nagi, a vérünkben van.
Erre már megfordult végre, és mosolyogva tért vissza a kis sámlira, amin csak elkezdte a csutakolást közben, és miközben Yuriko gondosan megmosta a hátát, végig igyekezett finoman simogatni, és más apró gesztusokkal jelezni, hogy itt otthon van, azok között, akik szeretik. Nagi persze értette, miért is teszi ezt, hiszen a Salyával lefolytatott beszélgetését követően is szomorkás volt egész nap. Mikor cseréltek, ő is pontosan ugyanazzal a finomsággal, gyengédséggel segédkezett a nővérének, mígnem egy váratlan pillanatban egész egyszerűen átölelte hátulról, és egy szó nélkül maradtak így egy kis ideig.
Mikor aztán végeztek a fürdőben, a törölközők a szárítóra kerültek, és Nagi a nővére egyik pizsamájában feszíthetett.
– Na, tessék! Mint két tojás, olyanok vagytok.
Ryouma ezen megjegyzésére persze mindketten elpirultak, és továbbiakat elkerülendő inkább beléptek a kis szobába, ahol Chinami már várta a szokásos altatódalt.
– Emlékszel még a régi dalra?
– Amit anya énekelt nekünk mindig?
– Aha. Én már elfelejtettem a szöveg egy részét.
– Akkor próbáljuk együtt!
A két idősebb lány megköszörülte hát a torkát, és rákezdtek a dalra, aminek a szövegére Nagi nagyon is jól emlékezett:

Aludj kicsi csillag
Holdfény mutassa utad
Legyen társad tündérkoszorú

Szunnyadj, tente, álmodj
Fényben ha meglátod
Álomvilág vár már rád

Egy aprócska fénysugár
Mesevilág hogyha vár
Csak hallgasd a szívem már
Köszönj el, csitulj már
Álomország ami vár
Veled tartunk, fogd meg kezem
S álmodj szépet már

Yuriko egy idő után elhallgatott, és csak dúdolt, ugyanis Nagi, a szelíden búgó, angyali hangjával egész egyszerűen elnyomta őt. Még Ryouma is megállt a szoba ajtajában, és csak kívülről hallgatta, be nem mert lépni, nehogy megzavarja az előadást. Az utolsó része kétszer megismétlődött, Nagi pedig a végére a saját hangján felbátorodva egészen kieresztette azt, és az édesen mosolygó kicsi lányon látni lehetett, ahogy egészen elandalodik. Naginak nem akármilyen memóriája volt, így annak ellenére is emlékezett erre a dalra, hogy még alig volt idősebb Chinaminál, mikor utoljára hallotta. A végén aztán a kislány nagyot ásított, és nyújtotta a kezeit Nagi felé, aki odahajolva nagy cuppanós puszit kapott az arcára.
– Jó éjt!
– Neked is csöppség!
Ezután Yuriko következett, aki nemcsak egy puszit kapott ilyenkor, hanem összedörgölték az orrukat, egy pillanatig a végén így maradtak, miközben a homlokuk és az orruk összeért, majd jött a puszi, és:
– Jó éjt, Mama! Szeretlek!
Yuriko szíve ilyenkor mindig nagyot dobbant, és nehezen tudta csak magába fojtani azt a pár könnycseppet, ami kikívánkozott, annyira jól esett neki, mikor ezt mondta. Nem is mondott semmit, a tekintete épp eleget mondott így is, Chinami pedig csak magára húzta a takarót, lehunyta a szemét, és félig már aludt is.
– Ugye nem baj, hogy neked csak a kemping ágy jutott?
– Ugyan, úgyis csak ma éjjel leszek itt.
Nagi szó szerint a vendégoldalra szorult, de nem bánta. Örült, hogy egy kis időt a nővérével tölthet, és persze némi bűntudat is tehetett róla a történtek miatt. A pótágyat persze a kisszobában állították fel, így hamarosan ő is nyugovóra tért, bár aludni nem aludt még, csak elgondolkodva feküdt és bámulta a plafont.
Mikor Ryouma beért a fürdőből, Yuriko már feküdt, és nem akármilyen könyvet olvasott, hanem egy olyat, ami gyermeknevelésről és pszichológiáról szólt.
-Na, csak nem gondoltad át a pályaválasztást? Mész te is óvónőnek?
Yuriko erre szelíden elmosolyodott, de az arcán még most is látszott, hogy nemrég törölte le könnyeit.
