Nem Játék 22.

Egy újfajta kihívás

Arcadia City, avagy, ahogy a kicsit jártasabbak nevezték, Neo Domino City egy igazi megapolis volt a lehetséges összes előnyével és hátrányával. A félelmetesen többszáz méteres magasságokba tornyosuló felhőkarcolók mérhetetlen üvegfelületein megcsillanó napfény egészen más hatást keltett, mint a Satellite füstfelhőbe burkolózott környezete. Az utakat csupa NPC jármű járta, a belvárost pedig komoly autópálya hálózat ölelte körül több irányból is. Az utcák szinte színültig telve emberekkel, bár ebből csak minden negyedik, vagy ötödik volt játékos. Az előkelőbb öltözékben járó-kelő NPC-k, és a sokkal jobban öltözött játékosok mellett kissé már szakadt csövesnek érezhették magukat, ennek ellenére Jo és társai teljes nyugalomban masíroztak előre. Raven volt az, aki végül megállt, ezzel a többieket is erre késztetve.
– Na jó, egyelőre sehova sem jutunk azzal, hogy itt menetelünk. Kellene valami útbaigazítás.
Ezt persze félug kiabálnia kellett, mivel az utca zaja sokszorosan átlépte azokat a bizonyos értékeket, amiket még el lehetett viselni.
– Szerintem én már meg is találtam.
Arrogantia mutatott fel a magasba, egy méretes reklámhologramra, amin világosan szerepelt a világbajnokság, a leendő helyszín, és a nevezési feltételek.
– 2 millió kredit fejenként? Az elég komoly összeg.
– És azt valaki tudja, mennyi a váltószám a kredit és az Arany között?
– Ha jól emkékszem, 20:1 arányban váltják át.
Greg ezen megjegyzésére Raven bólogatott, és az eszköztárát böngészve töprengett.
– Akár egyedül ki tudnám fizetni mindannyiunk nevezését.
– Ez tény, de szerintem ezzel mind így vagyunk.
Ahogy Raven körülnézett, mindenkin csak a határozott egyetértést láthatta.
– És, van is pénzváltó valahol a közelben?
– Ha megnéznéd a térképed, már tudnád a választ.
– Térképet?
Raven csak most jött rá, hogy a menüjében volt egy új extra, a térkép, ami egész pontosan a várost, és annak minden jelentős épületét jelezte. Erre persze kissé bosszúsan fújt egyet, ami persze csak annak szólt, hogy ő mint a legszemfülesebb, vagy legalábbis ezt hitte magáról, nem vette ezt még észre.
– Két saroknyira innen van egy.
– A kérdés az, hogy mennyit váltsunk át.
Erre mind gondolkodóba estek, de végül Muradin volt az, aki kimondta mindannyiuk első gondolatát:
– Szerintem először is kell valami szállás, mert őszintén szólva, elegem van már a kényelmetlen vánkosokból, és a dohos pincékből.
– Ebben van valami. Akkor még ahhoz is kell egy valószínűleg nem is kis összeg, és ha magunkra nézek…
Jo végigvezette a tekintetét a csapaton, akik elég ágrólszakadtnak tűntek, főleg ilyen közelről, így egy nagy sóhaj után még hozzátette:
– És nem ártana egy váltás normális ruha sem.
– A számból vetted ki a szót.
Muradin megjegyzésére persze még Shirayuki is halkan hozzáfűzte:
– Cipőkről már nem is beszélve…
A két tömbnyire található pénzváltó gyakorlatilag egy bankautomata volt, aminek a konzoljára csak rá kellett helyezniük a kezüket, majd már használhatták is a saját számlájukat. A 2 milliós nevezési díj, és a további millió, amit csak a felszerelkezésre, és a szállásra.
– Ennyi csak elég lesz, nem?
– Elégnek kell lennie.
A következő megállójuk egy amolyan profi ruházati áruház volt, ahol alaposan beválogathattak maguknak, amit csak jól esett. A holografikus eladónő NPC készségesen segített méreteket venni róluk, színösszeállításokat válogatni, mintát, anyagot, szabást választani, és persze a próbafülkék is minden kényelmi funkcióval fel lettek szerelve. Jo végül elsőként lépett ki a próbafülkéből, az eddigi szereléséhez hasonló színösszeállítással. A kényelmes, mégis strapabíró anyagból készült nadrág tökéletesen méret volt, és a szára sem lógott le nagyon. Az új, hosszú fehér kabát alá még egy kényelmes ujjatlan pólót is vett, rajta egy sárkányos mintával, egy már elmaradhatatlan pár kesztyű, és kényelmes, de strapabíró cipő. Raven visszatért a kapucnis megoldáshoz, amihez még jól is állt neki a szintén gyakorlatilag bokáig érő fekete kabát, a hozzá illő nadrág, és minden kiegészítő.