– Dehogy… Csak próbálok rájönni, miért csinálja ezt.
– Mármint Chi-chan?
– Aha. Nem fér a fejembe, miért kezdett így szólítani minket.
Ryouma el kellett ismerje, ezen ő is elgondolkodott már párszor, de letelepedett a futonra, amit alváskor használt mindig, és némi hallgatás után megvonta a vállát.
– Szerintem, de csak szerintem, azért mert minket próbál behelyettesíteni a szülei helyett.
– Ezt hogy érted?
– Csak gondolj bele! A szüleit elvesztette, majdnem fél évig nem szólt egy szót sem, aztán hozzánk került, és akkor szólalt meg először. Talán mikor ránk néz, a szüleit látja bennünk, és ez segít megnyugodnia.
– Talán igazad van.
Egy kis ideig hallgattak, de Ryouma hamarosan azon kapta magát, hogy Yuriko halkan dudorászik, méghozzá azt a bizonyos dalt, ésbez őt is magával sodorta. Egy kis ideig dudorásztak, majd a lány szólalt meg:
– Szerinted… Jó szülők lennénk ennek a kislánynak?
– Hát…
Ryouma félt, hogy megint felhozza azt a témát, amit egyszer már felébe hagytak, de szerencsére nem kérdezett ennél többet.
– Azt hiszem. Miért kérdezed?
– Csak… Ma este is, mikor elköszönt, azt mondta “Szeretlek”. Ezt még sosem mondta ezelőtt.
– Nekem is mondta már. Neked is olyan jól esett, mint gondolom?
– Nem is kicsit… Kezdem egyre jobban sajnálni, hogy egyszer…
– Ne kezdjük ezt, jó? Carpe Diem!
– Élj a mának…
Yuriko nem látta, de sejtette, hogy Ryoumát is hasonló gondolatok terhelik épp, így inkább nem firtatta tovább. Mindketten betakaróztak, és próbáltak elaludni. Nagyjából öt percig tartott a csend, amikor is Yuriko megint felült az ágyon, és némi aggodalommal a hangjában szólalt meg:
– Nem fázol ott lent?
– Nem…
Ryouma egy régi futonon aludt tapintatosságból, az ágyat meghagyva Yurikonak, holott mindkettejüknek lett volna elég hely.
– Biztos?
– Aha.
A lány nem tudta hogyan keltse fel magára a neki háttal fekvő fiú figyelmét, így a szavak helyett úgy döntött, cselekszik. Leszállt az ágyról, halk léptekkel egészen a futonig sétált, felemelte a takarót, és ő is bebújt alá.
– Te meg mit csinálsz?
– Nem akarsz te is inkább az ágyban aludni?
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük.
– Igen, de mikor az óvóhelyen voltunk, összebújva aludtunk.
– De csak mert úgy volt hely.
– Neked talán nem esett jól? Mert nekem nagyon. Jó volt téged olyan közel érezni magamhoz, és a szívverésedet hallgatva aludtam el mindig.
– Na jó, de akkor Chi-chan is velünk volt.
– Áthozzam? Megoldhatjuk.
– Na jó, de…
Azonban Yurikonak volt egy fegyvere egy ilyen helyzetben, ami a tekintete volt. A macskáéhoz hasonló tekintetű lány a legszebb tekintetét vette elő, aminek még az amúgy sziklaszilárd fiú is képtelen volt ellent mondani. Percekkel később már az ágyon feküdtek, egymással szemben, egymás kezét fogva.
– Emlékszel, mikor a szigeten lábadoztál, akkor is így aludtunk el.
– Persze, hogy emlékszem. Életem legszebb álmát láttam utána.
– És miről szólt?
– Rólad.
Ez a kijelentés finom pírt csalt a lány arcára, a ház pedig hamarosan elcsendesült az éjszakára, miközben szakadatlanul esett tovább a hó.

Az elkövetkező pár napban a dolgok megint visszazökkentek a rendes kerékvágásba, már amennyire ez lehetséges volt. Ryouma és társainak iskoláját, tekintve, hogy gyakorlatilag romokban állt, átmenetileg egy használaton kívüli komplexumba helyezték át, egy másik iskolába, ami néhány éve bezárt, de legalább teljes felszerelésével együtt bármikor használatbavehető volt, így csak be kellett költözni. Igaz ez egyúttal azt is jelentette, hogy néhány utcányival messzebbre kellett menjenek minden reggel. Az első napon újabb megemlékezést tartottak a robbanás áldozatai emlékére, és csak egy jó órás csúszással kezdődtek meg az órák, mire mindenki megtalálta a helyét. Ez az iskola kisebb volt valamivel, mint a sajátjuk, de ahogy Kaori már az első nap megmondta, otthonos. Nagi élete ellenben ennyire nem volt könnyű kezdve azzal, hogy így megnőve nem fért bele az egyenruhácskájába. Mikor visszaköltözött Kaoriékhoz még sok mindent meg kellett szokjon, de szerencsére elég otthonos volt már így is. Az első dolga rögtön az volt, hogy új frizurát vágatott magának. Megszabadult a hosszú hajzuhatagától, és egészen rövidre nyíratta, ami valamivel a válla fölé ért, csak elöl hagyatott meg két tincset, amik a vállára lógtak, az egyik ráadásul pont befonható volt. Hátul reggelente kicsit megbolondította némi hajzselével, és egy kis hajlakkal, így sikerült egy egész egyedi külsőt varázsolnia magának. A teljes ruhatárát is le kellett cserélnie, elvégre a nővére levedlett ruháit sem hordhatta az örökkévalóságig. Új cipők, új kiegészítők, minden. A barátai a szemüknek sem akartak hinni, mikor első nap beállított, ő és Kaori, aki mint jó pótanya, mindenhova vele ment, pedig magyarázkodhattak épp eleget, hogy mégis mi történt vele. Pár napig eltartott, mire minden helyreállt, de 20-ára már minden gördülékenyen haladt.
– Yuri-chan… te vagy a legjobb barátnőm…
– Hajjaj, már jól kezdődik…
Kaori így kezdte a beszélgetést a Maishiiben 20. Délutánján, és Yurikonak azonnal rossz érzése támadt. Ma Nagi volt soron, aki egy kis zsebpénzért pincérlánykodott a cukrászdában, letette a süteményeiket a kávéval, és a teával, és már ott sem volt. Igazán jól állt neki a Kaoriénál csak két számmal kisebb egyenruha, ami derékban és egyéb helyeken pont jól állt neki, mellben volt csak egy kicsit bővebb a kelleténél.
– Na jó, halljuk, mi a nagy mese?
Kaori egy kicsit szégyellősen kezdett bele:
– Az igazság az… Hogy holnapra időpontom van orvoshoz, és…
– Menjek veled, igaz?
– Igen.
– És ezt kell így felvezetni?
– Jó, csak… Tudod, nő dolog…
Yurikonak támadt egy balsejtelme erre a kifejezésre, és nem tudta megállni, hogy szóvá tegye:
– Ugye nem gyerek ügyben?
Kaori erre a kérdésre kissé pánikba esett, de csak a fejét rázta.
– Akkor meg?
– Csak… A bombás kaland után, tudod, hogy féltem sokáig, hogy felfáztam és más bajom is lehet, és voltam orvosnál, de akkor még nem talált semmit, viszont visszahívott még egy vizsgálatra….
– Csak ennyi?
– Aha.
– De ezt igazán nem kellett volna így felvezetned… Hacsak…
Kaori arcán kissé még kint ült a pánik, így Yuriko nagyon óvatosan mert rákérdezni:
– Ugye nem történt közted és Souta között semmi olyan?
– Hááát…
– Jóságos ég…
– Ne… Ne gondolj semmi durvára, csak… Nos…
– Jó ég…
Yuriko felvont szemöldökkel vizsgálgatta barátnőjét, és csak elképzelni merte, mekkora Casanova lehet ez a Souta. Kaori csak 17 éves volt, a párja viszont már lassan 19. Na persze ez a saját felelősségük, de ha Kaori véletlenül mégis megesett, azért az iskolából is kinézhetik.
– Tesztet csináltál?
– Nem… Csak…
– Ki tud még erről az aggályodról?
– Csak Nagi… A szüleimnek nem is tudom, mit mondanék, Soutáról már nem is beszélve.
– Jaj, te…
Persze, hogy nem volt ellenvetése az ellen, hogy vele menjen, de még a húgával is volt egy apróság, amit meg kellett beszéljen. Mikor Nagi megint ott járt, egy kicsit leültették, és jöhettek a hírek:
– Halljuk, mit akartok?