– Raven, úgy nézel ki, mint egy igazi modern assassin.
– Kösz… Ez volna a cél.
Persze fegyverük nem volt továbbra sem, de ez nem jelentette, hogy nem nézhettek ki ettől jól. Muradin a szokásos fehér, és rézsárga kombinációhoz ragaszkodva egy könnyű amolyan terepruhát választott, Shirayuki a szokott zöld tunikájához hasonló színekben pompázó feszes kezeslábas és dzseki összeállításával azonnal elkapta Raven figyelmét, Arrogantia könnyű, kényelmes farmer, póló, bőrdzseki, és egy laza, rövid lófarok kombinációnál tette le a voksát, Meiya nem esett túlzásokba, maga is terepruhát vett egy pár jó bakanccsal, Laux szintén követte ebben, csak a színük különbözött, Greg és az ikrek pedig csak simán újra, és modernre cseréltek, viszont szinte ugyanúgy néztek ki. Luala volt az utolsó, aki tőle szokatlanul lányosan, kissé sok rózsaszínnel aggatta tele magát, és a haját is befonta. Leilei volt az egyetlen, aki kissé kényelmetlen, kimondottan nőies ruhadarabokhoz ragaszkodott, de nyilván neki nem volt előzetes célja, hogy részt vegyen ezen a bulin, amire készültek.
– Nos, ahogy elnézem, megvolnánk. Irány a legközelebbi hotel!
– Jó!
A legközelebbi szálloda egy majdnem kétszáz emeletes toronyházban helyezkedett el, ami gyakorlatilag a hétcsillagos fogalmát kimerítette. A szobák akkorák voltak önmagukban, mintha az egész emeletet foglalnák el. Hatalmas panoráma ablakokkal, csodálatos, csupa bőr bútorokkal, akkora baldachinos francia ággyal, hogy négy embernek is könnyedén elég lett volna, és persze a mindennel felszerelt fürdő. Mikor Jo mögött becsukódott az ajtó, az első dolga az volt, hogy dobott egy hasast a hatalmas ágyon, és az arcát a párnák közé temette. Igaz, hogy csak néhány napot töltöttek el a Satelliteban, mégis a sötét, dohos aluljárókban, metró állomásokon, és koszos, szeméttel teleszórt utcákon és a szemétledobó alagútban töltött idő bőven elég, sőt sok is volt neki, és a többieknek is. Hosszú út vezetett már idáig, és ki tudja, mennyi van még hátra? Hanyatt fordult, és egy darabig a plafont bámulta. Amióta mind megosztoztak a vezérségen, és nem az ő vállára nehezedett minden felelősség, vagy legalábbis ő biztos így gondolta, sokkal felszabadultabbá vált. Gyakrabban mosolygott, és amióta nem kellett eljátszania a barátja fiú karakterét, sokkal nyíltabb is volt. Lualával különösen, aki amúgy is nagyon kedves volt neki, de Meiya sem változott szemernyit sem, és Arrogantia is épp olyan bizalmaskodó volt vele kapcsolatban, mint eddig. Shirayuki inkább Ravenhez bújt, de ez érthető volt, hiszen egyre szorosabbá vált a kapcsolatuk. Laux régi bajtárs volt már, de érezni lehetett rajta, hogy nagyon kívülállóvá vált a mostani csapathoz képest. Raven ugyan sokkal megfontoltabb és eltöprengőbb típus volt, mégis amióta összebeszéltek, sokkal többet beszélgettek. A kissé magának valónak tűnő fiú persze nem volt egy szószátyár típus, de ha néha megszólalt, akkor nagyot szólt. Muradin épp ellentéte volt, neki be nem állt a szája folyton, és az idő nagy részében csak reklamált mindenért folyton. Őszintén mindenkit bosszantott már, de különösen Ravent és Arrogantiát, és Jo volt az, akinek a nyugodt, racionális hangnak kellett lennie ilyenkor. Greg igyekezett fenntartani azt a látszatot, hogy mivel Jot ismeri, ha nem is túl jól, így is van némi köze a csapathoz, akkor is, ha el kellett ismerje, ő, Thereis és Phandoa talán még Lauxnál is jobban kilógtak a sorból. Mindezt mind végiggondolva egy idő után már az ablakon bámult kifelé, míg szép lassan el nem nyomta az álom.