– Csak arról lenne szó, hogy 24-én tartanánk egy kis karácsonyi bulit, és mindenki húzott egy nevet a kalapból.
– És ezt nekem mondtátok el utoljára.
– Na igen, viszont nem ez a fontos hír, hanem ez.
Yuriko átnyújtott egy cetlit Naginak, aki azt elolvasva persze kicsit meglepve vonta fel a szemöldökét.
– Heather? Mármint aki Luthmaelt hordja magán?
– Igen, ő. Remélem nem gond, de kissé kiestél a dolgokból, mivel…
– Tudom, tudom. Ne tudjátok meg, milyen fura tízévesekkel együtt járni, akik egy fejjel alacsonyabbak nálam, vagy többel is!
– Azért jól vagy?
– Nekem nincs gondom igazából a dologgal, csak mondjuk torna órákon kicsit kilógok a többiek közül… Meg… Nagyjából máshol is…
A két idősebb lány kicsit szórakozottan csóválta meg a fejét erre, de Nagi még mindig elmélyülten vizsgálgatta a cetlit, majd vamivel vidámabban folytatta:
– Na, majd kitalálok valamit. Annyira nem lehet bonyolult, igaz?
– Elviekben nem lenne szabad. Annyit még, hogy Chi-chan úgy tudja, a télapó hozza majd az ajándékokat, szóval kellene valaki, aki lefoglalja egy kicsit.
– Jó, tovább ne is magyarázz, Nagi doktor megoldja!
Ezzel már mosolyogva süllyesztette a kis cetlit a köténye zsebébe, és mivel közben újabb vendégek érkeztek, látott is azonnal munkához. Yuriko elgondolkodva nézett utána, és kicsit viccesen jegyezte meg:
– Még jól is áll neki ez a szerep.
– Persze, de hisz emlékszel a fesztiválra, nem? Már ott is ő volt a sztár.
– Ez igaz.
Yuriko nagyot sóhajtva tette még hozzá persze:
– Nagyon gyorsan felnőnek…
– Az biztos.
Erre persze már mindketten jót nevettek, és ezek után jó hangulatban fogyaszthatták el az édességet, amit persze most is a ház állt, annak ellenére is, hogy igazából Yuriko folyton tiltakozott ellene.
Másnap persze az orvosi vizsgálat után a két lány elégedetten távozhatott. Mindketten megvizsgáltatták magukat ugyanis, és Yuriko megtudhatta, hogy maradéktalanul visszakapta az eddig hiányzó részeit, és makk egészséges. Kaori kissé aggódva állt a vizsgálat elé, de szerencsére semmi oka nem volt az aggodalomra.

Eközben persze folytak a buli előkészületei, és 24. Délutánján, miután az évre elköszöntek a társaiktól, mind útnak indultak egyenesen a panorámás lakásba, ami egyben a buli helyszíneként is szolgált. Mio és Jyosuke már ott voltak, tekintve hogy aznap szabadnapjuk volt, Souichirou bácsi is hamarosan befutott, és rövidesen elkészültek a díszekkel. Nagi feladata volt elhozni Chinamit az óvodából, de Nayumi és Asami is jött velük, persze mind látványosan nagy pakkokkal, amit persze a partimester Souta azonnal el is konfiskált tőlük.
– Jöjjön a nap fénypontja!
Ryouma így érkezett be a majd kétméteres, terebélyes fenyővel, amit az utolsó pillanatban sikerült elintézniük. Persze, hogy a kicsi Chinami volt az, aki a legélénkebben ugrálta körbe, miközben sorra kerültek fel a díszek a helyükre. Közben persze a lányok sürgölődtek a konyhában, hogy illő vacsora is legyen, és mire lement a nap, már minden készen állt.
– És a móka fénypontja…
Ryouma némi ügyeskedés árán, de felemelte olyan magasra Chinamit, hogy felérje a fa tetejét, és végre a csúcsdísz is a helyére. Nagyjából ekkor érkezett meg Salya és Heather is, akik persze együtt laktak egy kis lakásban ott, ahol Aya is, és nagyot kiáltva érkeztek be:
– Boldog karácsonyt!
Ezt persze mindenki kisebb ujjongással viszonozta, és nem sokkal később asztalhoz is ülhettek. Az ünnepi vacsorát persze Yuriko és társnői amerikai stílusban készítették elő, ami, tekintve hogy honnan vette át ezt a szokást, nem is volt csoda.
– Nagi…
– Tudom.
Ennyi is elég volt halkan, hogy Nagi tudja a dolgát, és néhány perccel később már az utcán sétáltak Chinamival, kézenfogva. A kislány persze örült, mert ritkán adódott alkalma így egyedül lenni a kedvenc “családtagjával”, és mert most gyakorlatilag minden ünnepi pompába öltözött, nem győzték bámulni a sok szép díszt, a piros-fehérbe öltözött pincéreket és pincérlányokat a kávézókban, éttermekben, a ragyogó fényfüzérbe öltözött fákat a főutcán, a mókázó gyerekeket a hóban, sőt, pár fiúval még kisebb hócsatába is keveredtek.
– Mosolyt!
Az egyik étterem előtt aztán belebotlottak a helyi télapóba, aki egy valódi, szakállas idős bácsika volt, akinek érezhetően sok kicsi unokája volt, ugyanis lelkesen, és hitelesen adta elő magát az édes kislánynak, aki szinte ragyogott a boldogságtól. A vége persze egy nagy öleléses kép lett, majd az egyik pincérlánynak hála, akit Nagi is alig hitt el, hogy még repkedő mínuszokban is képes kabát nélkül kint flangálni a a havazás közepette, mindkét kisebb lány boldogan mosolyoghatott egy közös képről.
– Nagyon kedves. Köszönjük!
Így köszöntek el aztán egymástól, és Nagi némileg kellemes meglepetésként tudta meg, hogy a kesves idős férfi valójában maga az étterem tulajdonosa. A pincérnő is nagyon kedves volt, pláne mikor megtudta, hogy Nagi személyében szegről-végről kollégát tisztelhet. Végül a két lány visszatért a főutcára, és csak bámulták az embereket, akik siettek haza a családhoz, akár munkából, akár vasárlásból. A karácsony olyasmi volt, ami ugyan nem volt része az ország hagyományainak, mégis egyre többen ünnepelték minden évben. Az igazi ünnep majd csak az újév, és az utána következő egy hét lesz. Mindez hang nélkül zajlott le Nagi fejében, de arra végképp nem számított, hogy Chinami egyszer csak megszólal:
– Nagi… Neked hiányzik az apukád és az anyukád?
Egy irányból meglepő volt, hogy elhagyta a szokásos becézgetést, és meglepően komolyan kérdezte ezt. Nagi először nem tudta, mit is mondhatna, de végül egyszerűen kimondta az igazat.
– Igen… Nagyon.
– Nekem is… De csak néha.á
– Ez természetes, hiszen mégis a szüleid voltak.
– Igen, de most itt van nekem a Mama és a Papa…
– Hmm… ?
Chinami hangja megremegett az utolsó szavaknál, és Nagi már sejtette, honnan fújhat a szél.
– Tudod, már gondolkodtam, miért szólítod így őket.
– Tudom, hogy fura. De olyan jól esik ezt mondani nekik.
– Értelek. Néha… Nekem is jól esne, ha mondhatnám valakinek.
– Akkor miért nem mondod?
Nagi lenézett a pici lányra, akinek a könnyei már rég kicsordultak, és érezte, hogy ő sem bírja már sokáig, már attól is, ha csak ránézett. Nagi pont az a fajta volt, aki képes volt elsírni magát attól is, ha valaki mást sírni látott, de ez a kérdés most elevenébe talált ráadásul.
– Ugyan kinek mondanám, kicsim?
– Hát… Kaorinak?
– Kaorinak?
Erre persze Naginak már a nevetés kívánkozott ki, de helyette inkább egy nagyon mély sóhaj lett belőle, amire szinte parancsszóra gördült le egy könnycsepp az arcán.
– Igazad van… Néha kedvem lenne úgy szólítani őt is, és Soutát is… Tudom, alig idősebbek nálam, de… Tényleg…
Ha belegondolt, mi minden kedvességgely szeretettel, törődéssel, megértéssel elhalmozták, és gyakorlatilag mindent megkapott tőlük, amire vágyott, néha szinte olyan volt, mintha Kaori és Souta szó szerint a szüleit akarnák pótolni. Rettenetes módon szerette őket, és ezerszer bocsánatot kért már Kaoritól, amiért a megismerkedésükkor bántotta, akkor is, ha az aranyszívű lány ugyanennyiszer elmondta már, hogy nem haragszik rá. Az, hogy a nővére megengedte, hogy ennél a két, számára ennyire kedves embernél lakjon, önmagában minden álma beteljesülése volt. Nemcsak azért, mert mindene megvolt, amire csak szüksége lehetett, hanem azért is, mert ha csak ők ketten voltak, Kaorival olyasmiket csináltak, amiket ő csak úgy tudott elképzelni, hogy egy anya csinálna a gyermekével. Kaori a saját bevallása szerint is a majdani anyaságra gyakorolt így, szóval talán volt is ebben valami, és annak ellenére sem volt ez másként, hogy Nagi így megváltozott külsőre, és kicsit fejben is.