Raven nem maradt a szobájában, hanem inkább felmászott a tetőre, ami azért ijesztően magasan volt, és onnan kémlelődött körbe a világban, gyönyörkodve a látványban.
– Te komolyan veszed ezt a modern Assassin dolgot, mi?
Azonban a szokásossal ellentétben nem Shirayuki volt az, aki csatlakozott ebben hozzá, hanem Leilei, az egyetlen, aki tényleg úgy isten igazán kakukktojás volt a bandában. Ő csak azért csapódott hozzájuk, mert épp ugyanott volt, mint ők, és nem hagyták maguk mögött. Raven fenn állt a toronyház tetején meredő majd negyven méteres antenna árboc teteje közelében, és egy pillanatig sem zavartatta magát eddig a tény, hogy majd 1100 méter magasan tette mindezt. Mikor meglátta Leileit, inkább leszállt a magaslatról, és csatlakozott hozzá. Leilei a párkányról befelé, Raven kifelé lógatta a lábait, és így beszélgettek inkább.
– Mondd, mi tart még mindig velünk, őszintén?
Leilei egy cseppet sem ütközött meg ezen a kérdésen, hiszen készen állt arra, hogy valaki, vagy valakik egy idő után kinézik majd maguk közül.
– Igazából, csak úgy gondoltam, hogy addig maradok, amíg megtűrtök magatok között.
– Értem. Na ne hidd, hogy el akarlak küldeni, mármint nem zavarsz senkit sem, csak gondoltam megkérdezem.
– Akkor megnyugodtam.
– Viszont azt örültünk volna, ha előbb elmondod, hogy mod vagy.
Na, ezen már valóban komolyan megütközött azonban Leilei is, de igyekezett megtartani a hidegvérét.
– Nos, annak már örülök, hogy valakinek feltűnt még Armán… Vagyis már Jo-n kívül.
– Mindannyiunknak feltűnt már, csak reméltük, hogy nem kell majd nekünk rákérdeznünk. Szóval, mi ez a Mod dolog?
– Igazából annyira nem vagyok köteles elmondani egyikőtöknek sem.
– Ne szórakozz!
Leilei nagyot sóhajtott, és egy erőltetett mosollyal válaszolt végül.
– Igazából a nyaralóhelyen csak azért voltam ott, mert kaptam egy fülest, hogy arra jártok.
– Igen…
– És… Amúgy most több társammal azon vagyunk, hogy összegyűjtsük a rendelkezésre álló erőket, hogy felkészüljünk a végső nagy rohamra a végső boss ellen.
– Aha. Van is már valami fogalmunk erről a végső bossról?
– Még nincs, de tudod, sosem lehet elég korán elkezdeni.
– Ez tény.
Ekkor jelent meg az ajtóban Shirayuki, és Arrogantia, akik eddig arra vártak, hogy ez mind elhangozzon. Ezután jöttek csak elő, és Jot kivéve mindenki más is követte őket.
– És hányan vagytok pontosan?
– Összesen nagyjából huszan. Kívülről nemrég sikerült üzenetet küldeniük nekünk, belsős embereknek, ami szerint dolgoznak azon, hogy kivigyenek mindenkit a játékból.
– Mi is láthatjuk azt az üzenetet?
– Persze.
Leilei gyorsan szétküldte az üzenetet a többieknek, ami egy egyszerű számkódot tartalmazott.
– Kódolt üzenet…
– Igen, mert másként nem tudtak üzenni. Chaos elég okos volt ahhoz, hogy leblokkolja a chatet, és a privát üzeneteket is, de szerencsére mindenre nem gondolt.
Raven egy ideig nézegette a kódot, majd yoyózó szemmel nyomta ki inkább a PM ablakot.
– Jó, nekem ez kicsit magas.
– Nekem is eltartott egy ideig, mire meg tudtam fejteni belőle valamennyit, és szerencsére két másik társam is besegített. A pontos üzenet:
és most megnyitva egy régebbi üzenetet folytatta:
– Itt a Válságstáb, megtaláltuk a C.H.A.O.S. rendszer megalkotóját, ő és húsz társa hozzákezdtek a rendszer hátsó kapujainak feltöréséhez, és a játékosok kijuttatásának előkészítéséhez. Nem biztos, hogy minden első próbálkozással sikerül, ha sikerül is, így javasoljuk a játékosok erőinek koncentrálását.