– Talán igazad van, Chi-chan. Bár azt nem tudom, mit szólna hozzá.
– Próbáld meg, és meglátod!
Erre egymásra mosolyogtak, és Nagi a karjára emelte a csöppséget, és így tértek vissza a lakásba, ahol persze nagy sötét honolt, csak a karácsonyfán pislákoltak a gyertyák.
– Mi van itt? Hol vannak a többiek?
Chinami persze rögtön kereste is a kapcsolót, és mikor felgyúltak a lámpák, jöhetett a meglepetés: a karácsonyfa környéke telepakolva mindenféle jóval, amit csak szem megkívánhatott.
– Srácok, merre vagytok? Gyertek gyorsan!
A kislány boldog kiáltására persze mindjárt megelevenedett a lakás, és mindenki előbújt a szobákból. Na persze, az ajándékozásnak pont a meglepetés volt a lényege, így mindenki sorban kiosont a szándékosan félhomályban hagyott nappaliba, hogy ott elhelyezhesse a meglepetést, tapintatosságból pedig mindenki vett egy-egy sütit az előre odakészített tányérról, valamint Souta, aki eleve folyton tejen élt egy ideje, megitta a nagy pohár tejet is mellé, hogy ezzel is fenntartsák az illúziót. Chinami persze elsőként rohant az ajándékhalom közé, és próbálta megtalálni a sajátját. A nevek kezdőbetűit felismerte, és sorra adogatta oda mindenkinek, aki csak arra járt, de a sajátját csak nem találta.
– Mi a baj, Chi-chan?
Kaori épp a sajátját bontogatta, amit persze hogy Soutától kapott, aki nem keveset kellett lobbizzon, hogy megszerezze a cetlit, de remélte, az a pár fülbevaló boldoggá teszi majd a menyasszonyát. Kaori is cserélt persze előbb Salyával, majd Ryoumával, így az ő ajándéka, egy nagy süteményeskönyv, amit még a dédnagyija maga írt, most már Mio tulajdonát képezte. Mio ajándéka, egy új karóra, a bátyjának szólt, aki nemrég elvesztette a sajátját, és nem volt hajlandó anélkül meglenni. Souichirou Salyát húzta, és jobb ötlete nem lévén, egy üveg pezsgő lett a vége. Salya természetesen némi üzletelés után megkapta Nagit, aki egy szép kristállyal díszített nyaklánccal gazdagodott, ami majdnem biztos, hogy nem a Földön készült. Nagi ajándéka Heathernek kicsit körülményesen lett meg, mivel neki sem volt ötlete sem, mivel lephetné meg a még most is kicsit félszeg lányt, de végül egy Maishii ajándékutalvány lett a vége, ami egy hétre szóló kedvezményt jelentett a cukrászdában. Heather ennek örült, hisz édesszájú volt, és most is el-eljárkált egy sütire, ha senki nem figyelt. Heather Jyosukét húzta, és jobb ötlete nem lévén ő maga festett egy szép csendéletet. Igen az amerikából elkallódott lány igazi művészlélek volt. Jyosuke ajándéka Soutánál talált gazdájára, egy új, valódi bőr táska formájában, tekintve, hogy a sajátja, amit nagyon szeretett, nemrég tönkrement. Aya és Nayumi természetesen egymást ajándékozták meg, míg Asaminak Sakuya jutott, így a kicsi kislány sírósra görbült szájjal ült kissé zaklatottan egy széken. Mikor Kaori odament hozzá, és nagy ártatlanul érdeklődött, csak felemelte a könnyes tekintetét, és remegő hangon válaszolt:
– Akkor… Én nem is kaptam semmit?
Kaorinak ekkor millió szilánkra hullott a szíve. Eredetileg ő volt az, aki kitalálta, hogy majd otthon kapja meg az ajándékát, de már most kezdett bűntudata lenni. Szerencséjére, Ryouma épp időben sietett a segítségére.