– Mint valami régi SMS üzenet.
– Egy micsoda?
Greg ezen megszólalására csak néztek nagyot sokan, elvégre legidősebb lévén neki voltak ilyen élményei, amik érdekes, a fiatalabbaknak teljesen, vagy részben ismeretlen kifejezéseket vonzott magával sokszor.
– Tudjátok, az én időmben, mikor még a telefonokhoz még nem volt ilyen luxus, mint a sokansok G-s mobil internet, a kommunikáció legkönnyebb és leggyorsabb módja az SMS, a Short Message Service volt, aminek hála nem kellett hívogatnunk egymást, ha csak pár szót kellett váltanunk.
– Ez érdekesen hangzik.
– Csak hasznos volt, érdekes annyira nem, mert rengeteg gombnyomogatással járt. a régi telefonoknak nem volt érintő képernyője, hanem numerikus gombokkal kellett operálni, amiken minden számhoz három, vagy négy betű járt. A csipogók is hasonlóan működtek, és számkódos üzeneteket lehetett eleinte küldeni rajtuk.
– És ez a számkódos üzenet is erre lenne utalás, igaz?
– Pontosan.
– Ez tetszik.
Arrogantia, mint a csapat állandó logikus koponyája persze megint Leileihez fordult.
– Leilei…
– Szólítsatok csak Remynek! Igazából tetszik, hogy a valódi neveteken szólítjátok egymást néha, és gondoltam, ha már közétek tartozom, ha csak átmenetileg is, beszállnék ebbe a játékba.
– Aha, akkor Remy… Ez az erők gyűjtése dolog mennyire komoly?
– Egyelőre elég gyengén állunk, ha őszinte akarok lenni…
Erre mind egy mélységes sóhajjal válaszoltak, de azért Leilei, vagy Remy, ha már felajánlotta, egy szelíd mosollyal hozzátette:
– De ha még titeket is be tudunk vonni, máris komolyabb eredményekre számíthatunk.
Erre Muradin meresztette ki a szemeit.
– Ezt mégis hogy érted?
– Gondoljatok bele! Hányan vannak, akiken eddig segítettetek? Hányan tartoznak nektek egy nagy szívességgel, amiért sikerült egy biztonságos zónát, egy kis paradicsomot, egy oázist kialakítani egy elvileg mindig veszélyes világban, amit ez a játék a magáénak mondhat?
– Hát…
– Tömérdek emberről beszélünk. Mi egész mostanáig rajtatok tartottuk a szemünket, és persze sokan vannak még rajtunk kívül, akik terjesztik rólatok a híreket mindenfelé, ahova mennek.
– Ugyan már! Hisz nem mi vagyunk az egyedüliek. Találkoztunk már nem egy másik ilyen csapattal is, akik detto ugyanezt csinálták.
– Ezt én is tudom, de nem mindenki mondhatja el magáról, hogy őket nevezik az igazi élharcosoknak!
Remy valósággal kimelegedett ebben a kis lelkesítő beszédben, hogy valósággal lángra gyúlt az arca közben. Arrogantia a tőle telhető legelnézőbb mosollyal nyugtázta a lelkesedését, és még egy darabig beszélgettek egy csomó mindenről, köztük a PVP világbajnokságról, és arról is, hogy ki akar konkrétan benevezni erre, mert ha őszinték akartak lenni, nem volt mindannyiuknak kedve hozzá. Greg persze nem tudta kihagyni, hogy megint összemérhesse tudását Joval, és Raven is pontosan így volt ezzel, de a többi esélyes jelentkező is ki akarta próbálni azt a részét a játéknak, amire nem volt lehetőségük eddig, még a tesztelés közben sem.

Mikor aztán leszállt az este, mind oszoltak, ugyanis másnap még hosszú nap várt rájuk. Raven és Shirayuki bezárkóztak a fiú szobájába, Laux, Greg és az ikrek még lementek a szálloda földszintjére, ahol láttak egy játéktermet, amiben persze hatalmas Snooker asztal is állt, amin viszont a legutóbbi billiárd lecke után Raven oktathatta a társait a türelmes, kimért, pontos játékban. Luala visszavonult a kis szobájába, és beásta magát a párnák közé, hogy összekuporodva aludjon másnap reggelig, míg Meiya ugyanezt tette, csak ő Jo mellé bújt be,
– Gyere csak be, Muradin!