– Ne félj, csöppem! Lehet, csak otthon keresett, te meg itt vagy.
– Gondolod?
– Majdnem biztos vagyok.
Erre már letörölgette a könnyeit, és megpróbált mosolyogni, de legbelül attól félt, azért nem kapott semmit, mert nem az igazi otthonában várta a télapót.

9 óra tájt aztán oszolni kezdett a csapat. Elsőként Ryouma és Yuriko indult haza, mert Chinami elkezdett nyűgösködni, majd szép lassan távoztak a többiek is. Utoljára Souta és két lakótársnője maradtak, akik bezártak és leadták a kulcsot a házmesternek.
Hazaérve aztán Chinami nagy búsan battyogott be a szobájába, Ryouma és Yuriko pedig csak várták a reakciót.
– Szerinted mit szól majd?
– Szerintem sikítani fog az örömtől. Csak gondold el, milyen öröm volt neki az a porcelán babának.
– Igaz…
Azonban a sikítozás és az öröm elmaradt, így bekukucskáltak a kis szobába, és láthatták az okát is: a kislány ágya előtt ugyanis egy embernyi méretű plüssmackó ült, kitárt karokkal, mintha csak hívogatni akarná az embert egy ölelésre. A 170 centis, vattával tömött plüs óriás valójában nem nyomot túl sokat, csak kicsit macirás volt mozgatni. A kicsi lány azért nem szólt eddig egy szót sem, mert teljesen beleeüppedt a puha plüssbe ami alkotta. Ezután már nem is szóltak semmit, csak elindultak, hogy tegyék a dolgukat, ami még azon az estén.

Nayumi taxival érkezett egy kis ház elé, ahol kérdés, és csengetés nélkül be is lépett a kapun, be a házba egyenesen, és belépve kicsit félszegen, de végre megszólalt.
– Megjöttem!
Erre nyílt a nappali ajtaja, és a leendő örökbefogadó szülei léptek ki rajta.
– Hát megjöttél?
– Istem hozott!
Az asszony, hála némi angyalszárnyas közbenjárásnak, maradéktalanul felgyógyult, és most ugyanazzal a boldog mosollyal jött a kedves lány elé, aki szinte könnyes szemmel lépett ki végre a cipőjéből, és most megállt előttük.
– Nézzék el, ha későn jöttem, de bulit rendeztünk a barátaimmal, és volt köztünk…
– Semmi baj kedves. És már kértünk, hogy hagyd ezt az illedelmes hangnemet! Ez a ház már a te otthonod is.
Nayumi erre már nem bírta tovább, és eleredtek a könnyei. Kitárta a karjait, és átölelte a két már kicsit korosodó drága embert.
– Naaa, mi a baj?
– Csak… Hálás vagyok, hogy engem választottatok.
Nayumi mérhetetlenül szerette ezt a két jószívű, idősödő embert, holott alig három hónapja ismerte őket. Ugyanaz a szeretety jóság, kedvesség áradt belőlük, mint amire kiskorából emlékezett a szüleiről. Most is kézen fogták, és bevezették az étkezőbe, ugyanis eddig csak rá vártak. Igaz, Nayumi vacsorázott már, mégsem volt szíve elutasítani őket.

Sakuya, mikor a birtokra érve kiszállt a limuzinból, szokás szerint végigvonult a most csak az ő kedvéért ünnepi színekbe öltözött személyzet sorai között, majd méltóságteljesen belépve adta meg a jelet a távozásra. Innentől a személyzetnek szabad volt az este. A nappaliba belépve azonban kellemes meglepetés fogadta:
– Apa? Te itthon?
Valóban, a ház ura elvileg üzleti úton kellett volna legyen, most mégis ott ült egy kis asztalnál és teával ügyködött.
– Sakuya? Gyere, csatlakozz hozzám!
– De… Mégis mit csinálsz?
– Teázom, bár szerintem ezt te is látod.
Sakuya kis tétovázás után letelepedett az apjával szemben, az pedig felvette a teafüvet, és egyéb ízesítőket, alaposan összekeverte, majd bele a szűrőbe, nyakon öntötte a forróvízzel, és az így elkészült teát átnyújtotta Sakuyának. emez kicsit zavarodottan, de átvette, és beleszagolt.
– Ez milyen keverék?