Arrogantia viszont hamar társaságot kapott a kissé zavartan bebújó törpe személyében.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok?
– Ugyan nem vagyok Raven, vagy Shiyuki, de már percek óta hallom, hogy az ajtóm előtt topogsz. Nyugodtan bejöhettél volna ha akarsz.
– Jó, csak… Nem akartalak zavarni.
Arrogantia egy könyvet olvasgatott, amit a szobában árválkodó polcról vett le nemrég, és egy egészen érdekes történet volt tündérekkel, és állatokkal, de most letette, hogy teljesen őszintén Muradin szemébe nézzen.
– Liam, mondd meg őszintén, mit akarsz tőlem?
– Ajjaj, amikor a nevemen szólítasz, már rosszul kezdődik…
– Liam…
– Jó, jó… Csak aggódom miattad.
A lány erre igencsak kimeresztette a szemeit, de nagyot nyelve sikerült szenvtelen hangon válaszolnia.
– És miért aggódnál?
– Cris, nyilván azért meséltél nekünk is a visszaszámlálásodról, mert annak szerinted is jelentősége van, igaz?
– Nos, igen…
– Na látod. Egy ideje figyellek… Jobban mondva, én és Luala is figyelünk téged, és rájöttünk, hogy egyre többet nézegeted a rendszerkonzolodat.
– Oh, feltűnt… ?
– Igen, fel. Baj van, igaz?
Arrogantia nagyot sóhajtott, és kissé frusztráltan csóválta meg a fejét.
– Akkor mi a baj?
– Mondd meg őszintén, te talán nem aggódnál, ha egy ilyen történne veled?
– Ez igaz, de…
Muradin összevonta a nagy szemöldökét, és nagyon komoly hangon kérdezte:
– Nem mindent meséltél el, igaz?
– De, mindent elmondtam… Csak…
Arrogantia most összehúzta magát, és bánatos arccal folytatta.
– Ha neked meg lennének számolva a napjaid… Az óráid… Te talán nem akarnál minden pillanatot megélni?
Muradin egy kis zavarral az arcán de bólogatott.
– Ebben igazad van. Nincs az az ember, aki boldogan várná az expressz vonat sebességével közelgő véget…
Arrogantia bólogatott. Muradin nem volt túl jó az ilyen dolgokban, de egy ösztönös mozdulattal kinyújtotta a karját a lány felé, és bár az egy pillanatig ellenkezett, végül mégis hagyta, hogy magához vonja, és kicsit még oda is bújt hozzá finoman.
– Nézd kislány, én nem akarom megmondani neked, hogy mit csinálj… Nincs is jogom hozzá…
– Ez igaz.
– Szóval… Mi lenne, ha egy kicsit levennéd a szemed arról az óráról, és élveznéd inkább a játékot, ami még előtted van, ahelyett, hogy folyton aggódsz a jövő miatt? Carpe Diem… Azt hiszem, ezt mondják, nem?
– Igen… Élj a mának.
Arrogantia megtörölte a ruhája ujjával a könnyes arcát, és mikor Muradin ott akarta hagyni, belekapaszkodott a kabátja csücskébe.
– Ne menj még… Maradj még egy kicsit!
Maga sem volt teljesen biztos, miért, de a folyton reklamáló törpe közelsége most még jól is esett neki, így Muradinnak le kellett telepednie mellé, miközben elhelyezkedett a takaró alatt, és addig el sem mozdulhatott, amíg el nem aludt. Mikor már biztos volt benne, hogy az elcsendesedett lány az alvásnak minősíthető teljes öntudatlanság állapotában van, még megsimogatta az arcát, betakargatta rendesen, és egy nagy sóhaj kíséretében hagyta el a szobát.

Másnap reggel persze amint mind talpon voltak, a stadion felé vették az irányt, hogy leadják a nevezésüket. Valószínűleg, ha az őket fogadó NPC-k emberek lettek volna alaposan meglepődtek volna az egészen őrületes létszám láttán. Már így is rengetegen várakoztak az előtérben, és nem is ez volt a fura, hanem a nagy sugdolózás, amia háttérben ment, ami valami Battle Royaleról szólt.
– Szerintetek miről beszélhetnek?