– Csak egy apróság, amit még a dédnagyapádtól tanultam. Tudod, ez amolyan családi szokás volt nálunk, hogy mikor összegyűlt a család, vacsora után egy ilyen keverékkel segítettük az emésztést.
– Aha…
– És gondolom, mivel a barátaid köréből jöttél, már vacsoráztál.
– Na igen.
– Én is így vagyok vele, és a személyzetet is elküldtem már dolgára. Most valószínűleg épp buliznak.
Sakuya megmosolyogta ezt az egyenes beszédet, és csak bólogatott, miközben igyekezett türelmesen, apró kortyokban beosztva fogyasztani a kellemes nedűt. Aznap este ezzel telt el a kis drága, és ritka együtt töltött idejük, miközben a lány azt kellett észrevegye az apján, hogy fellazulnak a vonásai, és mosolyog. Ez ritkaság volt, pláne mióta édesanyjameghalt. Nem is emlékezett már, mikor látta utoljára mosolyogni, és ez neki is jól esett.

 Nagi és Kaori még este 11-kor is a kisebbik lány szobájában tüsténkedtek. Kaori épp az utolsó simításokon dolgozott, és hamarosan el is készült a szép sárga dzseki, amihez hasonló már volt Naginak korábban is, csak ez már át lett szabva az új méreteire.
– Ne már, Kaori, mondtam, hogy nem fontos.
– De, ezt muszáj, ugyanis te is a csapat, és vele a család tagja vagy.
– Jó, de…
– Ez az én karácsonyi ajándékom neked, vedd így, és egy szót sem!
Nagi végül felpróbálta végre az új dzsekijét, és mintha rá öntötték volna. Kaori hátulról átölelte, és mosolyogva szorongatta kicsit. Egy kis ideig így álltak, és Kaori csak azt vette észre, hogy Nagi arcán nagy könnycseppek csordulnak le, és meg-megremeg, miközben szép lassan átadta magát az érzelmeinek.
– Mi a bajod?
– Csak… Tudod, beszélgettem Chi-channal, és…
– Ej, gyere ide, na!
Egy jó ölelésben már könnyebben eredt meg a kisebb lány nyelve is:
– Tudod… Elmesélte, hogy miért szólítja Ryoumát és a nővéremet úgy, ahogy, és… Szóval kérdezett egy nagyon érdekeset.
– És mi volt az?
– Hogy hiányoznak-e a szüleim. És eszembe juttatta, hogy ilyenkor karácsonykor…
– Jaj, ne is mondd, értem én!
Együtt ültek az ágy szélén, és egyikük egy meleg ölelésben vígasztalódott. Nagi még életében nem érezte magát ennyire gyengének, mint ekkor. Mindig igyekezett erősnek tűnni, mert eltökélte magában, hogy nem fog soha egy kis sebezhető felületet hagyni, hogy ezzel is segítse a nővérét, aki így is egy nem könnyű harcot kellett megvívjon.
– Mondott még mást is.
– Mit?
– Azt, hogy én is találhatnék valakit, akit szerethetek még úgy, mint őket.
– Aha… És…
Nagi kibontakozott az ölelésből, és a legőszintébb tekintetével nézett Kaori szemébe, aki kissé zavartan bámult vissza.
– Miért… Nézel így rám?
– Kaori… Te vagy az egyetlen, akit ismerek, és olyan velem, mintha a családja tagja lennék. Ha valakit… Téged tudnálak úgy szeretni, mint egy második anyukát.
– Nagi…
Kaori úgy érezte, az ő szemeibe is könnyek szüknek, és most egészen másként ölelte
magához a megint elérzékenyülő barátnőjét, miközben egészen elérzékenyülve suttogta:
– Ha neked könnyebb, én boldogan lennék bárkid… Anyukád, nővéred, nénikéd, bármid!
Nagi erre úgy érezte, majd kiugrik a szíve a helyéről, a könnyei most minden eddiginél jobban kezdtek el ömleni, és most már ő is viszonozta azt a meleg, megnyugtató ölelést, és mindketten hagyták, hadd follyon, elvégre nem látta őket senki. Nagi egészen Kaori vállába temette az arcát, és úgy zokogott, miközben többször is halkan az anya szót motyogta. Valamivel később Souta bukkant fel az ajtóban, de mikor meglátta a két lányt, akiket közben elnyomott az álom, nem is szólt semmit, csak halkan becsukta az ajtót, és maga is nyugovóra tért.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s