– Nekem ez gyanús. Nézzétek!
Jo a falon terpeszkedő hatalmas plakátra mutatott, amin valami egészen más állt, mint amire a zóna története alapján számítottak: „World Battleroyal Grand Championship“.
– Mi a jó…
– Nem erről volt szó…
Egy háromfős alakulat jött oda hirtelen hozzájuk, és meglepően nyugodt hangon próbáltak szóba elegyedni:
– Nektek is feltűnt, igaz?
A vezetőjük egy szőke, hegyes fülű elf fiú volt, akinek a haja jobboldalt három fonatban lógott alá. A két társa egy majd kétméteres Orc nő, és egy vékonydongájú ember fiú voltak, Avios, Letilya és Tart néven.
– Nem PVP-ről volt szó?
– De, és lényegében bizonyos értelemben ez is PVP, ha belegondoltok, épp csak csapatosan.
– Aha…
Jo volt az, aki most is a szabályokat tanulmányozta, és hamarosan bólogatva lépett tovább, magával vonzva a többieket is, annak ellenére is, hogy Avios még beszélgetett volna. Tart azért kissé kelletlenül meg is jegyezte:
– Ezek aztán biztosra mennek.
– Nyerni jöttek, ahogy mindannyian. Talán ezzel is segítenek maguknak felkészülni lelkileg.
– Az… Vagy csak simán bunkók.
Jo közben már meg is osztotta a többiekkel amit talált.
– Szóval, háromfős csapatok nevezhetnek, és minden csapat addig van versenyben, amíg minden tagja ki nem esik,vagy mind fel nem adják, és/vagy ők nyernek. Több fordulós, csoportokra osztott verseny lesz, amiből a négy legjobb csapat jut tovább a döntőbe. A csoportok és a fordulók száma attól is függ, hány csapat nevez összesen…
– És mi a lényege egy ilyen Battle Royal játéknak?
Luala ezen kérdésére, aki nagyon nem volt otthon az ilyesmiben Greg felé fordult mindenki tekintete, elvégre ő volt a legjobb mesélő mind közül. Az idős törpe megköszörülte a torkát, és csak egy kis hatásszünet után kezdett bele:
– A Battle Royal lényege, hogy mindenki mindenki ellen. Csapatok esetén a sajátodon kívül minden más csapat ellenségnek számít.
– Aha… elég húzósan hangzik.
– Valaki játszott már ezelőtt ilyesmivel?
Csak tanácstalanul csóválta mindenki a fejét, egy szóval mindenkinek új volt, de Jo volt az, aki végül előállt a saját elképzelésével.
– Azt hiszem, az utolsó játék is amolyan felkészítés volt erre. Igaz, az csak egy sima Team Death Match volt, de ha belegondolunk, lényegében ez is ugyanerről lesz szó.
– Ebben van igazság, de mi van, ha összekerülünk egy saját csapatunkkal?
– Elvileg nem tiltja semmilyen szabály, hogy csapatok összefogjanak, nem igaz?
– Elvileg nem. Szóval, ha netán összekerülnénk, az annyit jelentene hogy rögtön jobb esélyekkel indulnánk neki.
Ebben hamar meg is egyeztek, és hamar meg is történtek a csapatválasztások is. A kapitányok Jo, Arrogantia, aki ki tudja, milyen indíttatásból vállalta, de valamiért nagyon sokat sejtetően kacsintottak egymásra Muradinnal, Raven, és persze Greg. Greg természetesen az ikreket választotta maga mellé, elvégre összeszokott csapattá váltak már. Jo csapata Lualát, és Shirayukit mondhatta magáénak, így egy teljesen női különítményt alapítva. Raven Laux és Muradin társaságába került, Arrogantia pedig Meiyát és Leileit kapta meg, így mondhatni egyensúly alakult ki.
– Jó… Akkor meg is vannak a nevezések. Az első kör este hétkor kezdődik meg, addig… Gondolom próbáljunk kikapcsolódni?
Jonak ezt mondania sem kellett, a többiek már szét is széledtek, és ismerkedtek a többi játékossal, akik igen szép számban neveztek folyamatosan a versenyre. Jo erre persze jót nevetett legbelül, bár kívülről nem látszott, és elindult, hogy maga is kikapcsolódjon kicsit. Hosszú verseny várt rájuk, és könnyen lehet, hogy az eddigi legérdekesebb kihívás is egyben.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s